Barcsa-Turner Gábor a doni hősök megemlékezésén: A harc a legszentebb kötelességünk

Barcsa-Turner Gábor (HVIM alvezető – Farkasok) beszéde a Pákozdon, a doni hősök megemlékezésen, ahol többek között arról beszélt, hogy “a Sorsunk és a világ megváltoztatására születtünk”, és hogy az egész második világháborús szerepvállalásunkra büszke, hiszen harcosok vagyunk, egy harcos nemzet fiai.

Tisztelt megemlékezők, kedves barátaim!

“Egy szamurájt addig zavarja az eső, ameddig el nem fogadja természetes dolognak.” Örülök, hogy sokan elfogadtuk természetesnek az időjárást és megjelentünk.

Emlékezni, de főleg emlékeztetni gyűltünk össze a mai napon. Hogy mire is kell emlékeznünk? A doni hősök áldozatvállalása csak egy történelmi esemény lett volna? Egy megtörtént esemény, ami bekerült a történelemkönyvekbe, és illik róla megemlékezni, de ennyi és nem több?!

Sajátos módon, de megemlékezik az ilyen eseményekről a másik oldal is. A liberális és kommunista véleményformálók is kihasználják ezeket az alkalmakat, hogy sulykolják belénk: bűnösök vagyunk és az egész második világháborús szereplésünk felesleges volt, amiért vezekelnünk kellene.

Ennek a káros hozzáállásnak látszanak is a hatásai: a magyar társadalom teljesen hitevesztett, nincsen benne a heroikus múltunk tisztelete, mert nem is tudja, és nem meri tudni, hogy mi is egy hatalmas nemzet vagyunk, óriási múlttal és figyelemreméltó eredményekkel. De hogyan is tudhatná, mikor a második világháború elvesztése után nem beszélhetünk önálló magyar nemzetről. Megszállás minden szinten: szellemi, tudati szinten ugyanúgy, mint fizikailag és anyagilag, minden téren elnyomásban élünk, amiből ki kell tudnunk törni. Ehhez csak az első lépés az ilyen megemlékezések.

Mint ifjúsági mozgalomban tevékenykedő látom, hogy a fiataljaink agyát mennyire átmosta a nyugati, modern szenny. semmilyen identitásuk nincsen már, ami valódi értéket képviselne. Sem vallási, sem nemzeti, sőt, továbbmegyek, az alapvető emberi értékek is hiányoznak. A becsületesség, a küzdeni akarás, a talpraesettség, az életrevalóság. Virtualizált életet élnek, a modernitás elveszi az emberi értékeket. Emberi érték pedig az is, hogy a hőseinkre emlékezünk és megidézzük hősi szellemüket.

Mert mi lenne az egészséges, normális hozzáállás? Természetesnek kellene lennie, hogy hősök voltak azok, akik életüket adták a hazáért, és hogy az ő küzdelmeiket, motivációjukat magunkénak tudjuk. Természetesnek kellene lennie, ha nem őket szégyellnénk, legfeljebb azt, hogy elvesztettük a második világháborút és ez a szégyenérzet inkább arra kellene, hogy sarkalljon minket, hogy folytatjuk a harcot a jelenben, az ő értékeik alapján, ahogy lehetőségeink megengedik.

Én hiszem, hogy a doni és az összes második világháborús hősünk a csillagok közül tekint le ránk és ők is helyet foglaltak Atilla, Árpád, Szent István, és az összes nagy vezetőnk, királyunk társaságában. Helytálltak becsülettel, és életüket áldozták a hazáért. Ez a legszentebb kötelessége a férfinak: feláldoznia magát nagy dolgokért!

Én büszke vagyok az egész második világháborús katonai helytállásunkra! Nem tudok olyat mondani, ahol megfutottunk volna gyávaságból, vagy árulókká váltunk volna. Harcos vagyok, harcos a vérem, így az összes hősünket, a második világháborúsakat is tisztelem! Harcos a nemzetem, harcos a történelmünk. Erre születtünk, a Sorsunk és a világ megváltoztatására! A harc a legszentebb kötelességünk. Fel a győzelemre!

(Mi Magunk – Szent Korona Rádió)