Az Arany Sas Díj nyertesei – Ceaușescu alatt szavalt Petőfi vers

Aryany Sas I. díj

A Magyar Irodalmi Lap (MIL) éves történelmi novellapályázatán a sepsiszentgyörgyi Matekovics János Zoltán író, újságíró Szamizdat Petőfi című művével elnyerte el a fődíjat, az Arany Sas Trófeát 2017-ben. A fotón ő látható a díjjal.

Második díjat kapott az egri Somogyi Dénes író, Szalóki János, az amerikás című írására, a harmadik díj nyertese a nyírbátori Szalacsi Gábor író, az Állj meg, idő! című művével.

Matekovics János Zoltán (Sepsiszentgyörgy) – Szamizdat Petőfi (Arany Sas I. díj)

Hátranézek. Nem követ senki.
Éjszakánként lépéseket hallok a lépcsőházban. Értem jönnének. Most még nem. Már mindenki gyanús.

Ma az iskolában érdekes óránk volt.  A tanár bácsi (magas, kékszemű, jóképű) új módszert vezetett be: Minden magyaróra végén megtanultunk egy magyar népdalt. Ötödikesek voltunk, felsősök az általános iskolában.

A nyolcvanas évek elején jártunk egy különös ország közepén egy zömmel magyarok lakta városban.   Az iskola az egyetlen színmagyar általános iskola volt a település szélén, a többi működését folyamatosan ellehetetlenítette az idegen nyelvű hatóság.

Ellenvéleményt nem tűrt. Már azért is büntetés járt, ha télen befűtöttünk a jéghideg csempekályhába Fa volt bőven, de nem lehetett használni. Nyilván felsőbb utasításra. Azért mi befűtöttünk a kályhába, és így odapörköltünk a rendszernek is.

Felfogtuk, hogy nem lehet semmit tenni. Kiirtották az ellenkezés magját is belőlünk. A légkör fojtogatott, és nem csak a nyakunkban lógó piros-sárga-kék pionírnyakkendő.  Magyar nyelvű idegenek voltunk. Átvettük a balkáni szokásokat, gondolkozásunkba beívódtak a román szakszavak, lenézettek voltunk hazánkban és a nagyvilágban.

De azért vágytunk rá, hogy más legyen.  Erőtlenek voltunk. Fojtogattak, kapkodtuk a magyar nyelvet és szennyeztük idegen szavakkal. Szennyeztük szeméttel az utcákat. Folyvást loptunk és meglopattunk a túlélésért. A sorbaállás a kenyérért népünnepély lett. Önként vagy önkéntelenül sorvadtunk.

Egyszer a magyar tanár feladott egy házi feladatot: Tanuljunk meg egy Petőfi-verset. A kedvencünket. Majd beszélt egy megmozdulásról, ami Pesten történt. (Az a város valahol a Holdon túl lehet.) Valakik titokban kinyomtattak egy iratot tizenkét pont néven. És elszavaltak egy bizonyos verset a múzeum lépcsőjén. És a hatalom némán hagyta őket, és nem lőtték a Dunába őket, biztosan azért, hogy ne szennyezzék vele a folyó vizét. (Bezzeg nálunk, otthon, amikor titkos gyűlés volt, ahol megbeszélték a részvevők egy szamizdat kiadását, másnap jöttek telefont javítani. A jó készüléket. Azonnal. Hiába –„modernebbek” az idők).

Szóval egy Petőfi-verset kell megtanulni a következő órára. A verstanulással rossz emlékeim vannak. Egyszer akartam megtanulni egy kötelező verset apámmal. Azt a híres „Köszönjük Nicolae Ceauseşcu elvtársnak, hogy életünk mily szép” című remekművet, és apám sűrű szidkolózás mellett – amelyet itt a terjedelem és a stílus mellett nem közölhetek-, kitessékelt a szobájából.

A verstanulás komoly dolog és egyáltalán nem tréfa főleg, ha Petőfiről van szó. Tanári körökben terjedt ez a pletyka – én anyám révén tudtam meg, aki szintén tanárnő-, hogy egy magyartanár majdnem életveszélyes röhögő görcsöt kapott egy óraközi szünetben, amikor egy Sabău Matei nevű diák- aki különben magyar tagozaton járt – elkezdte szavalni jó hangosan: „Őseimnek véres kardja/ Fogason függ, rozsda marja/Rozsda marja, nem ragyog/ Én magyar nemes vagyok!”
Már nem lehet tudni, hogy ki kicsoda. Az élet keserű fintora. Csak a nyelvünk maradt meg. Amíg el nem harapjuk. Míg ütnek. A szándék változatlan. Az eszközök változnak a hatékonyság függvényében.

Elkövetkezett az óra. Felszólítanak.
Elcsukló hangon az egész osztály előtt elkezdem szavalni
-„Talpra magyar, hí a haza,/ Itt az idő, most vagy soha…”
Néma csend. Mindenkinek a szeme rám szegeződik. A tanár megdöbbenve áll a katedra mellett.
–    „Rabok voltunk mostanáig….”
Könnybe lábad a szemem. Dadogok. Nem emlékszem a sorokra. Tanár elvtárs, én készültem…. Már csak könnytengert látok, szúrja a szemem, nem kapok levegőt, végem van…
–    „…mondják el, szent neveinket”
Helyemre kullogok.
–    Hozza az ellenőrzőjét!
Megsemmisülve adom át neki.
Beírja a jelest. Tanár elvtárs, ezt én nem érdemlem meg, dadogtam, és nem tudtam folyékonyan elmondani a verset. Érdemtelenül kaptam jelest.

Nemsokára megtudtam, hogy a tanáromat eltiltották az oktatástól, mert elhagyni készült az országot, már mindene be volt vagonírozva. Nekünk tartotta az utolsó óráját.

Hátranézek. Nem követ senki.

Somogyi Dénes (Eger) - Szalóki János, az amerikás (Arany Sas II. díj)

Úgy kezdődött az ő élete is, mint a többi, szomolyai fiatalnak az első világháború előtti időkben. Feleségül vette a Teréz lányt, aki éppen olyan szegény volt, mint ő. Amikor egybekeltek, a Pirittyó utcában, a tufás domb oldalában két kezükkel kezdtek a barlanglakásuk kifaragásához. A folyton nedves barlanglakás falai közé hamarosan új lakók érkeztek. Megszületett az első leányuk Róza, akit 1913 tavaszán követett Matild nevű lányuk.

       Ha eddig nehéz életük volt, ezután még nehezebb. Mindennapi életüket egyre jobban keserítette a munkalehetőségek hiánya, amelynek legfőbb okozója a földnélküliség, a háború közeledése.  

Ilyen körülmények között érkeztek a faluba a hajóstársaságok emberei, a kivándorlásra várók toborzására.

         —Ugyan már édes uram, hát itt hagynád ezt a két gyereket?  Ki tudja, hány esztendő múlva jöhetnél haza, ha egyáltalán túlélnéd azt a nagy és hosszú utazást Amerikáig!—szólt férjéhez kétségbeesetten asszonya, aki csak hallgatott.

A toborzóknak nem sokat kellett győzködniük miután aláírta azt a szerződést, amelyben az eddig nehezen összekuporgatott pénze ellenében, átviszik az óceánon túlra, az ígéretföldjére.  

E napokon fehérbe öltözött Gyűrtető. A cseresznyevirág illata terjengett a völgyben rejtőzködő falu házai között, hogy ezzel is nehezebbé tegye elszakadását szeretett falujától és kedves családjától.

Feleségének és nagyobbik lányának, Terikének, keserves sírását még messzebbről is halhatta, amint mezítlábas lépteivel méregette azt a sóderral beszórt utat, amelyen gyalogosan elérheti a mezőkövesdi vasútállomást.

Néha visszatekintett az elhagyott falujának irányába, amelyből már csak a templom tornya látszott. Majd azt is eltakarták a falut ölelő, cseresznyevirágtól fehérlő domboknak ormai.

         Amikor a vasútállomásra ért, nyüzsgő emberáradat, jövőbeni sorstársai tolongtak a peronon, akiknek szintén a reménykedés adta az erőt a kivándorláshoz: saját kis vagyonkájuk gyarapítása Amerika ígéretes földjén.

            —Emberek, aki a nevét hallja, fogja csomagját és a vagonokhoz támasztott létrán lépkedjen fel a vagon belsejébe! Senki nevét nem olvasom kétszer! Legyenek csendben és figyeljenek! Aki a zaj miatt nem hallja nevét, itthon marad!—jelentette ki a hajóstársaság toborzója, olyan hangnemben, amiből mindenki érthette a szavát betartja.

         Ha a mezőkövesdi vasútállomáson sok ember tolongott sorsára várva, Fiume kikötőjében még többen tolongtak, várva arra, hogy az itt látható hatalmas hajóknak óriási gyomra elnyelje a kivándorlók sokaságát és csak az ígéretföldjén tegye őket a szárazföldre.  

Az utasra váró hajók egyike várta Jánost, aki még faluját soha nem hagyta el. A tátott szájjal történő álmélkodásán nem lehet csodálkozni, hiszen nem láthatott még ekkora hajót, amelyeknek mérete többszörösen felül múlta faluja templomának nagyságát.

         Ahogy távolodtak a szárazföldtől, úgy vált egyre kedvetlenebbé. Tudatosult benne a megállíthatatlan elszakadás szeretett családjától, hazájától. A vadul hullámzó tengeren, furcsán érezte gyomrát, mint a többi kivándorló.

         Akkor lettek csak igazán betegek, amikor a Gibraltári szoroson áthajózva, kifutottak a Földközi tenger védettebb vizéről az Atlanti óceánra, ahol a gőzhajót hatalmas hullámok dobálták.

Két hét is eltelt már amióta Fiuméből kihajóztak a nyílt tengerre. Kibontakoztak az eddig ismeretlen kontinens körvonalai, majd órák elteltével már annak házai is látszottak.

         Az óceánjáró New York melletti Ellis Island szigetén kötött ki. A hajóról kisebb bárkák szállították a bevándorlókat a szigeten található a Barge Office vizsgálóhelyre, ahol különböző fahangárokon lökdösték át őket, hogy alapos vizsgálatokkal megállapítsák, kik azok, akik maradhatnak és kik, akiket visszairányítanak Európába. Amerikának csak erős, egészséges emberekre van szüksége.

         E bánásmódot követően sok ideje nem maradt gondolkodnia, mert a különböző vizsgálatokon átesve, nem irányították vissza Európába. Az óceánjárónál jóval kisebb hajóra szállhatott, hogy a Hudson folyón észak felé hajózva, beljebb vigyék társaival együtt a kontinensbe.

         Nem voltak már magas hullámok, hiszen a háborgó óceánt maguk mögött tudhatták.

A hajó napokig vitte őket a Hudson folyó festőien szép völgyében, ahová odalátszottak távolból az Appalache hegység égbeszökő hegyvonulatai. Ám ő ezt a szépséget nem értékelte. Minden pillanatban az elhagyott hazája utáni vágy kínozta. Gondolatai az otthonhagyott táj és családja körül kavarogtak, mert háborgó lelke nem tudott nyugodni:

            „—Azóta már érik cseresznye és én, olyan messze kerültem falumtól, hogy talán soha nem láthatom viszont!”—suttogta magában, ám a következő pillanatban a józanész kerekedett felül:

         „Érik, érik, de kinek a cseresznyéje? Nekem nincsen egyetlen fám sem, és nincsen egy talpalatnyi földem sem, ahová akár egyetlen facsemetét is ültethetnék!”

            Amikor ezt így átgondolta, kissé csillapodott hazavágyó lelke. Tudta jól, a kivándorlást azért választotta, hogy Amerika földjén keresett dollárjaiért, egyszer még neki is lehessen néhány hold földecskéje.

          Hudson folyó folyásával szemben haladva már elhajóztak Jersey city mellett, de úgy látszott még mindig nem szándékoznak kikötni. A kis gőzös lassan haladt, hiszen nem volt könnyű az árral szemben hajózni.

         Szent Lőrinc folyó irányába haladtak még egy ideig, majd a partot vették célba és kikötöttek egy farmon. Itt tíz embert tettek partra. Köztük Szalóki János szomolyai lakost. Számára ez a hely lesz Amerika, ahol megkeresheti dollárjait az otthoni földvásárlásra, amennyiben hazakerülhet valaha.

         Késő este volt, amikor végre álomra hajthatták fejüket a deszkából összetákolt pajtában, amely közel volt az állatok istállójához. Nagyon keveset aludt, de nem volt idő a további töprengésre, mert a főnöknek kinéző ember tört magyarsággal, szólt az este ékezőkhöz, olyan hangnemben, ahogyan az újakkal szemben e helyen megszokott:

            —A jövőben ezen a farmon lesz a munkahelyük! Itt minden munkát kötelesek elvégezni! Amennyiben kifogás merül fel munkájuk ellen, úgy a legkisebb vétség is elég ahhoz, hogy bárkit elküldjünk. Akkor aztán saját költségükön mehetnek vissza Európába!

          Három hónap is eltelt már, amikor János tollat foghatott kezébe, hogy otthonhagyott szeretteinek végre hírt adjon magáról. Hírt adjon arról, miképpen megy sora és megírja címét, ahová várja a levelet.

Nemcsak a családja várta első levelét, hanem mindenki, aki ismerte őt. Az első levél majdnem négy hónappal a kivándorlása után megérkezett:

Kedves kislányaim, kedves feleségem!

Tudatom, veletek, megérkeztem Amerika földjére. Nagyon hosszú tengeri út után érkeztem, amelyen a tengeribetegség kisé aláásta egészségemet, de most már jól vagyok…- rótta sorait.

A felesége könnyes szemmel olvasta családjának, férje nővéreinek, szomszédoknak, barátoknak és mindazoknak, akiket érdekelt a kivándorló sorsa a messzi Amerikában.

         Az itthon maradt családanyának e levél nélkül is fájt urának négyhónapos távolléte, ezért tollat fogott. Ebben a levélben aztán mindent megírt. Megírta, hogy még akkor is kevés volt az élelmük, amikor ketten dolgoztak családjukra, most egyedül képtelen fenntartani, ellátni őket. A közelgő télnek úgy mennek neki, hogy tüzelőjük is alig akad. Ha nagy tél lesz, akkor bizony nehéz lesz a tavaszig kivárni a jó időt.

Hiányzik mindenkinek és a nagyobbik lánya, gyakran sírdogál. Talán már a kisebbnek is hiányzik, csak még ezt nem tudja elmondani. Nincsen a gyerekeknek semmilyen melegebb lábbeli, csak az a tehénbőrből varrt bocskor, amelyet ő varrt valaha.

Amikor megírt mindent, kiöntve lelkét, levelét elküldte.  Azt várta, párja induljon neki a visszaútnak még akkor is, ha soha nem lesz egy talpalatnyi földjük, és továbbra is szegények maradnak.

         Amikor a kivándorló megkapta felesége levelét, olyan búskomorság még jobban erőt vett rajta. Ha eddig emésztette a honvágy, ezután még inkább így történt. Az érkező levél óta már eltelt öthónapnyi idő, amikor főnök előtt levett kalapjával megállva, remegő hangon szólt:

         —Mister Patterson! Kérem, hallgassa meg kérésemet.

         —No, mi baj van János?—nézett értetlenül az előtte toporgóra, akinek soha nem volt semmilyen kérése. Munkáját mindig csendben elvégezte, és most egy kéréssel áll előtte.

         —Mister! Nekem haza kell mennem! Családom nagyon vágyik utánam, mintahogyan nekem is nagyon hiányoznak.

         —De jóember! Vágyik itt haza mindenki, aki idejött! Mégsem akarnak hazamenni. Nem is lenne értelme, hiszen nem keresnének semmit. Márpedig minden kivándorlónak az a legfőbb célja, hogy az itt keresett dollárjaival térhessen vissza hazájába. E szűk év alatt csak éppen annyit keresett, ami a visszaútra elegendő. Ugyan olyan szegény marad, mint a kivándorlása előtt!—mondta némi szánalommal mister Patterson, akit kemény, kegyetlen embernek ismert mindenki.

         —Szegény maradok, de a családommal leszek!—jelentette ki ismételten Sz. János, ami ellen nem használtak a főnök előbbi, okító szavai.

Az óceán hatalmas hullámai visszafelé is dobálták az óriási hajót, amelynek fedélzetén az Amerikát megjárt és mégis szegényen hazafelé tartó Sz. János figyelte a vihar korbácsolta óceánt. Ekkora hullámokat soha nem láthat többé. De nem is sajnálta.

Hihetetlenül hosszúnak tűnt számára az a két hét, aminek el kellett telnie ahhoz, hogy a hajó Fiumében partot érjen.

Akkor is tavasz volt, amikor egy évvel előbb elindult. A frissen zöldellő, lombhullató fák ágait zsenge levelek borították, melyek között most is tavaszi szél nyargalászott. Most sokkal kellemesebbnek tűnt mindez, hiszen a kivándorló hazafelé tartott és nem a távoli Amerika földjére. Jól érezte magát, mintha dollárokkal lennének telve zsebei. Ám csak annyi volt, hogy a Fiuméből hazafelé induló gőzmozdony vontatta vonaton helyet foglaljon.  

Két nap elteltével kiszállt a mezőkövesdi vasútállomáson. Mivel nem várt rá senki, gyalog indult a falujába vezető tíz kilométeres útnak. Úgy rohant, mintha kergetnék.  Félúton már odalátszott a templom karcsú tornya. Gyűrtető gerince szintén felbukkant már a távolban, amely most is a cseresznyevirágtól pompázott. Ennek látványától eleredt a könnye.

         Hazaérve a nagyobb lánya felismerte, és kitárt karokkal rohant feléje:

         —Édesapám! Megjöttél?

         Nem telt el félórányi idő sem, amikor érkezésének híre elterjedt a faluban és jöttek a rokonok. Jöttek az ismerősök, hogy láthassák, hogy beszélhessenek az Amerikát megjárt emberrel, aki talán gazdagan tért vissza falujába. Ám ebben tévedtek.

         Ott folytatódott az élete, ahol egy évvel előbb abbamaradt. Így telt el a nyár, aztán egy kora őszi napon a kisbíró hivatalos levet hozott, amit a hazatérőnek kellett aláírnia. Nemcsak a riadt asszonyának, hanem neki is rossz előérzete támadt. Háború dúl a nagyvilágban, ami szedi áldozatait. A hősi halottak helyett, újabbakat hívnak be.  

         Tíz nap múlva be kell vonulnia!”—írták a behívóparancsban. Még két hónap sem telik el, amikor halálhíre érkezik. A nővérei feleségét okolják, amiért levelében hazahívta testvérüket.

         Nem akarják elhinni, hogy elvesztették. A háború után a két nővér és az özvegy kiutaznak Galíciába. Miután a sírját sem találják, hazajönnek. Hogy az özvegynek még nagyobb legyen a bánata, mindenki előtt őt teszik felelőssé a testvérük haláláért.

         Ma a falu főterén felállított első világháborús hősi emlékmű őrzi emlékét. A fekete márványtáblán szereplő két Szalóki Jánosnak egyike az Amerikát megjárt emberé.  Tragédiája, hogy kelleténél korábban jött vissza és a hatalom kiküldte őt is a harctérre.

         Azért, hogy védje meg az Osztrák—Magyar Monarchiát, azt a hazát, amely nem képes megélhetést adni a szegény embernek, hanem kivándorlásra kényszeríti Amerikába, az ígéretföldjére.


Szalacsi Gábor (Nyírbátor) – Állj meg, idő! (Arany Sas III. díj)


Tizenhat éves voltam, mikor egy gyönyörű, barna hajú, csillogó szemű lánnyal találkoztam. Rögtön szerelem lobbant a szívembe. Hangja megnyugtatóan csengett, kisugárzása bizalmat árasztott, egyszerűen tökéletes volt. Szenvedélyes órákat töltöttünk együtt, és azt kívántam, bár sohasem érne véget az éjjel. A legsötétebb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer még más jelentése lesz ezeknek a szavaknak. Most is ugyanezt kívánom, de teljesen más okból. Holnap ugyanis a gyönyörű ezeréves országunk darabjaira szakad.

            Az életem olyan volt, mint egy hullámvasút, a sikereimet egyfolytában kudarcok követték. “Orvosi diplomám megszerzése után sebészeti pályát kezdtem, és a nagy háború alatt több mint ötven hónapon keresztül segítettem a Magyaroknak, mint hadiorvos. Kelenföldön és Lágymányoson ingyenes betegellátást biztosítottam a szegényeknek. Igen hamar a népjóléti és Munkaügyi Minisztérium államtitkára lettem.”  1 Mindezek ellenére engem választottak ki népem gyilkosának.

            Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: Miért pont én? Talán azért, mert megbízható vagyok? Biztosan alá fogom írni a szerződést, nem fogok az utolsó pillanatban megfutamodni. Annak beláthatatlan következményei lennének. Nincs más, aki megtenné? Persze hogy nincs, politikai öngyilkosság az egész. Hogyan jutottam el idáig? Miért én vetek véget ennek a négy évig tartó kínkeserves szenvedésnek? Hiszen nem én akartam a háborút, nem miattam robbant ki! Mégis tőlem várják, hogy befejezzem. Vállalja az a felelősséget, aki generálta a világégést, és ne én, aki katonaként harcolt, és orvosként segítséget nyújtott. Ez nem igazság.

            A másik oldalamra fordultam, nehezen ment az alvás. Számtalan gondolat keringett az elmémbe, és mindegyik egyszerre akart a felszínre törni. Hogy jutottunk el eddig? Hibáztunk. Harcoltunk a szabadságunkért, de mi nem akartunk szabadságot adni a kisebbségeinknek, amit ők megelégeltek. De valóban annyira elnyomtuk őket? A szlovákok szeretnek azzal dicsekedni, hogy Petőfi az ő vérük, a románok pedig ugyanezt állítják igazságos uralkodónkról, Mátyásról. Tényleg elnyomásban él egy olyan nép, ahonnan a legismertebb királyunkat választjuk, vagy egy olyan, ahonnan a legmegbecsültebb költőnket? Késő már most az észérveken gondolkozni, az már régen késő. A tárgyalás megtörtént, kudarcot vallottunk. Hibáztunk. De nem csak ez volt a hibánk. Aláírtuk szerződésben, hogy nem ragaszkodunk az ezeréves határokhoz. Hogy tehettünk ilyet? Ez mind csak az előszele volt annak, amit holnap nekem kell véglegesítenem. Persze a román, szerb és a csehszlovák csapatok kaptak az alkalmon, hogy a békediktátum érvényesítése előtt területet szerezzenek. Még ki sem hűlt az ország teste, a keselyűk máris lecsaptak és lakmározni kezdtek.

            Balra fordultam, és közben egy metaforán gondolkoztam. Jön valaki, akit befogadsz a házadba. Jól megvagytok, kedvelitek és tisztelitek egymást. Előbb utóbb elvesz egy nőt feleségül, és születik néhány gyerekük, azonban ti még mindig kevesebben vagytok, mint ők. A testvéreit a szomszédodba költözteti. Hirtelen mindenhol csak ők vannak. Összeveszel a szomszéddal, egészen a bíróságig mentek, de ott meglepetten tapasztalod az ítéletet. Mától a befogadotté a házad tulajdonjoga. Azt kell tenned, amit ő mond. Az ő nyelvét kell beszélned, a pénznemével kell fizetned. Gyerekeidet abba az iskolába kell járasd, amelyiket ő választja nekik. Minden a feje tetejére áll.

            Ugyanolyan nevetséges ez a metafora, mint a békediktátum. Hajózhatóvá tettek olyan folyókat, amin épphogy elfér egy hajó. A románoknak adják egész Erdélyországot; Kolozsvár főterén az ő nemzeti zászlajuk fog lobogni. A székelyek, ó, azok a drága székelyek, akik ezer évig őrizték a határainkat, most egy olyan nemzet karmai közé kerülnek, ahol szinte lehetetlen lesz túlélniük. A nagyobb részt magyar és német lakta Pozsony egy olyan ország fővárosa lesz, amely korábban sohasem létezett. Több millió ember sorsa van a kezemben. Csak a nevemet kell leírni egy papírra. Ha majd megkérdezik egy Kassai óvodástól, hogy ő most cseh vagy szlovák, mit fog mondani? Azt nem mondhatja, hogy magyar. Azért bántani fogják. Milliókat árulok el. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg vér fog folyni. Lesz, aki nem tudja majd elviselni a helyzetet, fegyvert fog, és alul marad. Lesz, aki csak némán tűr. És olyan, aki egyszerűen alkalmazkodik.

            Vajon hogy fognak rám emlékezni száz év múlva? Hősként vagy árulóként? Az intelligensebbek tudják, hogy nincs választásom. Én sem akarom ezt. De egy dologban bízhatok. A nyers magyar erőben. Az ezerévnyi összetartásban. Abban, hogy lesz valaki, aki majd felülvizsgálatba kezd, és sikert ér el. Hogy lesz egy erőskezű ember országunk élén, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy visszakerüljenek hozzánk elcsatolt testvéreink. Nem szabad, hogy közömbösségbe csapjunk át. Harcolnunk kell értük. Nem szabad elítélni a jövő generáció egyetlen tagját sem, csak azért mert a gúnyhatárokon kívül születik. Ő is ugyanúgy magyar, mint bárki más. Remélem, nem merülnek feledésbe, és segíteni fogják őket.

            A végéhez közeledik az éjjel és már csak egyetlen kérdésem maradt: hogyan fogok a tükörbe nézni? A nap sugarai szemtelenül betörnek a szobámba, mintha azt akarnák jelezni, hogy ideje felhagyni a felesleges gondolkodással, és ideje cselekedni. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, de hogyan is tudtam volna? „Nem a békét fogom aláírni ma, hanem a következő háborút.”2 Nem lesz olyan nemzet, aki eltűrné a helyzetet, Európa szégyenét. Valaki majd jönni fog, és nagyobb kárt okoz, mint amit ember el tud képzelni.

            Horthy úr utolsó szavai azok voltak indulásom előtt, hogy el sem tudja képzelni, milyen érzések kavarodhatnak majd bennem, de az eszemre kell hallgatnom, erősnek kell lennem, és meg kell tennem, amit megkövetelnek tőlem.

            A győztesek egymás kezét rázták az ajtó előtt bárgyú vigyorral az arcukon. Volt minek örülniük. Egy árva pillantást sem vetettek ránk, míg szégyenkezve végigvonultunk a nagy Trianon palotában. A másodpercmutató sebesebben rohant, mint a fény. „Millerand elnök úr közölte, hogy a magyar megbízottak következnek. Elérkezett a pillanat. Bárcsak megállhatna az idő. Legszívesebben felborítanám az asztalt, és széttépném a papírt, de tudom, hogy akkor néhány órán belül ellepnék a megcsonkított országunkat az Antant katonái, és még rosszabb sorsra jutnánk. Nagy levegőt vettem. Mindeközben otthon minden elhallgatott. Egy perc néma csenddel emlékeztek meg az elmúlt ezer év eseményeiről, a legapróbbaktól a leghatalmasabbakig. A búcsú pillanatai voltak ezek. A zászlókat félárbocra eresztették, és rengetegen sírni kezdtek. Millerand egy tollat nyújtott nekem, amit udvariasan visszautasítottam. Hoztam egyet magammal.

            Intett, hogy foglaljak helyet, de én csak némán és nemlegesen bólintottam, állva maradtam. Ez lehetett a legnagyobb tiltakozás, amit tehettem. „3

1,3 : Életrajzi adatok és történelmi események forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Trianoni_békeszerződés; https://hu.wikipedia.org/wiki/Benárd_Ágost

2: Értesüléseim szerint Adolf Hitlertől hangzott el a mondat, mielőtt Németország aláírta volna a rájuk vonatkozó békeszerződést.

(Magyar Irodalmi Lap – Szent Korona Rádió)

1971 Total Views 1 Views Today



Bejelentkezés

Kövess minket!