Merjünk valami újat teremteni

IB_HVIM

Belátni és be is vallani, hogy vége egy korszaknak, rendkívül nehéz. Pláne, ha ez a korszak adott esetben az én férfivá érésem is jelentette, és tulajdonképpen szinte mindent köszönhetek neki, aki ma vagyok. Incze Bélának, a HVIM alelnökének gondolatébresztő írása.

Az elmúlt néhány évben a közegünkben tulajdonképpen mindenki megfogalmazta, hogy gondok vannak a nemzeti radikális oldalként ismert térfélen. Voltak, akik kísérletet is tettek a kialakult válság megoldására, de sajnos az esetek döntő többségében annak kellett örülni, ha ezek a próbálkozások nem fulladtak komédiába.

Annak nem sok értelme lenne, ha ez az írás egyfajta múltidézés és siránkozás irányába menne el, de csak akkor léphetünk egyről a kettőre, ha szembenézünk a kialakult helyzettel és ehhez elengedhetetlen, hogy megértsük, miért tartunk ott, ahol. Tény, hogy annak idején „mi” voltunk azok, akik elfoglalták az állami televízió székházát, sőt „mi” voltunk azok is, akik miatt földalattival kellett kimenekíteni az aberrált vonaglás résztvevőit a felvonulás közben, és minden esti programjukat „miattunk” mondatta le velük a rendőrség, mert nem tudták garantálni a biztonságukat. De „mi” voltunk azok is, akik minden elszakított területen aktív, hazafias kulturális életet teremtettünk, sőt azok is „mi” voltunk, akik 10.000 résztvevős nacionalista fesztivált rendeztünk a Duna-kanyarban. A hangsúly viszont ma már nem azon van, hogy „mi”, hanem a múlt időn.
04

Az írás további részében arra fogok koncentrálni, hogy mi volt az, ami miatt ma ott tartunk, ahol. Ez nem feltétlenül szervezetek, vagy személyek hibája, már csak azért sem, mert – ahogy fentebb is írtam –, annak idején működtek a dolgok. Itt annyi történt, hogy megváltoztak a körülmények, és hibát csak abban az estben követünk el, ha nem válunk korszerűvé és beleragadunk a múltba.

Ettől a ponttól kezdve azoknak fölösleges továbbolvasni az írást, akik a pártpolitika útvesztőjében képzelik el a jövőjüket, mert bár elég általánosan fogalmazok, így bármilyen működési formába behelyettesíthetőek az elvek, de ennek ellenére ez az írás azoknak szól, akik a pártoktól függetlenül képzelik el létezésüket. Egy korábbi írásomban kifejtettem, hogy ezt az utat miért nem tartom járhatónak – a saját magam vonatkozásában –, így most nem kanyarodom el erre, továbbá Mozgalmunk tavalyi év végén kiadott vezetőségi közleménye is azt a célt fogalmazza meg, hogy ismét életet leheljünk abba a közegbe, ami a pártpolitikán kívül kívánja meghatározni önmagát.

Kiindulópontnak megnevezhetjük azt a problémát, ami visszatekintve mindennek az alapja, így pedig mindennek a rákfenéje is lett. A nemzeti radikalizmus egy olyan gyűjtőfogalom volt, amely egyetlen kohéziós erőt tudott felmutatni az egyébként rendkívül sokszínű közösség összetartására, ez pedig a baloldali kormány megdöntése volt. Konzervatív értelmiségiek, skinheadek, szurkolók és hosszasan lehetne még sorolni, hogy milyen körök egyesültek „honleányok és hazafiak” jelzőpáros alatt, de ez a szövetség egyetlen ügy erejéig volt csak életképes, az MSZP kormány távozásáig. Igazából nincs is ebben semmi meglepő, hiszen ez a cél volt megfogalmazva, emiatt gyűltek össze tömegek a pesti utcákon, emiatt teltek meg előadótermek, emiatt dübörgött a nemzeti rock és hosszasan lehetne még sorolni, hogy – tudathasadásos módon ugyan, de – mi mindent köszönhetünk Gyurcsány Ferencnek és elvtársainak.

Ennek a szubkultúrának volt legkevesebb nyolc olyan éve, amikor vitathatatlan fejlődést mutatott, és hiába voltak olyan körök, amik kísérletet tettek arra, hogy bizonyos kérdéseket tisztázzanak, ezek a próbálkozások sajnos nem jártak sikerrel. Ennek oka, hogy a nemzeti radikális közösség azon kívül, hogy anti-kommunista volt, másban nem egyezett. Mindig is vitás kérdésnek számított a vallás, a világnézet, de még a történelemszemlélet is, így pedig viszonylag kevés eredményt lehet felmutatni, kivéve abban az esetben, ha az önmeghatározás valami ellen szól. Akkor a különbözőségeket (pillanatnyilag) felül tudja írni az ellenség iránt érzett harci vágy.

Na, de mi történik akkor, amikor az ellenségkép szertefoszlik? Az, ami napjainkban van. Egy olyan „közösség”, aminek ezer törésvonala láthatóvá vált, mert megszűnt a külső támaszték, ami összetartotta, és csak akkor képes aktivitást és komoly létszámot felmutatni, amikor ismét ellenség tűnik fel a láthatáron (migráns áradat, bukaresti túrák), de a hétköznapokban, amikor építkezni kellene, akkor a szereplők döntő többsége olyan kérdések mentén folytatja a törésvonalak mélyítését, amiknek semmilyen relevanciája nincs a jelenben.

Nekem az a személyes véleményem, hogy eljött annak az ideje, hogy lekapcsoljuk a lélegeztető gépről a múltnak ezt a dicsőséges és drámai pillanatokkal egyaránt teletűzdelt korszakát és elkezdjünk azzal foglalkozni, hogy az önmeghatározási válságot feloldjuk, majd megerősödve vagy legalábbis stabilizálódva forduljunk a jövő felé.

Ez az írás sokkal inkább gondolatébresztő, semmint kinyilatkoztatási szándékkal íródott, de hogy valami kézzelfogható irányvonalat is fel tudjak mutatni, kénytelen vagyok konkrétumok irányába elkanyarodni. Először is olyan világnézeti alapokat kell letenni, amik kiindulópontjai lehetnek egy későbbi komplex rendszernek. Ennek a hiányában nem lehet kilépni abból a pocsolyából, amibe a nemzeti radikalizmus belefulladt. Ha nem határozzuk meg, hogy kik vagyunk, akkor a jövőben is arra kényszerülünk, hogy azt mondjuk ki, hogy kik nem vagyunk, erre pedig erődöt építeni nem lehet.

A közelmúltban új szereplő tűnt fel közegünkben az Identitesz képében, akiknek ugyan nem tudok minden gyakorlati lépésével egyetérteni, de világnézet tekintetében elismerésre méltó az „Új jobboldali gondolkozás alappillérei” című munkájuk. Néhány éve Iránymutatás címmel mi is kiadtunk egy hasonló anyagot, azonban ez sokkal inkább szólt a HVIM tagságának, mint a külvilágnak, másrészt pedig olyan konkrét témákat dolgoztunk fel benne, amikkel egy aktivista találkozik a hétköznapjai során. Az Identitesz öt pontja viszont olyan általános, de alapvető értéket tartalmaz, ami tágabb közösség számára is iránymutatásul szolgálhat.

A stabil világnézeti alap egy olyan megkerülhetetlen kérdés, ami nélkül hosszú távú, eredményes munkát kifejteni nem lehet, de azt is látni kell, hogy egy mozgalomra nézve rendkívüli veszélyeket rejt, ha veszít a lendületéből. Az akcionalitás kiindulópontjának egy olyan szilárd világnézeti talapzatnak kell lennie, ami biztosíték arra, hogy a cselekmény nem fog káros irányba elmenni, de azt is szem előtt kell tartani, hogy „tett nélkül a hit nem élő”. Ezen a téren pedig az egyik legfontosabb dolog azt elfogadni, hogy elmúltak azok az idők, amikor könnyedén mozgattunk az utcán több ezer embert. Taktikát kell váltani, mert nem hagyhatjuk, hogy liberálisok parádézzanak azokon az utcákon, amiknek minden kövéhez elődeink vére tapad, sőt tíz évvel ezelőtt mi magunk voltunk azok, akik vérrel szenteltük fel ismételten ezeket az utcákat.

Az egyetlen működési forma, amiben az elmúlt években eredményeket tudtunk felmutatni az a hagyományőrzés és emlékállítás volt. Emléktúrák, megemlékezések és figyelemfelkeltő akciók tucatjait hoztuk tető alá, összességében több ezer ember mozgósításával, de ha megelégednénk ezzel a vonallal, akkor nem lennénk hűek azoknak az örökségéhez, akiket a megemlékezéseken hősöknek nevezünk.  „Hősökre emlékezni csak azoknak van joga, akiknek nincs okuk szégyenkezni előttük.” – több alkalommal kezdtem így a beszédem, de nem telt úgy nap, hogy ne kellett volna feltennem magamnak a kérdést, hogy van-e jogom megemlékezni. Vitathatatlan szerepük van ezeknek az összejöveteleknek, hiszen az erőnket – többek közt – azokból merítjük, akik előttünk jártak és példát mutattak, de fennáll annak a veszélye, hogy beleragadunk a múltba és ebben az esetben meddő helyben járássá változik minden heroikus mondat, minden elhelyezett koszorú és minden meggyújtott mécses.

05

Akik tudnak olvasni a sorok közt, érezhetik, hogy ez a cikk valaminek a kezdetét hirdeti meg. Hogy sikerrel jár-e, azt erről a pontról nehéz megítélni, de szégyenérzet csak akkor terhelne, ha meg sem próbálnám. Amikor egy évtizeddel ezelőtt csatlakoztam a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomhoz, olyan vezetőink voltak, akik az időszak kihívásaira megfelelő válaszokat adtak és legendákat teremtettek, de nem hivatkozhatunk mindig visszafelé, mert akkor egyrészt gyávák lennénk, másrészt mások eredményein élősködnénk.  Azok a történelmi személyek, akikre hivatkozunk, de közvetlen elődeink is azzal voltak többek, hogy mertek lépni, mertek valami újat teremteni. Most pedig a mi generációnkon a sor, hiszen most mi vagyunk a vezetők, most mi vagyunk az aktivisták, és ez az a szituáció, amit ha felismerünk, akkor kerül a hangsúly a jelenre. Most rajtunk a sor, hogy minden nehézség, minden buktató ellenére megteremtsük a saját legendáinkat.

IMG_20161008_093526

 – Incze Béla, HVIM alelnök –

1547 Total Views 1 Views Today