Mindenki? Nem, inkább senki.

az-oscar-dijra-jelolt-magyar-film-mindenki_image_35c2e4e671f838924442372de376_16-9

Az elmúlt napokban kötelező jelleggel mindenki megírta, hogy a Mindenki mennyire jó és mennyire megérdemelte az Oscar díjat. Ezennel jelentkezem a népszerűtlenek táborába, akik azt mondják, hogy az Oscar jogos, de egyáltalán nem jó ez a film.

Az Oscar jogos, mert tudjuk, hogy kik adják kiknek, de ha ez az elmélet olykor megdőlni is látszik, akkor is marad egy biztos pont. Tudjuk, hogy kik adják és miért… Ezen többet nem is lamentálnék, mert fölöslegesen elviszi az eredeti témát egy olyan irányba, ami nem elhanyagolható szempont ugyan, de ha az ember mélyrehatóan bontja ki az ok-okozati összefüggéseket, akkor az már büntetőjogi kategória.

Rátérve a filmre, akik dicsérik, három szempontot emelnek ki.

Az első, hogy technikailag jó. Annak ellenére, hogy különösebben nem értek hozzá, ezt nem vitatom, sőt azt minden további nélkül elismerem, hogy egyes jelenetekben a dalok és mondókák erőteljes, mindent betöltő jelenléte, illetve olykor ennek ellenkezője valóban hatásos. Tehát ez jogos. Azonban csak ez alapján kijelenteni, hogy a film összességében jó, nem lenne helyes, mert akkor nem vennénk tudomást a közvetítendő értékekről. Ebben az esetben csak azt állapítanánk meg, hogy “Ez a ház jól lett felépítve.”, de arról nem vennénk tudomást, hogy esetleg sugárzó hulladékra épült.

A második, hogy a gyerekek összefogása milyen csodálatos. Na, itt már eljutunk a mondanivaló vizsgálatához. Igaz, van abban valami felemelő, hogy amikor kiderül, hogy a közösséget sérelem érte, akkor az egy emberként képes cselekedni. Ez egy megkérdőjelezhetetlen érték. Azonban, ha csak ezt az egy momentumot vesszük górcső alá, akkor kiragadunk valamit a környezetéből és nem veszünk tudomást a kiváltó okról. Illetve azt a szempontot sem vizsgáltuk meg, hogy ez alulról, vagy felülről érkező kezdeményezés, mert egyáltalán nem mindegy.

A harmadik szempont az, amivel semmilyen körülmények közt nem azonosulhat egy olyan ember, aki metapolitikai értelemben jobboldalinak vallja magát. A filmet dicsérők döntő többsége pozitív üzenetként értékeli azt, hogy végül egyenrangú helyet kapnak a kórusban azok is, akik kevésbé tehetségesek az éneklésben, azokkal, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak.

Kicsit komolyabban vizsgáljuk meg, hogy ez miért elfogadhatatlan. Ez maga a pozitív diszkrimináció. Ha maradunk a film adta példánál, és sikerül elvonatkoztatnunk attól, hogy egy síró, megalázott kislány látványa milyen érzelmi reakciót vált ki belőlünk, akkor végig tudjuk gondolni a szituációt. A kórus egy országos versenyre készül, amit ha megnyer, jön a nemzetközi verseny. Kiknek kell énekelnie a kórusban, ahhoz, hogy megnyerjék a hazai selejtezőt, és továbbjussanak? Azoknak, akik nagyon jól tudnak énekelni, vagy azoknak, akik nem tudnak olyan jól, de nagyon szeretnének? Ha még válaszolnék is a kérdésre, az már túl szájbarágós lenne.

Most, hogy tisztáztuk az alapokat bontsuk ki még jobban a szituációt. A kórus nem énekóra. Nem mindenkinek van, hanem azoknak, akik a legjobbak az éneklésben. Én az iskolában nem voltam tagja a kórusnak, mert nem tudtam énekelni, de ez a példa sántít, hiszen nem is akartam tagja lenni a kórusnak. Úgy viszont megállja a helyét, hogy nagyon szerettem volna az iskolai focicsapattal a kerületi bajnokságra elmenni, de nem válogattak be a keretbe, mert a tesitanár nem talált elég jónak. Akkor és ott nagyon rosszul esett, sőt megalázónak éreztem, de nem éppen azzal hazudott volna nekem, ha a tehetség hiánya ellenére beválogat? És nem pont ezzel vágta volna el az egész csapatot a győzelem lehetőségétől? Ugyanez a testnevelés tanár viszont többek közt engem vitt a kerületi úszóversenyre, mert abban a sportban pedig tehetségesnek látott, és “csodák csodájára” dobogóra álltam. Ebben pedig nem az “eredmények hajszolását” látom, hanem azt, hogy mindenkit arra kell ösztönözni, hogy találja meg, hogy ő miben a legjobb, és abban érjen el sikereket.

Visszatérve a filmhez, a tanárnő viselkedése egyértelműen elfogadhatatlan. Megalázza a gyerekeket, hazudik az egész kórusnak, sőt még saját magának is, majd amikor kiderül, hogy mi történt, nem vállalja a felelősséget, hanem az egyik “áldozatát” próbálja bűnösként beállítani. De ennek ellenére nem őt tartom a legnegatívabb szereplőnek, hanem a mindössze egyetlen jelenet erejéig felbukkanó igazgatót, aki a film elején elmondja, hogy “Mindenkit szívesen látunk a kórusban. Ez az egyik alapelvem.” Ezzel a kijelentésével ő az, aki rendszerszintre emeli az egyenlőség hazug mítoszát és megteremti a keretet – ebben a konkrét esetben – a pozitív diszkriminációhoz, ami a kevésbé tehetségeseknek sem jó, hiszen megalázó számukra a helyzet, a jókat pedig ellehetetleníti. Az énektanárnő pontosan tudja, hogy ez egy helytelen elv, és ott követi el a legnagyobb hibát, hogy az adott terület szakértőjeként nem jelzi, hogy így ez nem lesz működőképes, hanem megpróbálja működtetni a hibás rendszert, de ezzel csak fokozza a károkozást.

Érezhető, hogy a fenti néhány sorban már próbálok kilépni a konkrét példa szűkös keretei közül és egy nagyobb rendszerbe áthelyezni az elvből fakadó hibát. Beszélhetünk egész társadalomról, vagy szűkebb közösségről, de a lényegen ez nem változtat. Az igazság az, hogy nem létezik egyenlőség. Ha valami egyenlő lenne valamivel, akkor azonos is lenne vele. A közösségnek nem azzal kedvezünk, ha politikai korrektségből, vagy lágyszívűségből, esetleg alkalmatlanság okán megpróbálunk mindenkit hazugságban tartani, hanem azzal, hogy a közösség tagjainak olyan feltételeket teremtünk, hogy megtalálják, hogy ők mivel tudnak hozzájárulni a sikerhez és abban teljesedjenek ki.

A közösség és az egyén sorsa szorosan összefügg. Utóbbi alkotóeleme előbbinek, de jól csak akkor működhet, ha a vezető nem esik abba a hibába, hogy az egyén javára dönt a közösség érdekével szemben. A közösség pedig természetesen nem hagyhat hátra egyetlen egyént sem, hiszen akkor bizonyos értelemben “önmagát” hagyná hátra. Az egyén feladata kettős. Egyrészt fel kell áldoznia önmaga egy részét a közösség javára, azonban egy másik részét tökéletesre fejleszteni szintén a közösség javára.

Ha figyelembe vesszük a fent leírtakat, és visszaevezünk az írás kiindulópontjához, a filmhez, akkor le kell vonnunk a következtetést, hogy a kórus csak akkor érheti el célját, ha mindenki tud énekelni. Ha olyanok vegyülnek közéjük, akik nem tudnak, akkor senki nem ér célba.

Incze Béla

(Trón és Oltár – SZKR)

11613 Total Views 3 Views Today