100 éves katona – Szilárd hite a legfőbb fegyvere

16976232_1238062689564678_2083618670_n
A 100 éves Hetyey Tibor történetéből egyrészt erőt meríthetünk, másrészt a sorok közt ott a válasz arra, hogy mi az, amit konzerválnia kéne a világnak egy lassan letűnőben lévő korból.


A Jóisten sokszor megpróbálta Hetyey Tibort, azaz a nagyapámat. Jó családba született, anyagi biztonságba, ezer lehetőség várta… majd mindennek egyszerre vége lett. Jött a háború, az orosz frontra került, ahonnan hajszál híja, hogy hazavergődött. Később megsebesült, 1945-ben menekülnie kellett. Nem maradt emigrációban, a diktatúra negyven évét osztályidegenként, megtűrt személyként viselte, a rendszerváltás után néhány évvel pedig betegség következtében megvakult. Öt éve özvegyült meg, azóta él egyedül, de nem magányosan. Szilárd hite egész életében megtartotta. Századik születésnapja előtt három hónappal látogattam el hozzá azért, hogy feltegyem neki a kérdést: honnan, miből merített erőt, hogy mindezt elviselje?
 
Nappa – mert mi így hívjuk – karosszékében ül, a távolba réved, vagy inkább a múltba. Száz év eseménytömegéről kérdezem, jól tudom, hogy lehetetlen mindenre emlékezni.
 
“Sümegen nevelkedtem, ahol községi iskola helyett magántanulóként végeztem az elemit, többek közt hittant is tanítottak, a káplán úr járt ki hozzánk. A vallás mindig is szerves része volt az életemnek, sosem kérdőjeleztem meg Isten létezését. Ministrálni is jártam, akkor még latinul folyt minden, de én azt szerettem. Azt például tudtad, hogy a mise előtt volt ún. Graduale imádság? Akkor azt mondjuk: “Bemegyek az Isten oltárához, az Istenhez, aki megvidámítja ifjúságomat”. Kár, hogy ezt a részt az óta eltörölték.
A szüleimet leginkább ebédkor és este láttam, mert az öcsémmel és velem nevelőnő foglalkozott. Édesapám minden nap, mikor delet ütött az óra, levette kalapját és elmondta az Úrangyalát. Ez gyermekként nagy hatással volt rám. Édesanyám pedig sosem mulasztotta el, hogy lefekvés előtt imádkozzon velünk.”
 
A gondtalan gyermekévek után jött a viharos ifjúkor. A Ludovikára került, a kor egyik legszínvonalasabb katonai akadémiájára, ahonnan egyenes út vezetett Voronyezsbe. A Don-kanyari katasztrófát egyetlen tisztként élte túl, több száz kilométert gyalogolt a -40 fokos januári hidegben, de a Jóisten hazavezette.
 
“Rendszeres hitéletet éltünk a Ludovikán is, minden vasárnap volt szentmise, Húsvét előtt pedig lelkigyakorlat. Aztán 1942 áprilisában kivezényeltek minket az orosz frontra. Eleinte halálfélelmem volt, mikor a közelben hallottam a bombákat becsapódni, de aztán megszoktam. Fél évvel később, 1943 januárjában indult meg a nagy orosz támadás, amely teljesen szétforgácsolta a német-magyar hadsereget. Megindult a visszavonulás a téli hidegben. Nyolcszáz kilométert gyalogoltam gyakorlatilag étlen-szomjan, halálosan kimerülten, de azt éreztem, hogy túl fogom élni. Bajtársaim közül sokan leültek a hóba, rögtön meg is fagytak, de nekem valami mindig azt súgta, hogy még egy lépést kell tennem.”

16924018_1238062706231343_1958535365_n-e1488048612915 (2)

 
A harcok itt még nem értek véget, 1944 nyarán tüzér-ütegparancsnokként ismét a frontra került, Csongrádszentesre.
 
“Az alföldi harcoknál konkrétan éreztem a Szentlélek jelenlétét. Ekkor az orosz csapatok már egyértelmű fölényben voltak velünk szemben. Két- három napig tudtuk tartani az állásunkat, aztán hátráltunk. Én az ütegemmel azt a parancsot kaptam, hogy egy másik csoporttal együtt fedezzük a pót-hadosztály visszavonulását. Egyik hajnalban hírnök érkezett, és azt mondta, az elvonuló hadosztály vezetősége megbeszélést tart egy útszéli kocsmában. Azonnal lóra ültem, és elindultam a harcvonal felé, de közben az oroszok járőrei már átjöttek a Tiszán és aknavető tüzeket indítottak a közelben. A kocsmában persze már senki nem volt, hanem boldog-boldogtalan menekült. Én is elindultam az ütegemhez, felértem egy lankás dombra, onnan láttam, hogy az első tisztem lövést adott ki, egy tanyát találtak el pár kilométerre tőlem. Amint ott álltam a dombtetőn, éreztem a Szentlélek közelségét. Azt éreztem, hogy nem érhet semmi baj, mert biztonságban vagyok. Ezután gyorsan odalovagoltam a csapatomhoz, és bevetettük magunkat a kukoricásba. Két napig meneteltünk, míg a visszavonuló hadosztályt utolértük. A másik üteg eközben meglógott, mivel mi ott maradtunk végig, kitüntetéssel jutalmazták a hűségünket.”
 
Most nehéz témához érünk. Már évek óta motoszkál bennem a kérdés, a kényelmetlen, kimondhatatlan tabu. Hogy lehet feldolgozni egy háborúban azt, hogy embert kell ölni.
 
“Nézd, én tüzér voltam, így szemtől-szembe sosem kellett embert ölnöm. Az ellenségre kilométerekről lőttem, nem láttam katonát elesni. Arra közben nem gondolhattam, hogy miközben lövök, emberek halnak meg, hiszen az oroszok meg minket lőttek. A táborban viszont volt állandó lelkészünk, aki rendszeresen misézett, így gondoskodtak a lelki egyensúlyunkról. Ettől függetlenül voltak bennem ellentmondások. Például, hogy lehet az, hogy a pap megáldja a magyar zászlót, amivel aztán gyilkolásra indulnak a csapatok? De nem volt lehetőségem ezen spekulálni, hiszen esküt tettem a hazának. Igen ám, de hol volt a haza? Ezerötszáz kilométerre tőlem!”
 
Mivel az oroszok ellen harcolt a háborúban, nemkívánatos személlyé vált az új rendszer szemében. Bár visszatérhetett Magyarországra, szinte földönfutóként kellett új életet kezdenie 1945-ben. Mindezt huszonnyolc évesen, két gyermekes édesapaként.
 
“A háború végével arra készültem, hogy folytatom hivatásos katonatiszti pályámat. Ehelyett tönkrement az életem, és mivel nem volt polgári végzettségem, kénytelen voltam más foglalkozás után nézni, malomipari ellenőrként kezdtem dolgozni. Nem hibáztattam Istent az engem ért nehézségek miatt, inkább arra koncentráltam, hogy eltartsam a családomat. Ekkor történt életem egyik legnagyobb lelkiismereti próbatétele: 1948-ban már a malomiparban dolgoztam, ebben az évben tartóztatták le Mindszenty József érsek urat. A rendszer kiadott egy petíciót, miszerint egyetértenek a kardinális mellőzésével, és azt minden alkalmazottnak alá kellett írnia. Hatalmas dilemma előtt álltam: ha aláírom, akkor micsoda egy szemét ember vagyok, aki megtagadja a hitét? Ha meg nem írom alá, akkor meg biztosan kirúgnak, és akkor a családomat árulom el! Sokat vívódtam, és nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem, de végül is nem írtam alá a papírt. Valószínűleg a Szentlélek is közbeszólhatott, mert megmaradt az állásom is. Úgy érzem, ezek után nyugodtan oda tudok állni Isten ítélőszéke elé, mert nem hagytam, hogy a gerincemet törjék.”
 
A katartikus erejű történetet hallva elkezd motoszkálni bennem a vers: “Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt”…úgy látszik, ez a valóságban is működik. De térjünk csak vissza a száz év második felére!
 
“Később idegen nyelvű levelezőként is dolgoztam, laktunk Mosonmagyaróváron és Győrben is. Négy gyermekünk született, tíz unokánk, huszonegy dédunokánk. A feleségemnek óriási érdemei voltak, mert míg én dolgoztam, gyakran hetekig haza se mehettem, és ő egyedül törődött a gyerekekkel. De nem volt szabad elkeserednünk, szóba se került, hogy panaszkodjunk, inkább a napi gondok megoldásával voltunk elfoglalva. Azért, hogy még egy kis pénzük legyen, szemfelszedést is vállalt a rengeteg feladata mellett, igazi támaszom volt hatvannyolc évig. Kénytelen voltam megbékélni a gondolattal, hogy ő ment el előbb.”
 
Idős korára nagypapám újabb keresztet kapott: egy betegség következtében megvakult, most már a fényt sem képes érzékelni. Így éli mindennapjait, szigorú rend szerint, de pont ez az, ami őt megtartja. Látogatókat fogad, németül társalog, és ő a családi információ-elosztó. És nem telik el nap, hogy ne elevenítené fel bajtársainak nevét.
 
“Igen, a vakság bizony egy nagy csapás, nem így terveztem az öregkoromat. De úgy veszem, hogy bűnös emberként ezzel vezekelhetek a vétkeimért. Bízom abban, hogyha majd lehunyom a szemem, ami már nincs messze, akkor ez beszámítódik nekem, mint büntetés, amit már itt a földön elszenvedtem. Sosem jutott eszembe, hogy ellenkezzem Isten akaratával vagy azt mondjam, “elég volt!”. Szeretetben éltem le az életemet, és végső soron, ez a fontos.”
 
Készítette: Unger Anna, a riportalany unokája

(777 – Trón és Oltár – SZKR)

3023 Total Views 3 Views Today