A nagyböjt kialakulása

bojt

William J. Tighe a (többé-kevésbé) negyven napos böjt eredetéről Mi a nagyböjt és mi a szerepe a keresztény év rendjében?

A legtöbb keresztény erre bizonyára valami olyasmit felelne, hogy a nagyböjt egy negyven napnyi, böjtben és aszkézisben — vagy legalábbis fokozott vallási tudatosságban — eltöltött időszak, amellyel a keresztények felkészülnek Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának évenkénti megünneplésére a nagyhét és húsvét alkalmával. Mások hozzátehetnék, hogy ezenkívül olyan időszak is, amelyben a megtérők felkészülnek a keresztségre és az Egyházba való befogadásukra, amely húsvétkor történik. Néhányan pedig még azt is mondhatnák, hogy a nagyböjttel az Egyház testületi formában utánozza Krisztus negyven napos böjtölését a pusztában, miután János a Jordánban megkeresztelte.

Nos, nagyböjt alatt ma e három dolog mindegyikét értjük; amikor azonban ez az időszak Egyiptomban létrejött, úgy tűnik, hogy kizárólag a harmadikat jelentette, és eredetileg semmi köze nem volt az Úrnak a halálon át az életbe való átvonulásához. Mielőtt azonban nyomába erednénk ennek a történetnek, lépjünk hátra egyet, hogy jobban lássuk, miről van szó.

A nagyböjt keleten és nyugaton

Először képzeljünk el egy olyan évet, amelyben a (Gergely-naptár alapján számított) nyugati húsvét egybeesik a (Julián-naptár alapján számított) keleti húsvéttal. Az ilyen egybeesés nagyon ritka, a 2010. évben azonban április 4-ének vasárnapján mégis megtörténik. Hasonlítsuk tehát össze a keleti és a nyugati nagyböjtöt.

Nyugaton a nagyböjt — katolikusok és protestánsok számára egyaránt — hamvazószerdán, február 17-én kezdődik, és nagycsütörtökön, április 1-jén végződik. A nagyböjtöt a nagypéntekből, nagyszombatból és húsvétvasárnapból álló szent háromnap (április 2., 3. és 4.) követi [a Katolikus Egyházban a harmadik nap nem húsvétvasárnap, hanem nagycsütörtök este, amelynek így csak a második fele tartozik bele a Triduumba]. A vasárnapokon nincs böjtölés, így a nagyböjt hamvazószerdától nagycsütörtökig szám szerint 38 böjti napot jelent, amely nagypéntekkel és nagyszombattal együtt összesen 40 napot ad ki.

Keleten a nagyböjt (Lent), ill. Nagy Böjt (Great Fast) — a bizánci hagyományú ortodoxok és katolikusok számára egyaránt — február 14-én, a vasárnapi vecsernye után kezdődik és március 26-án, pénteken ér véget; az időszak negyven folytonos böjti napból áll (a fegyelem némi enyhítésével a vasárnapokon és március 25-én, az angyali üdvözlet ünnepén). Ezt két olyan nap követi, amely kívül esik a böjti időn: Lázár szombatja március 27-én, és virágvasárnap március 28-án. Ezután következik a Nagy és Szent Hét (Great and Holy Week), amely a március 28-i vasárnapi vecsernyétől egészen az április 3-áról 4-ére, szombatról vasárnapra virradó éjszaka nagy húsvéti orthroszáig/bdenjéjéig és isteni liturgiájáig tart, amellyel be is fejeződik.

Nyugaton hamvazószerdát és a közvetlenül utána jövő csütörtököt, pénteket és szombatot a VII. században adták hozzá a nagyböjt elejéhez, amikor felmerült a probléma, hogy „negyven böjti napot” tartsanak meg, vagy inkább egy „negyven folytonos napnyi, de nem azonos szigorúságú böjtölő időszakot”. Ezt megelőzően a nagyböjt Rómában egy egész héttel később kezdődött, mint Konstantinápolyban: azon a napon, amelyet egykor negyvenedvasárnapként (quadragesima) ismertek, nyugaton pedig ősi elnevezéssel Dominica in capite ieiunii-nak, böjtfő vasárnapjának mondtak. Ma is ez a nagyböjt kezdete a Milánói Főegyházmegyében és a szomszédos egyházmegyék azon területein, ahol a (IV. századra visszanyúló) ambrozián rítust követik.

Das katholische Kirchenjahr (4)

Felkészülés húsvétra és a keresztségre

A nagyböjt a keresztények számára keleten és nyugaton egyaránt aszketikus előkészületi időszak volt az Úrnak a halálon át az életbe való „átvonulása” éves megünneplésére a nagyhét folyamán, a hittanulók számára pedig tanulási és bűnbánó-aszketikus időszak, amely a húsvéti megkeresztelkedésükhöz vezetett. Itt azonban egy furcsa különbség mutatkozik nyugat és kelet között.

Rómában ezeket a kereszteléseket a húsvégi vigília alatt végezték, amely szombat késő estétől vasárnap kora reggelig tartott. Konstantinápolyban azonban ugyanerre a nagyszombati liturgiában került sor (amelyet eredetileg szombat este, az elmúlt évezred nagyobb részében viszont szombat reggel végeztek), nem pedig a húsvéti liturgiában (amely éjfél tájban kezdődött). Még furcsább, hogy a bizánci hagyományban a nyolc nappal korábbi Lázár szombatja szintén „keresztelőnap”.

Nincsen továbbá semmilyen konkrét adatunk, amely akár a keresztényeknek húsvét ünnepére való felkészülésével, akár a hittanulók keresztségre való előkészületével kapcsolatban egy negyven napos időszakra utalna. A III. század elején Rómában — és talán máshol is — a keresztények húsvéti előkészületként végzett kötelező böjtölése péntekre és szombatra [vagyis a mai nagypéntekre és nagyszombatra] korlátozódott, ezt terjesztették ki a következő század folyamán visszafelé a nagyhét hétfőjéig.

Ami a hittanulókat és megkeresztelkedésüket illeti, némely források arra utalnak, hogy legalábbis Rómában — de lehetséges, hogy Jeruzsálemben és a környező vidékeken is — a húsvétnak már volt egy három hetes intenzív előkészületi időszaka, amely talán összefüggésbe hozható azzal a három hetes időszakkal, amelyet ez idő tájt a zsidók a pészachra készülve tartottak.

Szent Atanáz és a böjt

Noha a 325-ös Niceai Zsinat aktái nem maradtak fenn teljes terjedelmükben, a zsinatnak tulajdonított egyik döntés éppen egy negyven napos böjti idő rögzítése a húsvét előtt. Minden jel arra utal, hogy ez a negyven napos böjt egyiptomi eredetű, és hogy eredeti szándéka szerint egyáltalán nem kapcsolódott az Úr szenvedésének, halálának és feltámadásának megünneplésére való aszketikus előkészülethez.

Az ősi egyiptomi böjt ezzel szemben inkább annak emléke és utánzása volt, hogy az Úr negyven napig böjtölt a pusztában, miután Keresztelő János megkeresztelte. Így tehát ez a böjt rögtön vízkereszt után kezdődött, és elég hosszú idővel — egész hetekkel — húsvét előtt fejeződött be, mégpedig egy sajátos csúcsponttal: a hittanulók megkeresztelésével.

A IV. században Nagy Szent Atanáznak mint Alexandria érsekének éppen az volt az egyik feladata, hogy az egyiptomi keresztények számára évenként meghatározza a húsvét és az ezt megelőző böjt időpontjait. A legkorábbi fennmarat levele, amelyet ennek szentelt, 330-ból való. Ebben kihirdette, hogy húsvét április 19-ére, vasárnapra fog esni, továbbá hogy a böjt március 9-én, hétfőn kezdődik, és hogy ezen a böjtön belül „a szent húsvét hete” az április 13-i hétfővel veszi kezdetét. Érdekes módon Szent Atanáz a nagyhét egészét, tehát nagypénteket és nagyszombatot is beleérti a böjtbe, noha leveleiben az utolsó hetet külön emlegeti.

Mindez a IV. századi alexandriai gyakorlatot Róma és Milánó szokásához kapcsolja, amely a nagyhetet a nagyböjt hatodik és utolsó hetének tekintette, szemben a két böjti időszak elválasztásával Lázár vasárnapja és virágvasárnap által, amint az Konstantinápoly gyakorlata volt ugyanezen század második felében. (Hogy Antiochiában és Jeruzsálemben ebben az időben milyen szokást követtek, nem lehet pontosan tudni, később azonban mindkét központ a konstantinápolyi gyakorlathoz igazodott.)

Egy 340-ben Szerapionhoz, Thmuisz püspökéhez írt levelében Atanáz aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy az egyiptomi keresztények nevetségessé tehetik magukat a keresztény világ többi része előtt azzal, hogy nem böjtölnek akkor, amikor a többi keresztény böjtöl, és ezért sürgeti Szerapiont, hogy jó előre hirdesse ki a böjt időpontjait, és hogy tanítsa és buzdítsa az embereket a megtartására. Ennek során azonban egyetlen egyszer sem említi a böjt indokaként akár az Úr példájának követését, akár pedig a keresztségre való felkészülést. Miről van tehát szó?

A választ abban kereshetjük, hogy ez a böjti időszak egyszerűen túl hosszú lett volna ahhoz, hogy elviselhető legyen, hiszen az Úr saját böjtjére emlékeztető negyven naphoz most már az „új niceai böjtnek” is hozzá kellene járulnia. Ez utóbbinak nem sokkal a megemlékező böjt után kellene kezdődnie, sőt akár átfedésbe is kerülhet vele.

Mindezt úgy szemléltethetjük, ha visszatérünk a példaként választott 2010. évhez. Ha a negyven napos böjtnek január 7-én kellene kezdődnie, akkor egészen február 15-éig tartana. Keleten ez a nap egyben a húsvét előtti negyven napos nagyböjt első napja, nyugaton pedig csak két nappal van korábban, mint február 17-e, amelyre hamvazószerda esik. Ez azt jelenti, hogy a január 7-étől április 3-áig terjedő teljes időszak folytonos, vagy szinte folytonos böjtölési idő lenne, amely akár még a legáhítatosabb híveket is könnyen elijeszthetné vagy elbátortalaníthatná.

Egyiptom gyermeke

Január 6-a, azaz epifánia (= ‘megnyilvánulás’) vagy teofánia (= ‘Isten megnyilvánulása’) a keresztény keleten mindenütt nagy ünnep volt, amely Krisztus Jordánban való megkeresztelkedésében az ő messiásként és a Szentháromság egyik Személyeként való megnyilvánulását — sőt maga a Szentháromság megnyilvánulását —, ezenkívül pedig a napkeleti bölcsek előtti megnyilvánulását tisztelte. Egészen a IV. századig, amikor a keleti egyházak elkezdték magukévá tenni december 25-e nyugati időpontját [erről szólt a szerző korábbi cikke], az epifániában Krisztus rejtett születését is ünnepelték (mivel az csak szülei és a szegény pásztorok előtt nyilvánult meg). Egyiptomban ez a nap volt az egyházi év kezdete is.

Azt, hogy ezt az ünnepet böjt követte, egy igen ősi egyiptomi böjt, nemcsak olyan egyiptomi eredetű dokumentumok igazolják, amelyek korábbiak Szent Atanáz püspökségénél, hanem azon egyházi hagyományok és feljegyzések gyűjteményei is, amelyeket kopt szerzők állítottak össze a következő egy évezred folyamán, különösen a XIV. századi Abu ‘l-Barakat, akinek gyűjteménye A sötétség lámpája címet viseli.

Ezekből a forrásokból kimutatható, hogy 385-ig az egyiptomi egyház — a legtöbb más egyháztól eltérően — egyáltalán nem gyakorolta a húsvéti keresztelést. Ebben az évben Theophilosz pátriárka nagyszombatra helyezte át a keresztelőnapot a maga „hagyományos” és „megfelelő” helyéről, vagyis a Nicea előtti, közvetlenül vízkereszt után kezdődő egyiptomi böjt hatodik hetének péntekjéről. Ezek a keresztelések a böjt csúcspontját jelentették, és egy ünnepi hétvége következett utánuk: ennek vasárnapja volt a „pálmák vasárnapja”, vagyis a virágvasárnap, amely így akár egy hónappal is megelőzhette a nagyhetet.

Úgy tűnik tehát, hogy a nagyböjt, amelynek eredetét kacskaringós ösvényeken kutattuk visszafelé térben és időben, végső soron Egyiptom gyermekének mutatkozik: egy olyan negyven napos böjti időszaknak, amely egyaránt szolgálta a Krisztus pusztai böjtjéről való közösségi megemlékezést és az Egyházban való megkeresztelkedésre történő felkészülést. E keresztelőnap „kísértete” az, amely a bizánci hagyományban ma is tovább él Lázár szombatjának keresztségi motívumaiban.

Egyiptomban ennek a Nagy Böjtnek eredetileg semmi köze nem volt húsvéthoz; húsvétnak pedig, bármennyire furcsának tűnik is ez ma, eredetileg semmi köze nem volt a keresztséghez. A Niceai Zsinat döntése volt az, amely ezt a böjtöt általánosan behozta a keresztény világba. Ezt aztán változó — és eleinte bizonytalan — módon összekapcsolták korábbi aszketikus hagyományokkal, a kereszténységbe való bevezetéssel, és az Úr szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról való megemlékezéssel, mielőtt mindez megszilárdult volna a jól kitapintható keleti és nyugati mintákban.

William J. Tighe egyetemi docens a Muhlenberg College történettudományi tanszékén Allentownban (Pennsylvania, USA), és a katolikus egyetemi lelkészség kari konzultora; a Szent Jozafát ukrán katolikus parókia tagja Bethlehemben (Pennsylvania, USA); a „Touchstone” egyik meghívott szerkesztője.

Fordította: R.Z.

(Forrás: http://capitulumlaicorum.blogspot.hu)

1379 Total Views 1 Views Today