Nicólás Gómez Dávila válogatott maximái I.

Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.

Az élet a hierarchiák műhelye. Csak a halál demokrata.

A valódi problémáknak nem megoldásuk van, hanem történelmük.
A művészet nem nevel senkit, kivéve a művészt.
Vulgáris szórakozás és vul­gá­ris elfoglaltság ma már az egyetlen, ami miatt nem kell sza­bad­kozni.

A demokrata úgy védelmezi meggyõzõdését,
hogy kinyilvánítja: aki ellene van, az elmaradt a fejlõdésben.

Ami a szellem tevékenységét elaltatja, és lassan arra csábítja őt, hogy automataként éljen, ami arra kényszeríti, hogy ne érezze az élet közvetlen ízét és értelmét, ami egy közönséges fogalmakból és ostoba szokásokból álló légvárba csalogatja, az a hétköznapi élet a maga szokványos berendezéseivel, mindennapi szükségleteivel, felületes ténykedéseivel, fiktív intenzitásával.
Márpedig az értelem, az igazi értelem elhomályosulása elõbb-utóbb erkölcsi, mi több, teológiai dimenzióba csap át.

Reakciósnak lenni annyi, mint nem bizonyos megoldásokban hinni,
hanem élesen érzékelni a problémák összetettségét.

A reakciós nem hajlandó megerőszakolni a dolgok összeférhetetlenségeit,
mivel egyedül a valóságnak esküdött hűséget.

A reakciós – a felvilágosodással vitatkozva – nem az egyetemes elvek létezését tagadja,
hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének.
A reakciós radikális lázadást szít a modern társadalom ellen, amit a baloldal is hirdet, ám forradalmi bohózataiban gondosan kerül.

A reakciós gondolkodás nem biztosít semmiféle sikert, mindössze megóv attól, hogy ostobaságokat mondjunk.

A reakciós nem visszafelé akar menni, hanem más irányba.

Dávilad1 (clicks: 40)
Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni.
Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.

Az ember csak akkor fontos, amikor Isten beszél hozzá.

Nincs olyan ostobaság, amelyben a modern ember ne volna képes hinni, amennyiben azzal kitérhet a Krisztusban való hit elől.

Ha az ember nem hagyja, hogy Isten vezesse, majd vezetik a démonok.

A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az.

A pokol az a hely, amely csak a paradicsomból határozható meg.

A hitetlen azt képzeli, hogy a vallás megoldásokat kínál; a hívő tudja, hogy csupán a rejtelmek gyarapodását ígéri.

A misztikus az egyetlen igazi becsvágyó.

A polgári-liberális demokrácia olyan antropoteista vallás, amely titokban Istennek tartja az embert.

Az ateizmus nem szabaddá, hanem a legabszurdabb immanens üdvözülési ígéretek rabjává teszi az embert.

Az, hogy bármiféle kötelesség volna, ha Isten nem létezik, ostobaság.
Szeretni annyi, mint úgy látni egy lényt, ahogyan Isten látja.

Minden reményünket Isten igazságtalanságába kell vetnünk.

A legújabb korok hitét vesztett, vallásától megfosztott embere azonban egészen másban bízik.

“Egyetlen modern ember sem nyugszik bele abba, ami, kezdve attól, aki elérhetetlen nagyságra tör, és egészen addig, akit emberi természete sért és elkeserít. Még napjaink önelégült középszerűje is embervoltának meghaladására vágyik, és reméli, hogy a tech­nikai haladás megváltja őt, amennyiben felszámol minden, az emberre jellemző korlátot. Ostobaság, kegyetlenség, szenvedés, öregség, halál – mindent véletlenszerűnek és leküzdhetőnek vél, de, ellentétben a kereszténnyel, nem akarja megfizetni meg­váltásának árát.”

A keresztény kultusz a paleolitikum barkangjaiban születik meg; az ausztrál õslakos vagy a pigmeus teológiája ugyanúgy építőköve a katolikus katedrálisnak, mint az alexandriai teológia.

“Szűz Mária alakjának szépségét egyszerre adja az általa legyőzött istennők szakrális kísérete, amelyekre emlékeztet vagy amelyeket helyettesít, és az a mód, ahogyan transzcendálja õket.”

Az ördög hisz Istenben
A modern papság azt hiszi, hogy Krisztus emberi voltát hangsúlyozva közelebb viszi Hozzá az embereket. Elfelejti, hogy Krisztusban nem azért hiszünk, mert ember, hanem mert Isten.

Miután nem sikerült elérnie, hogy az emberek tanítása szerint éljenek, a jelenlegi egyház elhatározta, hogy aszerint tanít, ahogyan az emberek élnek.

Nem értem, hogyan tántoríthat el valakit az értelem a katolicizmustól; ha engem valami megállítana a küszöbén, akkor racionalizmusa és az értelembe vetett túlzott bizalma.
A vallás halálát hirdetõk ugyanúgy megnevettetnek, mint azok, akik azt jövendölték, hogy a mozdonyok megölik majd a költészetet.

Egy népes város embertömegében sétálva lehetetlen hinnünk az ember fontosságában.

Ha valakiről azt mondják, »korának embere«, akkor mindössze annyit állítanak, hogy adott időpontban megegyezik az agyalágyultak többségével.

Gyűlöleteink a ranglétrán elfoglalt helyünket tükrözik.

Fiatalon attól fél az ember, hogy ostobának nézik; éretten attól, nehogy az legyen.

sdrt (clicks: 3)

A »személyiség szabad kibontakozásának« eszméje nagyszerűnek tűnik mindaddig, amíg nem találkozunk olyan egyénekkel, akiknek személye szabadon bontakozott ki.

»Emberi méltóság«, »az ember nagysága«, »emberi jogok« stb.: szóbeli vérfolyások, amelyeket a reggeli borotválkozáskor a tükörbe vetett puszta pillantásnak el kellene állítania.

A modern ember nem szeret, hanem menekvést keres a szerelemben; nem remél, hanem menekvést keres a reményben; nem hisz, hanem dogmákba menekül.

A mindenfelé tóduló embertömegek századában, amikor minden fényes helyet meg­szent­ség­te­lenítenek, a jámbor zarándok csak úgy fejezheti ki kegyeletét valamely szent hely iránt, hogy nem látogat oda.

A méltóság megőrzésének esélye fordítottan arányos a társadalomba való gazdasági beilleszkedéssel.

A közeljövő valószínűleg extravagáns katasztrófákat hoz majd, de ami a legbiztosabban fenyegeti a jövőt, az nem az éhező nép erőszakos megmozdulása, hanem az unatkozó tömegek jóllakottsága.

A proletariátus akkor jelenik meg, amikor a köznép olyan osztállyá alakul, amely átveszi a polgárság értékrendszerét, anélkül, hogy polgári javakkal rendelkezne.

A katolicizmus egyik legnagyobb kulturális érdeme az, hogy előnytelen klímát teremtett a gazdasági tevékenységhez.

A civilizáció a végét járja, amikor a mezőgazdaság megszűnik életforma lenni, és iparrá válik.

A nép szeretete arisztokratikus elhivatottság. A demokrata csak választási időszakokban szereti.

Amit egyetlen talpnyaló sem mer mondani a zsarnoknak, azt mondja a demokrata a népnek.

Tévedni emberi, hazudni demokratikus dolog.

A demokrácia az a rendszer, amelyben az igazságos és az igazságtalan, az ésszerű és a képtelen, az emberi és a bestiális mibenlétét nem a dolgok természete, hanem választási eljárás határozza meg.

A demokráciában a politikusok az ostobaság kondenzátorai.

Már nem elég, ha az állampolgár beletörődik sorsába. A modern államnak cinkosokra van szüksége.
A gazság, amelyre készülődnek, néha akkora, hogy a nemzet már nem elegendő ürügy, kénytelenek az emberiségre hivatkozni.

A demokrata nem elégszik meg azzal, hogy tiszteletben tartjuk, mit akar tenni az életével, ezen felül megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk azt is, amit velünk akar tenni.

Míg a demokrácia nem veszi észre őt, a művelt ember túlélheti a demokratikus időket.

A demokrata megbotránkozik azon, hogy áldozatai megbotránkoznak.

10862552_897271973624486_1570228448428325587_o (clicks: 1)

Az ember nem fejlődik.

A demokraták két részre oszlanak: olyanokra, akik gyógyíthatónak tartják a perverziót, és olyanokra, akik tagadják a létezését.

A fennkölt lelkesedés, melyet politikai események váltottak ki, talán ezt az érzést értem a legkevésbé, hiszen sehol másutt nem látok ekkora aránytalanságot a kiváltó ok és a hatás között.
Elképeszt, hogy mekkora szellemek voltak képesek mohón várni micsoda nyomorúságos eseményekre, és nemcsak azért, mert az utókor már látja, mennyire kimerült, elhalt dolgokról van szó; mert ha elképzelem is, hogy nem az események teljesültek be a maguk siralmas földi valóságában, hanem a hajnalhasadáskor végtelenül elbűvölő ígéretek, csak újabb középszerűségeket látok és újabb hamvakat a korábbi századok hamvain.
Úgy tűnik nekem, hogy a politikai minden egyéb emberi tevékenységnél inkább híján van bármiféle kemény magnak; a legsilányabb szellemi tevékenység is tüzesebb gyümölcsöt rejt magában. Bizonyra minden, amit tehetünk, kétségbeejti a hideg szellemet, mely képes rövid időre megválni az élet szokványos feladatától, de még egyes kudarcok keserűsége után is marad némi titkos büszkeség, és egyedül a politikai tevékenység középszerű abban, amit elér, és középszerű abban, amire törekszik.

A nép nem demokratikus

A francia forradalom a legjobb érv az ancien régime mellett.

10302108_799777176707300_6041055048240217054_n (clicks: 3)
A nép mindig kész legitimálni bármelyik önkényuralmat, nemcsak azért, mert számára a szabadság haszontalan fényűzés, hanem azért is, mert biztonságigényét kielégíti a bizalom és a szilárdság, amelyet minden zsarnokságnak színlelnie kell, valamint maga az erő, mellyel kormányoz. A despotizmus a tömeg természetes politikai formája.

Az ember imperialista

De nemcsak azért nem demokratikus a nép, mert még nem világosították fel – alkatilag sem az, sem tömegében, sem egyedeiben.

Minden olyan politika, amely nem ismeri fel az ember lényegi imperializmusát, és azt hiszi, hogy kényszer és erőszak nélkül teremthet rendet, vagyis tartós viszonyt alakíthat ki az egység és a többség között, mégpedig pusztán neveléssel vagy a gazdasági javak különleges elosztásával, könyörtelenül elbukik.
Minden politikai vagy társadalmi szervezetforma veszé­lyeztetettsége és nehézsége abban áll, hogy lehetetlen e rendszerek alapvető helyzeteinek módszeres alakítása. A parancsolás, például, realitás és társadalmi szükségszerűség, ugyanakkor a parancsolás egyes egyének tulajdonsága, olyan képesség, amely csak tettekben nyilvánul meg. A parancsolási hatalom megszervezésének minden módszeres kísérlete kudarccal jár, mivel lehetetlen előre látni, hogy ki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek egyedül indokolják és lehetővé teszik e hatalmat.
A hatalom mindig egy kisebbségé lesz, mivel lehetetlen összebékíteni azt, amikor ezer egyén mindegyike elveszíti egy objektum ezredrészét azzal, amikor egyetlen egyén megnyeri ugyanezen objektum minden ezredrészét. A védelmező a hatalom jelentéktelen töredékét védelmezi; a támadó megszerezheti a teljes hatalom sértetlen testét.

Az igazi politika azon különböző feltételek tudománya, amelyek az erős személyiségek fellépéséhez szükségesek.

Politikai párt: becsvágyókból álló mag, körülötte a mohók csoportja, ezekhez csatlakozik néhány öntetszelgő, és őket követi sok megfélemlített.

(Forrás: Ellenforradalom.blogspot.hu)