Doma-Mikó István Magyarországon született, 1980-óta Japánban él. A magyar „rendszerváltásig” amerikai és kanadai magyar nyelvű újságok japán tudósítója volt. 1991-ben Tokióban megalapította a magyar nyelvű Inter Japán Magazint (www.interjapanmagazin.com).
A tongai király magyar származású udvari festőművésze japán fiatalokkal expedíciót vezetett a Királyság lakatlan szigeteire. A megtörtént eseményeken alapuló írás bemutatja egy hatalmas tengeri ciklon viszontagságait és betekintést nyújt a királyi udvar életébe is.
A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései.
Folytatás…
Gépmadarunk kétórai repülés után landolt Tonga fővárosában, Nukualofában. Sötétedéskor érkeztünk szállásunkra, a Pacific Royal Hotelba. Vacsora után biztatásomra a csoport hamarosan nyugovóra tért. Én pedig elindultam éjszakai sétámra, ami Tongába érkezvén már szinte rituális szokásommá vált. Utam természetesen a királyi palotához vezetett. A Viktória-korabeli épület most is sötétbe burkolózott, csak a torony ablakában pislákolt gyér fény. Talán Őfelsége mereng gondjain, Óceánia egyetlen királyságának jövőjén. Magamban elsuttogtam hagyományos fohászomat: “Adja Isten, hogy Őfelsége sokáig éljen és uralkodjék jó egészségben, alattvalói örömére!”
-Valami baj van? – szólít meg egy hang egészen közelről, a kerítés túloldaláról. -Ó, dehogy, barátom – válaszolok a géppisztolyos katonának, aki nesztelenül közelített meg – csak Őfelségéért imádkozom.
-Nem ismersz rám? – gondoltam. Nos, akkor bizonyosan új fiú lehetsz a palotaőrségnél! Ahogy elnézlek, talán iskolás lehettél, amikor én Őfelsége szolgálatába szegődtem. Igen, a palotában az én kezemtől származnak azok a festmények! Holnap talán újra látjuk egymást, ha netán a testőrség parancsnokával együtt te kísérsz át a kerten. De most már jó éjszakát, rám fér egy kis pihenő, te pedig őrizd tovább királyunk nyugalmát!
Képkiállításom kinevezésem estéjén 1989-ben
Másnap már korán reggel talpon voltam. Minden tongai látogatásom így kezdődik, álmosan. Tokiói indulásomat több napos nyugtalan virrasztás előzi meg, érkezésem estéjén kialvatlanul, megtörve érkezek a Palotához és nyugalmat csak az Őfelségével történő találkozás ad. Persze mindennek magam sem tudom magyarázatát.
Reggel kilenckor telefonon bejelentkeztem a Királyi Udvartartásnál, ahol már várták a hívásomat. Fél tízre igazolták vissza a kihallgatást. Négyesével futottam fel a lépcsőn, hogy időben átöltözhessek. Negyedóra múltán már állig begombolkozva, hőgutával küzdve a szálloda portájánál vártam az autót. Telefonhoz hívtak. A király személyi titkára, Ofa kifulladó hangja szólt a kagylóból: “Egy államelnök van bent Őfelségénél, és úgy tűnik, hogy a megbeszélés elhúzódik. Áttesszük a kihallgatásodat délután kettőre! Sajnálom, István, ez nem rajtam múlott!” – tette hozzá bűnbánóan. Persze, persze, minden rendben van, akkor hát kettőkor!
Óceánia térképét a korábbi gyarmatosítás még ma is befolyási övezetre osztja. Az utód országok ma épp úgy nem egyeznek, mint néhai gazdáik. A tárgyalásaik semleges Svájca a térség utolsó királysága, Tonga. Őfelsége pedig amolyan békéltető szerepet tölt be az államfők között. Most is hasonló tárgyalása lehet.
Az expedíció tagjai a hall díványaiból szemlélték, amint aranysujtásos egyenruhában rohangálok szobám és a recepció között. Visszahordattam a király csomagjait, majd leüzentem, hogy változott a program, gyülekező, és megyünk megvásárolni az expedíció felszerelését. Átöltözés, aztán a csoporttal irány az áruház. Ott már négy kézikocsit megtöltöttünk áruval, amikor a bejáratnál feltűnt egy vendégeket vizslató szúrós szemű tiszt. Felismertem benne a palotaőrség elöljáróját.
Amikor hozzánk lépett összevágta a bokáját. “Mr. Toma-Miko?” – kérdezte fölöslegesen, hiszen ismertük egymást. A nevem elferdítésére már oda se figyeltem. Az ember ne legyen igényes egy százezres lakosú országban, ahol nem létezik “D” betű. Beérem azzal, hogy egyetlenként a királyné helyesen szólít.
– Őfelsége várja!
– Köszönöm, már értesítettek. Biztos lehet, hogy nem kések, kettőre ott leszek!
– Nem, nem. Őfelsége szigorú parancsa, hogy most vigyem a palotába, rögvest. –
Rohanás vissza a szállásra, újbóli átöltözés, nyakig-gombolkozás, fuldoklás, csomaghordás. A tongai alattvalók életét külön gondviselés vigyázhatta azon az ötszáz méteren, amit autóval többnyire két keréken tettünk meg a Palotáig. A bejáratánál Ofa várt rám, kialvatlan karikás szemekkel: “Őfelsége váratlanul lezárta a megbeszélést és rögtön látni akar.”
– Akkor hát nem jól alakultak a dolgok, ugye?
– Bizony, én is attól tartok.
– Készülhetünk a háborúra? – próbáltam tréfálkozni.
Valami mosolyfélére húzta a száját. Zsinóros egyenruhás felvezető tiszt érkezett futólépésben két katonával és én már indultam is utána. A sürgősségre való tekintettel menetünk nélkülözte a máskor oly jellemző méltóságot. Majdnem szaladtunk, s a két katona izzadva loholt utánunk súlyos csomagjaimmal. Őket először láttam, nem volt közöttük az éjszakai őr. A trónteremben kibontottuk és a tárgyalóasztalon sorba rendeztük csomagjaimat. A székekre csupán a képeket állítottam, hátukkal az asztal felé.
Őfelsége, IV. Tupou király és Őfelsége Mataaho királyné portréja
Amint a katonák magamra hagytak, tettem néhány lépést. A földgömb, a világtérkép és minden tárgy ma is milliméterre pontosan ott állt, ahol fél évtizede először megpillantottam őket. A király jobbjáról nem hiányzott Pilolevu hercegnő lánykori nevető képe. Milyen nagy lehetett Őfelsége öröme, amikor megszületett egyszem leánya. Az ablakon kitekintve megpillantottam magát a királynét, amint a kertben libériás szolgákat utasítgat széles karmozdulatokkal. Az udvaroncok sűrűn bólogattak, s ahogy mozdulataikból kivettem, a virágágyások átrendezéséről eshetett szó. A királyi lakosztály felől éles koppanások riasztottak fel, s én megszokott helyemre, a trón jobb oldalára álltam.
Őfelsége még nem öltözött át a fogadás óta, hosszú ujjú sárga díszruháját viselte. Gondterhelt arccal közeledett. Talán egy kis derűt vár tőlem az új képek és a japáni híreim által – találgattam. A trón előtt egy pillanatra majdnem teljesen felegyenesedett és én eltörpülve éreztem magam a kétméteres uralkodó előtt.
-“How are you?” Hogy vagy? – hangzott szokásos kérdése kézfogáskor.
– Mindig nagyon jól, ha Felségedet egészségben láthatom! -válaszoltam szertartásosan. A súlyos, faragott trónszékbe ereszkedve egyetlen kézmozdulattal hellyel kínált a jobbján. A hosszú tárgyalóasztal végén ült, én pedig az asztal legközelebbi sarkához telepedtem. Sokáig valahova az asztal távoli végébe meredt, azután lassan lecsukta a szemét. Nagyon fáradt- gondoltam. Az enyhe szellő fellebbentette a csipkefüggönyt. A résen a napsütötte palotakertből egy cifra pillangót hozott be a fuvallat. Tenyérnyi fekete szárnyait érzékeny citrom, narancs és fehér minta borította. Megigézve követtük tekintetünkkel tétova röppályáját. Hirtelen az uralkodó elé telepedett az asztalra, mint valami háziállat. Az öreg király és a tarka lepke sokáig nézte egymást. Készséges komornyik közeledett elhessenteni a szentségtörőt de a ház ura egy mozdulattal leintette: „Hagyd!”
Sokáig némán meredtünk a kertbe visszatérő váratlan vendég után. Aztán rám emelte barátságos, már-már atyai tekintetét.
-Igyunk egy jó mangó-dzsúszt, István! Meglátod, finom és erőt adó ital! –
Készül Mata’aho királyné portréja
Fehér ruhás szolga ezüsttálcáról felszolgálta a hűs lét és mi elmélyedtünk a kortyolgatásban. Régről ismertem és nem kóstoltam finomabbat a híres királyi mangószörpnél. Az csak a legkedvesebb vendégnek jár. A friss mangó gyümölcs rostos levén kívül van még benne valami, amit titok övez. Sejtem, hogy a Tongán termő mini-citrom illatos zöld héján érlelik ősi recept szerint.
Magamon érezvén Őfelsége várakozó pillantását, engedélyt kértem a csomagok bemutatására. Minden tárgyra “rábólintott” és félig szórakozottan hallgatta a magyarázataimat. Csak akkor kerekedett ki a szeme, amikor a szándékosan utoljára hagyott képekhez értem.
-Ez itt Felséged portréja, amit megbeszélésünk szerint a Leonardo da Vinci tanulmányaira jellemző színnel és kompozícióval készítettem. Eltér viszont az ecsetkezelés technikája. Kegyeskedjék Felséged megsimítani a kép felületét. Ez pedig Őfelsége, a Királyné lemezre készült portréja. Azonos méretű faalapra erősítettem és hasonló bronzcímkével láttam el, mint a Felségedről készült munkámat. Ajánlott párban kiállítani. Végül pedig ez itt egy angol művészeti magazin, amely a Felségedről festett első portrémat közölte. Másolatát már leadtam az udvartartásnál.
Mata’aho királyné születésnapi vacsorája
Folytatjuk