Doma-Mikó István Magyarországon született, 1980-óta Japánban él. A magyar „rendszerváltásig” amerikai és kanadai magyar nyelvű újságok japán tudósítója volt. 1991-ben Tokióban megalapította a magyar nyelvű Inter Japán Magazint (www.interjapanmagazin.com).
A tongai király magyar származású udvari festőművésze japán fiatalokkal expedíciót vezetett a Királyság lakatlan szigeteire. A megtörtént eseményeken alapuló írás bemutatja egy hatalmas tengeri ciklon viszontagságait és betekintést nyújt a királyi udvar életébe is.
A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései
“Az írásban egyes neveket, adatokat, vagy történéseket óvatosságból megváltoztattam. “
Doma-Mikó István, királyi udvari festőművész
(clicks: 3)
Velitoa, a lakatlan (Robinson) sziget
Amikor 1984-ben a Fülöp-szigeteki Tablasnál – a ciklonban – mindenek tetejébe elpattant a lélekvesztőnket a “vendéghajóhoz” rögzítő lián, a nők sikoltozásai közepette borulni kezdtünk, amíg a filippíno matrózok a keresztgerenda átellenes végére rohanva testük súlyával visszabillentettek bennünket az életbe. Az alatt a pár másodperc alatt agyam vetítője összesűrítette mindazt,ami addig történt velem. Később, amikor számtalan zúzódás árán megmásztam a meredek parti sziklát, szentül hittem, hogy életem legnagyobb tengeri viharát éltem át. Szembekacagtam volna, aki megjósolja, hogy mindez semmi ahhoz a kalandhoz képest, ami bő évtizeddel később a Tongai Királyságban fog megesni velem.
A tongai Környezetvédelmi Minisztérium védőszárnyai alatt, 1996 októberében japán kutatóexpedíciót szerveztem Tongatapu lakatlan szigeteire. A 80’-as évek végén, a főváros utcáin, Nukualofában még láthattam amint a helyi árusok szantálfa szobrokat és feketekorall-ágakat kínálgattak a turistáknak. Sőt, a Salote királynő régi palotájában megcsodálhattam egy valódi, emberméretű szantálfa szobrot is. A turistaáradat mára már egy kicsiny darabot sem hagyott ebből a drága, szappanillatú fából. Mire a kormány észbe kapott, az ország ritka feketekorall-készlete is erősen megcsappant. Utóbbit mostmár védi egy megkésett rendelet, így csak apró darabokban, ékszernek csiszolva vihető külföldre. Ám a királyságnak sok más megvédendő természeti kincs is akad.
A 170 sziget lakatlan kétharmadának értékeiről sem felmérés vagy becslés sem készült. Ezeket még nem hordta szét a nemzetközi turizmus, hogy cserébe elhozza a “civilizációt”: a zajt, a benzingázt, és a hulladékhegyeket. E kis rejtett földi paradicsomokat ma még legfeljebb csak a karaik lakják, a tyúkszerű mulatságos futómadarak. Fekete tollazatukból csupán piros csőrük, meg fehér ülepük virít, amint komikus, buta ábrázattal merednek az odatévedt “betolakodóra”.
Mindig meghat, hogy én, egyszerű földi halandó is tehetek valamit Tongáért, e sebesen változó tropikus mennyországért. A kormány a mostani ajánlatomat sem utasíthatta vissza: nevezetesen, hogy saját költségemen megszervezzek egy japán expedíciót a közeli lakatlan szigetek flórája, és faunája feltérképezésére, valamint javaslatot dolgozzak ki a természeti értékek jövőbeni védelmére. Az előkészületekkel azonban elszámítottam magam. Kiderült, hogy a vállalkozáshoz még használható térkép sem akadt. A jelenkoriak a kérdéses szigeteket legfeljebb egy-egy pontocskával jelölik. Végül megvettem egy, az 1930-as évekből származó „antik” angol tengerészmappát. Az abból készített nagyításokat nyomtattam expedíciónk dokumentumaira.
Féléves előkészület után, tizenöt fős csoportommal induláshoz készülődtem a tokiói Narita repülőtéren. Rajtam kívül valamennyien japánok voltak: egy harminc év körüli férfi, a többi 20-24 év közötti leány.
A Fidzsi-szigetekig tartó hosszú repülőutat kitöltötte gondtalan csacsogásuk, így észre sem vettük az idő múlását, amikor nyolc órával később – másnap reggel – Nadi város repülőterén landoltunk.
Másfél óra múlva a Dominium Hotel színes különbuszával megérkeztünk szállásunkra. Az épület előtt társaim érdeklődve körbeállták az ország címeres zászlajával fellobogózott fekete Benzt. Nagy volt a meglepetésük, amikor az egyenruhás sofőr hozzám lépett és tisztelgett.
– Az Elnök úr Suvában várja önt. Ezt a levelet küldte.
Régóta aktuális, hogy megfessem a Fidzsi Köztársaság elnöke, Sir Ratu Mara portréját. Gondoltam, összekötöm a kellemeset a hasznossal, ha átutazunk az országon. Az sem volt közömbös számomra, hogy ez idő tájt Fidzsin már ismertek. Ezután legalább az elnök is figyel rám. Felmentem a szobámba magamra ölteni a tongai díszegyenruhámat, hadd lássa, kivel van dolga.
(clicks: 3)
Vízfestés-tanítás Fijiben
Mire visszatértem a hotel bejáratához, szitáló eső, és egy idegességtől remegő sofőr várt.
– Sokat késünk uram, ha esik – aggodalmaskodott.
Behuppantam a hátsó ülésre, és már hajtott is, de hogyan! Jobbnak látszott, ha nem tekintgetek kifelé. Furcsa ország, ahol az egyetlen nemzetközi repülőtér 150 kilométerre esik a fővárostól. Kétszer másfél órás lesz az oda-vissza utunk. Közben kiderült, hogy az elnöki sofőr ugyancsak jól informált, azért volt sürgős az indulásunk. A második városon átrobogva olyan trópusi zivatarba kerültünk, hogy öt méterre nem láttunk. A kocsi lépésben haladt. Az esőfüggöny miatt a tájban nem sokat gyönyörködhettem, a vezető sem volt beszédes típus, így hát szunyókálni kezdtem.
Szendergésemet gyakran megzavarta a rövidhullámú rádió. Autónk pozícióját kérdezgették valakik. A sűrű “égi áldás” miatt azonban egyetlen tájékozódási pont sem látszott. Az elnök munkatársainak sürgetésére autónk a látási viszonyoknak fittyet hányva meglódult. Most már tényleg nem volt ajánlatos szemlélődni. Centikre száguldoztunk oszlopok, autók mellett. A kocsi csúszott, farolt, végül egy hosszú fékcsikorgás után kétszer megpördült a síkos úton. Sofőrünk elharapott egy sziszegő megjegyzést, ami szerencsére meghaladta fidzsi-i nyelvtudásomat.
Egy órás késéssel érkeztünk az elnöki rezidenciára. A hivatalban felbolydult méhkas várt. Egyszerre két személyi titkár beszélt hozzám, egy negyven év körüli elképesztően kövér férfi, és egy, a nyugdíjkor határán lévő angol hölgy. Most már a másodpercek is számítottak. Kérek-e tükröt nyakkendő-igazításhoz, kávét vagy teát iszom-e, mennyi idő szükséges a festéshez. Nem, nem, az lehetetlen, fogjam sokkal rövidebbre! Az elnök úr késésben van, így is lemondta egy programját miattam. De egy teát azért igyunk meg az államfővel, ez itt szinte kötelező. Csak a festéssel siessek, de nagyon!
Perc múlva az ország legendás alakja előtt álltam. Aki nem ismerte Sir Ratu Marat, azt is megérintette rendkívüli személyisége. Alakja szálfa termetű, közel két méter magas. Mélyen ülő, szúrós szemei egyformán sugároztak bölcsességet, és szigort. Korát hetvenöt évre becsülhettem. Köztudott, hogy Fidzsi lakosságát két nép alkotja: fele-fele arányban, a bennszülöttek, és a bevándorolt indiaiak. Az őslakók megőrizték törzsi közösségeiket, s a modern világ parancsát követve törzsfőnökeiket országos szavazáson, szenátorként juttatják a parlamentbe. Így kezdte karrierjét a “tisztelt ház” szinte minden helyi származású képviselője. Sir Ratu Mara is, aki ekkor az ország legnépszerűbb politikusa volt.
Folytatjuk
(Magyar Irodalmi Lap – Szent Korona Rádió)