Február 25-én a kommunizmus áldozatai előtt hajt fejet az ország. A megemlékezéseken történészi pontossággal sorolják fel, hogy a diktatúra különböző időszakaiban hányan estek áldozatul ennek az eszmének. De valóban a halottak és megnyomorítottak elképesztő száma mutatja meg eme tragédia valós mélységét?
Bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok, nemi erőszak hullám, málenkij robot, gulág és hosszasan lehetne még sorolni, hogy milyen formákban öltött arcot Magyarországon (is) a kommunizmus. Ezek a történetek most már inkább többé, mint kevésbé ismertek. Az is ismert mindenki számára, hogy 1989-ben legfeljebb csak papíron, illetve módszertanilag változtak meg a dolgok hazánkban. Egy kérdés viszont megválaszolatlan maradt, melyet sokan, sokszor, tulajdonképpen minden adandó alkalommal feltesznek, amikor kiüresedik egy hazafias közegben zajló beszélgetés: “Mikor emelkedik fel újra ez a nemzet? Mikor döbben már rá a társadalom, hogy mit tesznek vele?”
Erre a bizonyos ébredésre nagyon naiv dolog várakozni – már csak azért is, mert a kérdés megfogalmazói általában szintén a mély alvás fázisában leleddzenek – de leginkább azért, mert valami olyasmi is a kommunizmus áldozata lett, amit nem lehet számokban kifejezni, és soha nem fognak orvosolni egy tényfeltáró dokumentumfilmmel vagy egy emlékművel. A kommunizmus a legnagyobb tudatossággal gyilkolta meg a nemes jellemet, amit nemcsak a magyarság, hanem Európa minden nemzete őseitől kapott örökül. Ez a nemes jellem volt képes arra, hogy a szellemi normáival összeegyeztethetetlen történések ellenében fellépjen. Ezt a fogalmat, amit most nemes jellemként írok körbe, a II. világháború bukásáig minden korszakban fel lehetett fedezni az aktuálisan uralkodó világnézet megnyilvánulásaként. Ez az erő tette a politikust államférfivá, és ez az erő tette a katonát harcossá. Ez az erő éltette a becsületet, ami ha annak idején sérült, akkor halálra menő párbajban lehetett helyreállítani.
(clicks: 17)
“Az éhség jön és elmúlik, de ha a becsületünk elveszítjük nem tér vissza többé.”
Ez az erő valahol ott tört meg, amikor Mindszentyket békepapok követtek. De minden alkalommal törés következett be, amikor egy szomszéd a szomszéd ellen jelentett. Évtizedekig a legnagyobb következetességgel sújtott le a proletár vasököl, oda ahol még csillogott a büszkeség a szemekben, majd ez a fény kihunyt, és következett a totális közöny. Amikor pedig biztossá vált, hogy nem fog többé feltámadni, akkor jöhetett a rendszerváltásként ismert bűvész trükk, hogy a kiüresedett lelkeket feltölthessék azzal a deviáns mocsokkal, amit modern művészetként, meleg büszkeségként és úgy általában liberális „értékrendként” ismerhetünk.
Isteni csoda, de még napjainkban is vannak olyanok, akik hordoznak magukban valamit a régi korokból, és az ellenállás valamilyen formáját gyakorolják is. Abban már kisebb az egyetértés, hogy egy olyan világban, ahol a tömegek számára teljesen értelmezhetetlenek azok a szavak, amik mögött mi eleven eszméket látunk, milyen formában nyilvánuljunk meg. Nekem az a személyes véleményem, hogy a világ sötétsége olyan szintű, hogy értelmetlen egész társadalmak nemesítését célul kitűzni. Ha komolyabban megvizsgáljuk a kérdést, a fentebb körülírt nemes jellem meggyilkolása nem a kommunizmussal, hanem már a francia forradalommal kezdetét vette, a II. világháború végén pedig a kegyelemdöfést kapták meg a régi nagy birodalmak utolsó képviselői. Ki gondolja komolyan, hogy több évszázad megtervezett pusztítását először is megállítja, majd visszájára fordítja?
(clicks: 21)
2016-ban sajnos nem annak van itt az ideje, hogy ezeket a birodalmakat a szó legszigorúbb fizikai értelmében újraépítsük, hanem annak, hogy elsősorban önmagunk tekintetében véghezvigyük a restaurációt, majd a közvetlen környezetünkbe vetítsük ki ezeket az elveket. Ha erre képesek vagyunk, akkor olyan zárt közösségeket hozhatunk létre, melyek az egész világot jobbá ugyan nem tehetik, de azt biztosítják, hogy őseinkhez hasonlatos módon, állva haljunk meg. Akiknek van ehhez merszük, kitartásuk és erejük, azok elmondhatják, hogy feltámasztották a „nemes jellemet”.
(Incze Béla, HVIM Pest megye, vezető)