71 éve történt

”Élelmiszerünket feléltük, az utolsó töltény a fegyvercsövekben, megadás vagy harc nélküli lemészárlás, ez a választás Budapest védői számára. Ezért úgy határoztam, hogy az utolsó harcképes német és magyar egységekkel kitörök…”

1944-45 telén az akkor már 5 éve tartó második világháború az utolsó felvonásához érkezett, és e felvonás egyik nagy epizódja volt fővárosunk ostroma, mely a világháború egyik leghosszabb város ostroma volt, mely tulajdonképpen a várost – ekkor már csupán a budai Várat és szűkebb környezetét – védő magyar-német seregmaradványok 1945. február 11-én este történő kitörésével értek véget. A város határában megjelenő első szovjet katona érkezése és a budai vár elfoglalása között 102 nap telt el, mely legfeljebb Sztálingrád bő 4 hónapos ostromához fogható, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi helyszínen már a harcok kezdete előtt evakuálták a civil lakosság jelentős részét, még Budapest ekkor mintegy 800.000-es lakossága a saját otthonaiban volt kénytelen elszenvedni az ostrom vérfagyasztó valóságát. Nem véletlen tehát, hogy a fővárosi harcok – leszámítva a szovjet áldozatokat – minden második áldozata civil áldozat volt. Ez 35.000 polgári áldozatott jelent, a Vörös Hadsereg közel 80.000 fős veszteséget kellett, hogy elkönyveljen a város birtoklásáért vívott harcok során, mely szám valamivel meghaladja a magyar-német védősereg soraiból elesett katonák és a civil áldozatok együttes számát.

Mielőtt mélyebb analízisnek vetnénk alá az immár 71.-ik évfordulójához érkező eseményt, emelkedjünk kicsit madártávlatba, mind térben, mind pedig időben, és nézzük meg, hogy hogyan is vezet a háború menete odáig, hogy a megszálló Vörös Hadsereg fojtogató gyűrűje bezárul Budapest körül.

Magyarország hadszíntérré válása

Románia 1944. augusztus 23-án bekövetkezett átállása alapjaiban változtatta meg a keleti-arcvonal helyzetét, és ezzel hazánk háborús kilátásait is. A szovjet csapatok jóformán ellenállás nélkül haladtak át Románia területén és augusztus 25-én már el is érték hazánk akkori határait. A Honvédség gyors reagálásának köszönhetően az ekkor sebtében újjászervezett 2. magyar hadsereg bevetésével is, ugyan majd egy hónapra feltudta tartoztatni az Erdély területére benyomuló szovjet alakulatokat, az itt kibontakozó több lépcsőben lezajló tordai csata, valamint aradi csata – mely a M. Kir. Honvédség utolsó, önálló támadó hadműveletéből kifejlődő ütközete volt – a világháborús magyar hadtörténelem leghősiesebb helytállásai között szerepelnek. Ám mindez sajnos a háború további menetét csupán elodázni volt képes.

A Vörös Hadsereg a román átállást követően kerek egy hónappal, szeptember 23-án Battonyánál elérte és át is lépte hazánk trianoni határait is, és ezzel megkezdődött a főként a Tisza vonalára támaszkodó védelmi hadműveletek sora, melyek közül a ”debreceni” jelzővel is illetett alföldi páncélos ütközet volt az egyik legjelentősebb. Ezzel párhuzamosan egyre több olyan magyar honvéd volt, akinek származási helye és családja már a szovjetek által megszállt területen volt.

A menekültek áradata és a Duna-Tisza közbe egyre mélyebben behatoló szovjet alakulatok a főváros számára is egyre nyilvánvalóbbá tették az elkerülhetetlent. ”Mégis föl kell készülnünk, hogy máról holnapra ostromlott város leszünk”, fogalmazta meg előérzeteit az ekkor Budapesten élő nyelvész, Kovalovszky Miklós.

Budapest a frontvonalban

A debreceni páncélos csata befejeződte után Sztálin kiadta a direktívát, melynek értelmében a 2. Ukrán Front csapatainak menetből kellett volna elfoglalni a magyar fővárost. Sztálint szorította az idő, hiszen a nyugati szövetségesek is előrukkoltak egy tervvel, mely a Kárpát-medencét célozta az un. ljubijanai résen keresztül.

A fővárost azonban egyáltalán nem érte felkészületlenül a szovjet támadás, a német szárazföldi erők főparancsnokságának parancsa értelmében már 1944. szeptember 21-én megkezdték a hátsó védelmi vonalak kiépítését hazánk területén. Ez 3 fő vonalból állt, a Balaton-Velencei tó-Budapest között húzódó Margit-vonalból, A fővárost keleti irányból védő három lépcsős Attila-vonalból, és az ehhez szervesen kapcsolódó Karol-vonalból, mely a Cserhát-Mátra-Zemplén vonalra támaszkodott. Ettől teljesen függetlenül a magyar hadvezetés is kiépítette saját védelmét a nyár folyamán, mely egyébként a helyzet adta kényszerű praktikum okán a hadiakadémia vezérkari vizsgára készülő századosainak feladata volt. A sors különös fintora, hogy az ekkor kialakított védöveket néhány hónappal később a gyakorlatban is kipróbálhatták.

 

Beregfy Károly vezérezredes az Attila-vonalban védő SS-katonákkal
(clicks: 17) Beregfy Károly vezérezredes az Attila-vonalban védő SS-katonákkal

 

Az első fővárost célzó támadás 1944. október 29-én indult, de ez annak ellenére kifulladt Budapest előterében, hogy ez számított a legerősebb szovjet frontnak. Sztálin kénytelen volt belátni, hogy a 2. Ukrán Front nem rendelkezik kellő erővel a második offenzíva végrehajtásához, ezért a 4. Ukrán Front egyes részeit is átcsoportosítottak az újabb támadáshoz, illetve átállt román alakulatok is bevetésre kerültek (a románokat még a pesti harcok alatt kivonták – a szerk.). Két irányból akarták átkarolni a fővárost a pesti oldalon, ebből a déli átkarolás járt nagyobb sikerrel. Itt sikerült a szovjeteknek megvetni a lábukat a Csepel-szigeten és eljutottak a Királyerdőig, ahol november végére megmerevedett a front. Az eredmények azonban így is jóval a várakozások alatt maradtak, Sztálin elégedetlen volt, és elrendelte, hogy a 3. Ukrán Front, amely Belgrádnál harcolt, a továbbiakban ne nyugat, hanem észak felé támadjon a Dunántúlon át, támogatva ezzel Budapest elfoglalását. December 1-jén a 3. Ukrán Front már Szekszárdon járt, ugyanakkor a 2. Ukrán Front támadása is folytatódott Budapest körül, december 9-én, északon Vácnál kijutottak a Dunához. Ezzel a bekerítés a pesti oldalon megvalósult – már csak a Dunántúlon keresztül volt kapcsolata a hátországgal Budapestnek, Budapest ostroma immár nem csupán egy lehetőség volt, hanem tény, a kérdés csupán annyi volt, hogy: Mennyi ideje maradt még a városnak?

A gyűrű bezárul

A szovjet hadvezetés a kezdeti kudarcok és részsikerek után egy mindent eldöntő harmadik támadásra szánta el magát Budapest ellen, mely már egy összehangolt offenzíva volt, és a cél Budapest bekerítése, majd a város birtokbavétele volt. A támadás december 20-án indult meg. December 23-án elesett Székesfehérvár, Érd, Bicskét 10 km-re közelítették meg a szovjet csapatok. A pesti oldalon eközben folytatódtak a támadások a 3. Ukrán Front dunántúli támadásával egyetemben, a Pestet körülölelő Attila-vonalakból az Attila I. állásait addigra áttörték, és már az Attila II. vonalán folytak a harcok. December 24-én az első szovjet ékek behatoltak Budára Budakeszi felől, ezzel elérte a budai oldalt a háború. Majd december 26-én elesett Esztergom, és ezzel bezárult a főváros körüli ostromgyűrű és megindult Budapest ostroma.

A bekerített város körüli szorítás napról-napra szorosabbra fonódott, és néhány kiemelt helyszínt leszámítva gyakorlatilag épületről épületre, utcáról utcára lassan, de biztosan nyerte el a teret a Vörös Hadsereg a várost védő magyar és német alakulatoktól, melyek lehetőségeikhez képest mindvégig a lehető legszívósabb ellenállást tanúsították.

A történészek mind a mai napig éles vitában vannak a védők pontos létszámának tekintetében. Az általánosan elfogadott adatok tükrében az ostrom kezdetén mintegy 90.000 főnyi magyar és német védő nézett farkasszemet a hozzávetőlegesen 180.000 szovjet és román támadóval.

Felmentési” kísérletek

A főváros bekerítését követően ”Konrad” fedőnéven három nagy támadást indított a német hadvezetés, melyek célja a Budapest körüli ostromgyűrű áttörése és a Margit-vonal keleti szakaszának birtokbavétele volt. A közhiedelemmel ellentétben ezek nem felmentési kísérletek voltak, tehát céljuk nem az volt, hogy a városban rekedt védősereget kimentsék az ostromgyűrűből, hanem épp ellenkezőleg, hogy oda további erőket juttassanak be. Ennek érdekében a németek minden mozgósítható tartalékukat Magyarországra vezényelték. 1945 februárjában már a keleti fronton tevékenykedő német páncéloshadosztályok közel fele (!) hazánkban harcolt. Mivel egyik keleti hadszíntérre sem dobtak át ekkora erősítést a németek, ebből is látszik, hogy Hitler számára létkérdés volt, hogy valamiféle eredményt hozzanak az erőfeszítések. Ebben az időben már csak a zalai olajmezők szolgáltattak üzemanyagot a Harmadik Birodalom számára, illetve a bécsi irány védelmének fontossága felértékelték a magyar hadszínteret.

A német támadások egyike sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A kitörés

A német védősereg az ostrom ideje alatt többször is tervezte a kitörést. Erre januárban, illetve a későbbi német felmentő vállalkozások idején lett is volna lehetőség ám Hitler nem engedélyezte Budapest feladását. Karl Pfeffer-Wildenbruch a német védősereg főparancsnoka pedig végig ennek megfelelően cselekedett, és csak az utolsó pillanatban döntött a kitörés mellett, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a kivérzés határán egyensúlyozó, súlyos lőszer és élelem hiánnyal küzdő védősereg már nem képes tovább tartani Buda megmaradt részeit, melyek ekkor már tulajdonképpen a Vár és a Nap-hegy kivételével szinte teljes egészében szovjet kézen volt.

A háború folyamán egyszer sem volt példa rá, hogy német védősereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha választhatott a megadás és a kitörés között, és ez Budapesten sem volt másképp. Karl Pfeffer-Wildenbruch 1945. február 11-én 17:50-kor adja le utolsó rádióüzenetét: ”Élelmiszerünket feléltük, az utolsó töltény a fegyvercsövekben, megadás vagy harc nélküli lemészárlás, ez a választás Budapest védői számára. Ezért úgy határoztam, hogy az utolsó harcképes német és magyar egységekkel kitörök…”

19:30-kor már gyülekeztek a Kapisztrán téren a kitörők első csoportjai talpig fegyverben. A budai Várban visszamaradó sebesültek, illetve a kitörésben egyéb okokból részt nem vevő német és magyar katonáktól való búcsúzkodás némán zajlott, csupán szoros ölelések és kemény kézfogások adták egymás tudtára, hogy sokan örökre búcsúznak egymástól.

Ekkor már Hindy Iván, Budapest magyar városparancsnoka is leadta utolsó rádióüzenetét:
”A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. élelmünk, vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk, Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról…”

Az akció immár visszafordíthatatlanná vált. A nehézfegyverzet maradéka ekkorra már megsemmisült a harcokban, az eredetileg 120 páncélosból közel 500 lövegből február 11-én már csak 12 Panther harckocsi, 6 rohamlöveg, megközelítőleg 20 meghatározhatatlan típusú harckocsi és talán 50-60 löveg volt bevethető állapotban, melyek nagy részét a kitörés előtti pillanatokban saját kezelőszemélyzete semmisített meg. A helyi adottságokból kifolyólag a kitörést nagyjából 8-10 jármű tudta támogatni. Az ekkor a Várban tartózkodó erők hozzávetőlegesen 23.900 német katonából (ebből mintegy 10.000 sebesült), illetve 20.000magyar honvédből (ebből legalább 2000 sebesült) állt.

Február 11-én este 20:00-kor megindult az első rohamcsoportok támadása, sokan már az első méterek megtétele után halálos lövést, vagy aknaszilánkot kaptak. Akik valamilyen csoda folytán mégis életben maradtak és sikerült átverekedniük magukat az előttük tornyosuló hullahegyeken, azok a Széll Kálmán tér – Olasz fasor érintésével a legkülönbözőbb szovjet fegyverek ezreinek tüzében , hatalmas áldozatok árán jutottak ki a budai hegyekbe, ahol aztán kisebb-nagyobb csoportokban próbálták meg a szovjet gyűrűt áttörni, és elérni a felmentő német csapatok vonalait. A kitörő katonából csak alig pár százan élték túl ezt a vállalkozást, és jutottak el a saját vonalakig.

A hátramaradók sorsa sem volt ennél kedvezőbb. A sziklakórházban hátramaradt járóképtelen sebesültek egy részét például benzinnel öntötték le a szovjetek és élve elégették őket. A különféle helyeken elrejtőző magyar és német katonákat felkutatták, és többségükre kegyetlen kínhalál várt. És bizony a kitörés, illetve az egész ostrom során a civil lakosság is elszenvedte a szovjet megszállás minden borzalmát. A nők 70%-a, a 12 éves leányoktól a mindenórás állapotos asszonyokig nemi erőszak áldozata lett, volt akin tucatnyian mentek keresztül, a civil férfiak nagy részét elhurcolták, és nem volt olyan helység, amit ne fosztottak volna ki. Budapest ostromának eredményeként az egykor csodált főváros romokban hevert. Az akkori főváros területén található 39.600 épületből Budapest ostromát követően: 1.500 teljesen megsemmisült, 9.100 súlyosan sérült, 18.600 pedig sérült volt. A legsúlyosabban a Várhegy sérült az itt lévő 6.500 lakásból mindössze 1.400 maradt ép Budapest ostroma után.

A budai védők kitörése a második világháború egyik legkilátástalanabb vállalkozása volt. A katonák csupán 1%-a jutott át, és ezeknek is alig 10%-a volt magyar. A kitörőknek majdnem a fele, 17.000 fő halt meg 5 nap leforgása alatt, többségük az első 6 órában a Széll Kálmán tér – Hűvösvölgy térségében. Hullahegyek és szovjet tankok által széttaposott emberi maradványokkal borított véres utcakövek apokaliptikus képe fogadta kitörés útvonalait először bejáró kortársakat. Több helyszínen méteres gúlákat raktak a halottakból. Az ostrom és a kitörés áldozatainak nagy részét jeltelen tömegsírokba hantolták el, sok esetben a haláluk helyszínén. E sírok döntő részét, különösen a Budapesten kívül esőket máig nem tárták fel. A sírok helyéből lehet következtetni az egykori fő kitörési útvonalak és összecsapások helyszíneire.

(Bartus Ádám – SZKR – Militarizált Övezet)

 

(clicks: 31) Német katonák készülnek a harcra

 

kitörés-napja2
Magyar honvédek Panzerfausttal

 

4.0.1
(clicks: 25) Szovjet katonák a Nagykörúton

 

Magyar tüzérek munkában Budapesten
(clicks: 22) Magyar tüzérek munkában Budapesten

 

konrad-I
(clicks: 24) Konrad – 1

 

www.tvn.hu_9fb92549b0e67a79ae69c80f03201303
(clicks: 45) A Tabán egy része és a Budai Vár maradványai

 

Budapest hivatalosan is szovjet kézre került
(clicks: 9) Budapest hivatalosan is szovjet kézre került