Virág László: A zsidókérdés megközelítésének általános szempontjai

Egy igen erős szuggesztió révén manapság a jobboldaliságot szinte kizárólag az antiszemitizmussal azonosítják. E szuggesztió olyan erősen gyökeret vert már a lelkekben, hogy számos, magát jobboldalinak tartó egyénnél is a politikai irányultság sarkkövét határozhatjuk meg az antiszemitizmusban, sőt, olyat is lehet hallani, hogy valaki magát »Magyarország legjobboldalibb személyének« tartja, kizárólag azért, mert ki nem állhatja a zsidókat. A zsidókérdés helyes értékelése tehát már csak ezért is fontos, vagyis azért, hogy tudjuk, mennyire igaz ez a szuggesztió, s hogy vajon feltétlenül igaznak kell-e lennie?

Meggyőződésünk azonban, hogy a kérdést elsőlegesen pozitív módon kell vizsgálni, tehát nem valamely ujjal mutogatás vagy támadás ellentételezése, hanem – Horváth Róbert szavaival élve – egy minőség szellemi megragadása és helyretétele értelmében, princípiumokban gondolkozva. A Sacrum Imperium jelen száma néhány lényeges szempont felvillantásával ebben a kérdésben kíván ideológiai segítséget nyújtani nem csupán a jelenkori politikai »jobboldal számára, hanem azok számára is, akik a világot megérteni szeretnék.

A zsidókérdés annak ellenére is fennáll, átgondolásának annak ellenére is értelme van, hogy a helyes rátekintés konklúziói ma már szinte bizonyosan nem ültethetők át a politikai gyakorlatba, s hogy a közelmúlt próbálkozásai pedig éppen a hibás megközelítésből kifolyólag rossz úton haladtak. Az, hogy a hatalom jelenkori bitorlói látszólag szeretnék, ha a kérdés egyáltalán fel sem merülne, ha pedig az elhallgatás nem megy, erőszakkal fenyegetnek, minket nem érdekel. A valóságban persze nagyon is hasznára van a baloldalnak a zsidókérdés napirenden tartása, méghozzá akkor, ha ellenfelei azt egy vulgáris antiszemitizmus értelmében vetik fel, vagy a vulgáris antiszemitizmussal megvádolhatok. A kérdésben való helyes gondolkozásnak ma már inkább a személyes szférában és életben van jelentősége, hiszen az hozzájárul egy megfelelő mentális klíma kialakításához.

Ha valaki elfogulatlanul szemléli a világ számos szegmensének folyamatait, nem tagadhatja, hogy a politikában, a tudományban, a művészetekben és bizonyos hivatásokban a zsidóság exponensei a szemléletalakítás és a konkrét irányítás értelmében uralkodó szerepet töltenek be. Magától értetődően fogalmazódik meg az egyáltalán nem újkeletű és igen kiterjedten körüljárt kérdés, hogy miért van ez így, ám ezt igen gondosan kell megközelíteni – nem a retorzióktól való félelem miatt, hanem hogy elkerülhessük azon veszélyes mániakomplexum kialakulását, amelyre fentebb utaltunk.
A kérdés megközelítésének vezérfonala voltaképpen ugyanaz, ami bármiféle megnyilvánulás megítélésénél is helyes és mértékadó: princípiumokból kell kiindulnunk, és azokat egy alacsonyabb szinten alkalmaznunk. Ez annak a szinte közhelyszerű igazságnak az alkalmazását jelenti, miszerint egy adott jelenség nem magyarázható és nem érthető meg abból a horizontalitással szimbolizálható síkból kiindulva, amelyen az megnyilvánul. Magyarán szólva ahhoz, hogy a zsidókérdést (és bármi mást is) helyesen lássuk, el kell fordulnunk attól, és olyan létszemléleti – metafizikai, theologiai, politológiai, történelemszemléleti és rasszelméleti – princípiumokat kell kikristályosítanunk, amelyeket birtokolva és amelyekből kiindulva egy lefelé hatoló mozgás mentén tévedhetetlenül vagyunk képesek megismerni az adott kérdéskomplexumot.

Itt az »elfordulás« kifejezést értelmezni kell, mert nem arról van szó, hogy csukott szemmel járjunk-keljünk a világban, amíg a princípiumokat meg nem ragadtuk, hanem egy lényegi és elvi – nem pedig időbeli – sorrendről. Olyan eset is létezhet, hogy valaki időbeli sorrendben először a lényeggel foglalkozik, és csak azután fordul a jelenségek értelmezésének az irányába, ám ez bizonyosan rendkívül ritka, és nagyon magas prae-exszisztenciális tudati nívót feltételez. Arra kell törekednünk, hogy egyre magasabbról egyre mélyebbre hatolva értsük a dolgokat, ez pedig az időbeliség síkján – a princípiumok egyre intenzívebb birtokba vétele és az abból kiinduló egyre élesebb látás tekintetében – egy kvázi-szimultaneitással jellemezhető.

A zsidókérdésben való alapvető és elfogadható tisztánlátáshoz meggyőződésünk szerint a helyes állam- és társadalomelméleti, történelmi-kríziselméleti és rasszelméleti szempontokat kell szem előtt tartani és birtokba venni. Ha ez megtörtént, akkor lehet a normatíváknak való megfeleléseket és az azoktól való eltéréseket vagy azok ellenképeit szemügyre venni.

A helyes állam- és társadalmi elveket tradicionális metafizikai és theologiai princípiumokból kell levezetni – és ezt nem érinti az, hogy ez a megközelítés tetszik-e valakinek (főleg azoknak, akik az úgynevezett »gyakorlati« politikát űzik előszeretettel) vagy sem. Hallottunk már megütközni »jobboldali« egyéneket azon, ha valaki úgymond »filozófiai« szempontból közelíti meg a politika világát és jelenségét. Az ilyen emberek csak átgondolatlan frázisokkal tudnak előjönni, mint a »hazaszeretet«, »érzelmek«, »magyarságtudat«, »gazdasági érdekek« és egyebek (kellően átgondolva természetesen ezek mindegyikének megvan a helye és szerepe a politikai hozzáállásban). Felesleges taglalni, hogy nem is lehet másként levezetni ezeket a szempontokat, mint metafizikai és theologiai, vagy akár filozófiai princípiumokból kiindulva. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy némelyek belátják e főbb szempontok adekvát mivoltát, ám ennek ellenére azt mondják, hogy forszírozásuk és megvalósításuk már csak racionálisan, mintegy hivatalnok-jelleggel lenne megvalósítható, nem pedig szerves módon, mint egykor. Ennek hozzávetőleges igazságával mi is tisztában vagyunk, ám akkor is a belátott princípiumoknak alárendelve kell törekvéseinket megfogalmazni, ha az eszközök mégoly korlátozottak.)

Írásunk célja a leglényegibb princípiumok felsorolás-szerű felvillantása, így első menetben (és a célnak megfelelő módon) az igazság és a valóság jegyében álló legáltalánosabb társadalmi-politikai kritériumokat kell érintenünk. Ezek közül a legátfogóbb az, hogy a világnak és a világban egy istenközelséget kell permanens módon fenntartani, méghozzá a suum cuique elve alapján, vagyis mindenkinek olyan mértékben és módon, amilyet személyes képességei és beállítottsága lehetővé tesz. Ebből következik a monarchia és a hierarchia elve, a feudalitás elve, az abszolút és a rendi monarchia organikus ötvözetének elve, az állam társadalom feletti primátusának elve, a horizontálisan és vertikálisan jól megkülönböztethető rasszok, ethnoszok és társadalmi szintek, általában a jól megkülönböztethető minőségek – például nemzetek – elve, és minden más aktív és reaktív irányulás, ami ezekhez kapcsolódik és ezekből levezethető.

Alapvető tapasztalat, hogy ezek a minőségek a korrózió, az egyre gyorsuló hanyatlás eredményeképpen a folyamatokat meghatározó értelemben gyakorlatilag egyrészt eltűntek a világból, másrészt pedig démoni ellentétükbe fordultak és fordulnak ma is. Ez a tapasztalat egy olyan történelemszemlélet kiépítésére indít, amely tudni szeretné a hanyatlás mikéntjét, és egy bizonyos hatókörön belül a miértjét is – addig a szintig, ameddig a miérteket egyáltalán fel lehet vetni. A történelmi hanyatlás a hanyatlásnak kitett létezők részéről egy általános tudati krízisként jelenik meg, ez indokolja egy »krizeologia« kidolgozását, ami – megint csak tradicionális metafizikai, theologiai és filozófiai princípiumokból kiindulva – a társadalmi-politikai princípiumok mentén a krízis tüneteit és okait térképezi fel. (Ez természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy az alászállásba a szó közönséges értelmében bele kellene törődni – az istenközelség megvalósítása érdekében az eredetközelibb állapotok újrahódítása társadalmi-politikai szinten is állandó feladat.)

E krízis- és hanyatláselmélet keretei között állapíthatók meg azok a tendenciák, erőcsoportosulások és ideológiák, amelyek az eredeti és ideális állapotok ellen dolgoznak, azok megrontásán, megszüntetésén és ellentétükbe fordításán »munkálkodnak«. Fontos kiemelnünk, hogy a folyamat bizonyos szempontból magával a történelemmel egyidős, tehát több ezer évre tekint vissza – a zsidóság szerepének megítélésénél pedig különös jelentőségre tesz szert ez az igazság. Mi az tehát, ami a normális állapotok ellen szól és azok ellenében hat? Pozitív állításunk ellentettjeként ezt legáltalánosabban az istenközelség gyengítésével, megszüntetésével, majd voltaképpen ellenistenségek »kultuszának« bevezetésével lehet jellemezni a földi-emberi síkon. Ebből következően a hanyatlás első fázisa, amikor meghatározóvá válik az a szemlélet, amely szerint Isten és ember között végletes és áthidalhatatlan szakadék van, a második pedig az ebből következő földfelé-fordulás, és így a transzcendencia exszisztenciális elfeledése. Tudjuk, hogy ez a szemlélet – hordozóját tekintve – kifejezetten attól a rassztól ered, amelynek a szemita népek is tagjai.

A politikai síkon minden egyéb ebből következik. Ebből következik a királyi hatalom gyengítése, relativizálása és elvi tagadása, az ezt támogató szellemiség elleni támadás, a nemzeti királyság képtelen eszméje, a baloldaliság, a forradalmi lázadások, a kapitalizmus és az anyag brutális hatalmába vetett hit, a történelmi és kozmikus haladás mítosza, az anyagi érdekekért folytatott háborúk, a bolsevizmus és a posztkommunista diktatúrák – és ebből következik természetesen a maradék struktúrákat is lebontó és szétziláló ál- és ellenszellemi irányzatok térhódítása is, amelyek egy ellenhierarchia és ellenkirályság létrehozásának »ideologiai« megalapozói.

Principiálisan – tehát újból hangsúlyozzuk, hogy nem feltétlenül az időben – előbb kell meglátnunk és meghatároznunk a destruktív folyamatokat, és csak azután szabad azok emberi hordozóit keresnünk. Ha viszont az emberi hordozókat keressük, akkor azt látjuk, hogy a hanyatlás akut fázisában – legalábbis a XVIII. századtól – a zsidóság eminens – irányító, sőt számos alkalommal végrehajtó – szerepet visz. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy maguk a zsidók sem tagadják, csak éppen az általunk negatívként és bomlasztóként értékelt folyamatokat ők pozitívnak és »haladónak« tartják. A bomlasztás azonban nem a zsidóság színre lépésével kezdődött, abba ők csak voltaképpen a végkifejlet vonatkozásában kapcsolódtak be meghatározó módon, méghozzá a szabadkőművességet használva céljaik eszközéül. (Ezért tévednek óriásit azok, akik minden baj okozójának a zsidókat tartják, s tegyük hozzá, hogy ezek az emberek éppen azok, akik a pozitív célok tekintetében sem látják pontosan, hogy mi is az adekvát.)

Ezen a ponton kell feltenni a kérdést, hogy vajon mi az a minőség a zsidóságban, ami azt a szerves struktúrák aláásására hajlamosítja és arra alkalmassá teszi? Ennek megválaszolásához újfent pozitív princípiumokra kell támaszkodni, vagyis egy olyan rasszelméletre, amely a legátfogóbb perspektívákban látja és kezeli diszciplínája alapvető kérdéseit, a rasszok értékelésénél több szempontból is szigorú hierarchiákat épít ki, és a viszonyítási pontot a hierarchia csúcsában jelöli meg. Ez a rasszelmélet nem csupán és nem elsősorban a különböző emberi csoportok fizikai jellegzetességeit veszi figyelembe (vagyis Evola szavaival az elsőfokú rasszelméletet), hanem a szellemi szempontból értékelhető rasszok ismérveiből indul ki, majd ennek rendeli alá a különböző – a szellemiséggel összefüggésbe hozható – irányulásokat hordozni képes lelki (vagyis a világban való megnyilatkozás »stílusával« jellemezhető) és fizikai rasszokat. Elsősorban tehát az a fontos, hogy egy rassz milyen relációban van az Istenséggel, isteni-séggel, a numinozitással. Ezen keretek között vetődik fel egy fontos, sokat tárgyalt és túlnyomórészt nem vagy félreértett minőség meghatározása: az árjaságé.

Az árjaság nem azoknak az embereknek a gyűjtőfogalma, akik nem zsidók. Az árjaság elsősorban szellemi minőség, az Égiség, az Ég felé törekvés minősége, az istenközelség megvalósításának akarata (és persze az istenközelség vagy az isteni állapot megvalósítottsága is) a suum cuique elve értelmében; mindez szoláris, férfias, minden zavaros misztikától és túlfűtött emocionalitástól mentes módon. Embercsoportok vonatkozásában az árjaság az a képesség, amely a fenti törekvésnyalábot különböző szinteken hordozni képes – vagyis (László András szavaival) árja rassz az, amely az árja kasztokat hordozni képes. E szellemi minőség természetesen összefüggésbe hozható lelki – »stílusbeli« – és fizikai ismertetőjegyekkel is, azonban a hangsúly a szellemi vonatkozáson van. Az árjaság meghatározása a zsidóság vonatkozásában mint »referenciaminőség« igen jelentős (a Sacrum Imperium jelen száma ezért közöl két, ezzel a témával foglalkozó írást is), ám nem szabad a fizikai ismertetőjegyeket kiindulópontként megtenni, ugyanis a rasszoknak a horizontalitással és a vertikalitással szimbolizálható keveredettsége miatt bőven előfordulhat, hogy hosszúkoponyájú, magas termetű, világos színkomplexiójú és egyenes vagy enyhén hullámos hajú emberek (»északi típus«) tipikusan anárja minőségeket hordoznak.

A zsidóság a szellemi rasszelmélet szempontjából a tellurisztikus, a földdel, a földiség szimbólumával jellemezhető rassz körébe tartozó, a lelkiség által összefogott és a szellemi princípiumokról gyakorlatilag leszakadt ethnosz. (Megtévesztő lehet, hogy ugyanez manapság az európai nemzsidók, sőt északiak óriási hányadára is elmondható – tudni kell viszont azt, hogy a zsidóság e jellegzetessége évezredekre megy vissza az időben, míg az európai népek mintegy hűtlenek lettek eredeti méltóságukhoz.) Tehát a magára hagyott telluricitás az a gyökérminőség, amelyre a zsidóság megnyilvánult jellegzetességei visszavezethetők. Ebből következik, hogy törekvéseit szinte kizárólag az evilági létezés vonatkozásában határozza meg, hogy az Istenséggel való viszonyát egy lemondó kétségbeesettség jellemzi, hogy hatalmi és a szerves struktúrák aláásását célzó szándékait már csak akkor mutatja ki, amikor nyeregben érzi magát, hogy messianizmusát is már-már a legdurvább politikai értelemben képzeli el, egyszóval hogy a valódi és szellemi árjaságot nem képes hordozni.

A szekuláris zsidó messianizmus működési mechanizmusa sajátos összefüggésben van azzal, hogy a zsidóság a kasztbeliség szempontjából egy olyan magára hagyott gazdasági kasztként határozható meg, amely felett nem diszponálnak magasabb rendű, vezérlő és irányadó kasztok, valamint az őt kiszolgáló alsóbb kaszt is hiányzik életéből. Ugyanis ha a harmadik kasztnak hatalmi törekvései vannak, azokat nyilván nem a szellemi tekintélye vagy harcosi kvalitásai révén igyekszik érvényre juttatni, hanem egyrészt egyfajta háttérben folytatott aknamunka révén, másrészt pénzzel – ezeknek viszont csak akkor lehet sikere, ha a felsőbb struktúráknak még a maradványszerűségei is meggyengültek és aláhanyatlottak. Ezt láthatjuk ma a világban. Megfigyelhető tehát, hogy itt a fentebb említett három vizsgálati – állam- és társadalomelméleti, történelmi-kríziselméleti és rasszelméleti – szempont és minőség egybefonódik.

A zsidóság ma gyakorlatilag az egyetlen olyan ethnosz a világban, amelyet egy működő és aktívan hatni képes – talán leginkább egy »szaggal« szimbolizálható – okkult erő tart össze. Működése ettől olyan »hatékony«, hiszen a zsidók a sokszoros keveredettség dacára is megérzik e kvalitást, ha ez valakiben jelen van, ugyanakkor minden külső direktíva nélkül is pontosan azt teszik, ami népük világhatalmát – és így az érvényes struktúrák maradványainak is a lerombolását – egyre inkább előmozdítja.
Az adekvát – személyes és politikai – célok nem a zsidósággal való oppozíció jegyében fogalmazódnak meg. A helyes út megtalálása elsősorban távolságot alakít ki általában a destruktív erőkkel, eszmékkel és csoportosulásokkal szemben, az esetleges oppozíció pedig ennek folyománya kell, hogy legyen. Ezért hangsúlyoztuk a pozitív és affirmatív princípiumok kimunkálásának és birtokba vételének fontosságát, hiszen azok mentén megtudhatjuk, hogy milyen súlya van a negatív és romboló tendenciáknak, és így meghatározhatjuk a zsidóságnak a történelmi alászállásban betöltött pontos szerepét és súlyát is. Feladatunk ez, nem pedig az, hogy minden fa mögött a zsidót keressük.

(Sacrum Imperium)