Ortega: Nemes élet és közönséges élet.

gassetvertical-200x300

Az irodalomtörténet kevés olyan nevet jegyez, akik a harcos nemesség benső attitűdjét szavakba öntötték volna és lelkületét megfogalmazták volna. Ennek legfőbb oka, hogy erről– mivel ez csak a legkiválóbbaknak volt birtokában – nem tudtak írni hiszen általában nem ismerték,  akik pedig igen, azok gondolatairól szavaik helyett gyakran csak tetteik beszélnek, mert olyan természetet kaptak az Istentől, hogy inkább vérükkel írták az eposzokat semmint, hogy erre tollukat használták volna. Akadtak, azonban néhányan, akik azt vagy azt is használták erre, így az ő szavaik – és José Ortega y Gasset írásai is ide tartoznak –  a XXI. század emberének, aki kortársai tömegeinél különb sorsot kíván magának, ritka kincset, olyasmit jelentenek, mint az a mag, amely ha jó földbe jut, gyümölcsöt is terem, és terem némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit… [a szerk.]

Közel járunk már ahhoz, hogy világunk életre szólítson bennünket s lelkünk viasza úgy illeszkedjék e felülethez, mint valami modellhez. Természetesen: hiszen élni annyit tesz, mint a világgal kapcsolatban állani. Az általános kép, amelyet a világ nyújt, életünk általános képe. Ezért állíthatom annyira nyomatékosan, hogy e világ, melybe a jelenkori tömegek beleszülettek a történelemben egészen új arculatot mutat. Míg korábban az élet az átlagember számára egy csomó nehézség, veszedelem, nélkülözés, sorsvéglet és minden oldalról fenyegető függőség halmaza, az új világ gyakorlatilag határtalan lehetőségek köre, biztonságos, amelyben az ember nem függ senkitől. Minden mai lélek, ebben a legelső és maradandó benyomásában pontosan a régi megfordítottjának látszik. Mert ez az alapbenyomás egy belső szózat irányába fordul, amely a személyiség legmélyén szüntelenül ugyanazon szavakat, és makacsul az élet egy meghatározását, mely imperativus is lehet, sugallja. És ha a hagyományos életfelfogás azt vallja: „élni annyi, mint végesnek lenni, s így mindazt, ami bennünket környez, figyelembevenni,” az új így beszél: „élni annyi, mint semmiféle határt nem ismerni, vagyis nyugodtan túláradni önmagunkon; gyakorlatilag semmi sem lehetetlen, semmi sem veszedelmes és, alapjában, senki nem magasabbrendű senkinél.” Ez az alapmegfigyelés a tömegember hagyományos, örök szerkezetét tökéletesen módosítja. Mert ez az ember mindeddig óhatatlanul anyagi korlátok között és magasabb társadalmi hatalmak kezében érezte magát. Ez volt a szemében az élet. Ha javíthatott a helyzetén, ha társadalmilag emelkedett, ezt a sorsnak tulajdonította, melyről úgy látta, hogy őt személye szerint kegyeli. És ha nem a sorsnak, akkor valamely hatalmas erőnek, melyről csak annyit tudott, azt a jót, ami őt érintette. Mind az egyik, mind a másik esetben, kivételnek tekintette magát az élet és a világ szabályos sodrából; kivételnek, melyet valami különös ok idézett elő.

Az új tömeg számára az élet tökéletes mozgási szabadság, amire rászülett, amire támaszkodhatik és aminek semmiféle különös oka nincs. Semmiféle külső ok nem készteti ezt az embert arra, hogy határokat ismerjen el maga körül, sőt, hogy minden percben és minden szempillantásban más, kivált magasabbrendű jövő pillanatokkal vessen számot. A kínai munkás még csak nemrégiben is azt hitte, hogy életüdve azoktól a személyes erényektől függ, amelyeket a császár gyakorol. De életét egészében is és állandóan meghatározta ez a legfelsőbb hely, amitől függött. De ez az ember, akit vizsgálunk, megszokta, hogy soha ne hivatkozzék magával szemben semmiféle oly tekintélyre, mely rajta kívül esik. Beéri vele, hogy olyan, amilyen. Jámborul, anélkül, hogy ehhez hiúnak kellene lennie, mindazt, amire magában rábukkan – vélekedést, vágyat, ízlést, előszeretetet –, a világon a legtermészetesebbnek és igen rendjénvalónak tart. Miért is ne, amikor, mint láttuk, senki és semmi sem juttatja őt arra a belátásra, hogy másodrangú, hogy nagyonis határolt és hogy képtelen megalkotni, vagy akárcsak megőrizni is azt a rendszert, mely életének oly szabad kifejlést és nyugalmi állapotot biztosítana, amiken a személyiség ily felbecsülése épülhet. A tömegember soha nem hivatkozhatott rajta kívüleső dolgokra, hacsak a körülmények nem kényszerítették őt erre. Most, amikor nem kényszerítik a körülmények, az örök tömegember, hűen a maga természetes feltételeihez, felhagy minden appellációval s az élete urának érzi magát. A kiválasztott, vagy kitűnő ember viszont belső szükségét érzi, hogy valamely nálánál nagyobb, magasabbrendű normát, melynek szívesen szolgál, tűzzön maga elé. Emlékezzünk csak, hogy a kiváló embert a tömegembertől már eleve megkülönböztettük, amikor azt mondottuk, hogy az egyik sokat követel magától, a másik pedig semmit, hanem beéri vele, hogy olyan, amilyen és el van magától ragadtatva.

Göthe idézet1

Az általános felfogással éppen ellenkezően, nem a tömeg, hanem éppen ez a kiváló ember él szolgaságban. Hitványnak érzi az életét, ha nem szolgálhat valami természetfelettinek. Éppen ezért e szolgálat szükségessége nem kényszer a számára. Ha valamiképpen elmulasztaná, nyugtalankodik és újabb, még nehezebb, még többet kívánó normákra talál, amelyek rabulejtsék. Ez, az élet mint fegyelem, – ez a nemes élet. – A nemességet a kívánalmak, a kötelességek, és nem a jogok teszik. Noblesse oblige. „Kedvünkre élni közönséges dolog: a nemes rendre és törvényre törekszik” (Goethe). A nemesség előjoga tulajdonképen nem engedmény, vagy kedvezmény, hanem ellenkezőleg, hódítás. És megtartása, lényegileg, felteszi, hogy az, akit ez az előjog megillet, minden pillanatban kész lesz az új hódításra, ha ez szükségessé s ha maga a nemesség vitássá válnék.

A személyes jog, privilégium, nem nyugvó tulajdon és egyszerű haszonélvezet, hanem azt a határt mutatja, ameddig a személy ereje elhat. Másfelől viszont a közjog, „az ember és polgár joga”, passzív tulajdon, tiszta haszonélvezet és ajándék, a sors nagylelkű adománya, amely mindenkit egyaránt megillet s nem kíván erőfeszítést, akárcsak a lélekzés, vagy az, hogy épeszűek maradjunk. A személytelen jog megmarad, a személyes folytonos kockázattal jár. Kár, hogy a lendületes „nemesség” szó a közhasználatban annyira jellegtelenné kopott. Mert sok ember számára egyszerűen vérségi, származási nemességet jelent és, a közjoghoz hasonlóan, statisztikai és tétlen állapotot fejez ki, amit az ember élettelen, holt dolog módjára örököl és ad tovább. Pedig a „nemesség” igazi értelme, a „nemesség” szó etymonja valójában dinamikus. Nemes az „ismert”, akit az egész világ ismer, tehát híres, mert a névtelen tömeg fölé emelkedett és megismertette magát. Egészen szokatlan erőt tételez fel, amely átformálja a köztudomást. Nemes a nagyon erős, vagy kiváló. Az utód nemessége már puszta ajándék. A fiú ismert, mert atyja hírt szerzett. Visszamenőleg híres és, valóban, az öröklött nemességnek van valami közvetett jellege, valami csak visszatükrözött fénye, holdfény, melyet még az elhaltak gyújtottak fel. Élő, valóságos, lendítő benne csak az a biztatás, amit az utódnak arra ad, hogy tartsa meg azt a magaslatot, ahová az előd felemelkedett. Mindig, még ebben a megkopott értelmében is: noblesse oblige. A valóságos nemest önmaga, az öröklőt öröksége kötelezi. A nemességnek az alapítóról az örökösre való átszármazásában mindenkor bizonyos ellentétesség ütközik ki. A kínaiak, igen logikusan, megfordítják az átöröklés rendjét és nem az atya teszi a fiát nemessé, hanem a nemességet nyert fiú osztja meg a nemességét az elődeivel, amikor alacsony törzsét a maga személyes kiválóságával felemeli. így a nemesi rangok adományozása során azok a korábbi nemzedékek emelkednek fel, melyek az értéket hátrahagyták és van, aki csak az atyját teszi nemessé, míg mások híre az ötödik vagy a tizedik ősig is elhat. Az ősök a jelen emberéből élnek, akinek a nemessége tényleges, valóságos, – van, nem pedig vo1t.
A nemesség szó nem volt meg a római impérium előtt és egészen pontosan: az öröklődő nemesség intézménye csak a hanyatlás korában merül fel.

Az én szememben a nemesség az erős élettel egyértelmű, mindig kész arra, hogy saját magát felülmúlja és hogy azon, amit már elért, túljusson ahhoz, amit mint kötelességet és követelményt tűz maga elé. Így a nemes élet a közönséges vagy erőtlen életnek, mely mozdulatlanul, örök egyhelyben maradásra kárhoztatva zárul magába, hacsak valami külső erő nem kényszeríti a kimozdulásra, – a tökéletes ellentéte. Azért nevezzük az ilyen embert tömegnek, mert tehetetlen s nem azért, mert sok van belőle.

Ennek megfelelően, amint a tapasztalataink gyarapodnak, szinte már elunjuk, hogy az emberek – és kivált a nők – nagyrésze képtelen más erőkifejtésre, mint hogy szűkösen, éppen csak reagálásképen, egy-egy külső kényszerűségnek megfeleljen. Épp ezért a tapasztalatunkban egészen elkülönül s mintegy felfokozódik az a néhány ember, akit valami önálló és nagyszerű erőfeszítésre alkalmasnak találunk. Ezek a kiválasztottak, a nemesek, akik nemcsak reagálnak, hanem, és egyedül ők, tevékenykednek, – életük örökös feszültség, szüntelen gyakorlás. Tréning annyi, mint aszkézis. Ezek az aszkéták.

Ne csodálkozzunk e látszólagos kitérésen. A jelenkori tömegember meghatározására – s ez a tömegember époly tömeg, mint a tömegember bármikor volt, de ki akarná szorítani a kiválasztottakat, – volt szükséges szembeállítanunk a két benne keveredő tiszta formát: a szabályszerű tömeget és a valódi nemest, vagy erősét.Most majd gyorsabban haladhatunk, mert, véleményem szerint, nálunk van az uralkodó embertípus pszichológiai jelentésének a nyitja. Mindaz, ami még következik, ennek az alaptételnek a járuléka vagy következménye, amit így foglalhatunk össze: a XIX. század megalkotta világ akaratlanul egy új embert teremtett, akibe hatalmas vágyakat is elvetett és akinek mindenféle gazdasági és testi feltételeket, – higiénét, kedvezőbb közegészségi állapotokat mint bármely más korban, továbbá polgári jogokat és technikai előnyöket, értve ezalatt, hogy a mai átlagembernek rengeteg részletismerete és gyakorlati lehetősége van, amit a múltban nélkülözött, – akinek tehát hatalmas eszközöket adott a kezére, hogy kielégíthesse magát. Ellátta ezekkel a lehetőségekkel, de azután magára hagyta az átlagembert ez a XIX. század, és most ez az ember, a maga természetes hajlandóságát követve, bezárult. A tömeg tehát ma hatalmasabb, mint bármikor volt, de a hagyománytól elütően, magába zárult, képtelen arra, hogy bárkire vagy bármire felfigyeljen, mert elégnek, tökéletesnek érzi magát,– vagyis minden tanításra alkalmatlan.25 Ha így folytatódik, Európában – és ha meggondoljuk, az egész világon – napról-napra teljesebbé válik az az állapot, hogy a tömeget semmiképen sem lehet kormányozni. A nehéz időkben, melyek földrészünk életében következnek, lehetséges, hogy ez a tömegember egyszercsak hirtelen feleszmél, egy pillanatra győzedelmeskedik a józansága s ő bizonyos, különösen súlyos feladatokban elfogadja a
kiválasztott kisebbség vezérletét.De ez a jóakarat meg fog hiúsulni. Mert a lelke alapszövete hermetikusra és tanításra alkalmatlannak készült; mert már születésénél fogva képtelen arra, hogy figyeljen valami nála különbre, legyen az akár tárgy, akár személy. Követni akar majd valakit, de nem tud. Hallani akar, és elárulja a süketségét.

Ortega

Másfelől ostobaság azt hinni, hogy az uralkodó tömegember a maga életszínvonalában annyira felemelkedhetnék, hogy a civilizáció menetét ő egymaga irányítani tudná. Csak éppen menetet, már nem is haladást mondok. Mert maga a jelenkori civilizáció megtartásának a feladata is hallatlanul nehéz dolog és kiszámíthatatlan szellemi finomságot igényel. Ez a tömegember, aki a civilizáció számos eredményének csak azigénybevételét tanulta meg, rosszul fog kormányozni, mert sejtelme sincs a civilizáció alapelveiről.
Ismétlem az olvasónak, aki türelmesen idáig kísért, hogy mindannak, amit elmondottam, ne tulajdonítson csak politikai értelmet. A politikai tevékenység, mely a közélet egészében a leghatékonyabb és a leginkább szembetűnő, tulajdonképen végső tevékenység, mely más, bensőbb és kitapinthatatlanabb tevékenységek eredménye, így a politikai butaság nem is volna annyira súlyos dolog, ha nem valami mélyebb és döntőbb szellemi tudatlanságból származnék. Ezért, amíg erre fényt nem derítettünk, hiányozni fog e tanulmány tartalmának a végső világossága.

A teljes könyv itt olvasható el:
José Ortega y Gasset: A Tömegek Lázadása

(http://ellenforradalom.blogspot.hu/)

3327 Total Views 1 Views Today