Fiatalok kezdték újra az Alföldön kacsa- és libatenyésztőként

tanya

„Te még ilyet nem láttál, még a huszonéves fiatalok sem külföldre mennek, hanem keményen dolgozva itthon teremtik meg az egzisztenciájukat, évente akár 30 milliós árbevételt elérve” – meséli egy ismerős az alföldi tanyavilágból. A kacsa- és libatenyésztőkről beszél, akikről többnyire az a hír járja, hogy vasvillával forgatják a pénzt a padláson, mert annyi van belőle. Megnéztük, hogy ebből mi igaz. A Hetek cikke.

A riport elkészítéséhez több, jellemzően fiatal gazdával beszélgettünk, de egyikük sem vállalta névvel a szereplést, sőt – biztos, ami biztos – a település nevét is fedje jótékony homály. Interjúalanyaink nem akarják, hogy a népek nyelvükre vegyék őket. Pedig nem követtek el semmi rosszat, csak dolgoznak. És bár az átlagosnál nagyobb bevételeik vannak, a befektetés és a rizikó is jóval nagyobb, mintha alkalmazottként melóznának valahol. Egyébként is egy meglehetősen zárt világról van szó, ahol „bennfentes” idegenvezető nélkül nagyjából annyi választ kapnánk a kérdéseinkre, hogy „igen” meg „nem”.

„Dolgoztam én a városban is, de ott nincs túl sok lehetőség, külföldre meg nem akarok menni, nyelvet sem beszélek” – mondja a huszonéves Zoli – nevezzük így –, aki szülei segítségével kezdett bele egy saját kacsanevelő telep kialakításába. Jelenleg négyhetente fogad egy-egy bandát, egyenként 17 ezer napos kacsával. A rendszer úgy működik, hogy a szárnyasok mellé megkapják az integrátortól a takarmányt is, ők pedig bérnevelést végeznek. (Integrátorból több is van, ezek olyan, jelentős tőkével rendelkező cégek, amelyek összefogják a termelési láncot a neveléstől a feldolgozásig.) A bandák hat hétig maradnak Zoliéknál – vagyis van olyan két hét, amikor egyszerre több mint 30 ezer szárnyast nevelnek.

Amint az elmondásokból kiderült: a munkában az a legnehezebb, hogy a gazdának se hétvégéje, se ünnepnapja nincs, és a stresszfaktor sem elhanyagolható ekkora állománynál, hiszen télen fűteni kell, vigyázni, hogy ne kapjanak betegséget, vagy ne pusztítson a róka vagy más vadállat. A nyilatkozó gazdák szavaiból azonban úgy tűnik, egyértelmű számukra, hogy itt igyekezzenek boldogulni. Van közöttük olyan is, aki külföldön is kipróbálta magát, mégis hazatért. Az itteni terméketlen sárga homok pedig nem sok mindenre alkalmas, kacsa-liba nevelésre viszont nagyon is. A vizet ugyanis azonnal elvezeti, így nem alakulnak ki a betegségek táptalaját jelentő pocsolyák, vízállások. Éppen ezért az itteni tanyák – néhány holdnyi területtel – ár szempontjából a városi családi házakkal versenyeznek…

4 milliós SMS, 17 milliós bukta

A beszélgetésekben hamar eljutunk addig, ami nagyjából mindenkit érdekel: mennyi pénzt lehet ezzel keresni? A matek a következő: egy-egy leadott kacsán körülbelül 70 forint haszna van a gazdának. Ez azt jelent, hogy egy 17 ezres banda után 1,2 millió forint áll a házhoz, ami nem hangzik rosszul. Vannak persze, akik ennél is nagyobb mennyiséggel dolgoznak. Ezen felül a szárnyasnevelők állatjóléti támogatást is kapnak az uniótól. Előfordult, hogy jött az SMS, hogy plusz 4 milliót kap a gazda, miután megnövelték az ágazatnak járó keretet. Talán nem véletlen, hogy az Alföldön meglehetősen sokan foglalkoznak – vagy próbálnak foglalkozni – liba- és kacsaneveléssel.

Apropó: a libanevelés még kecsegtetőbb, itt ugyanis 400 forint marad egy-egy szárnyason, bár azokat akár 9-13 hétig is nevelni kell, és sokkal nagyobb a megbetegedés veszélye. Ez azért fontos kérdés, mert ha valaki bebukik egy bandát, akkor nemcsak a haszon vész el, hanem a naposcsibe és a takarmány árát is meg kell térítenie. Mesélik, hogy nemrégiben az egyik gazda 17 milliót bukott egy betegség miatt.

Interjúalanyaink egyébként is igyekeznek árnyalni azt a képet, hogy ez a vidék maga lenne a tejjel és mézzel folyó Kánaán. Mint láttuk, szükség van némi anyagi tartalékra, meg aztán ott vannak a költségek is: egy fóliasátor több mint egymillióba kerül, embert is kell alkalmazni, fizetni kell az állatorvost, és a gyógyszerek is drágák – sorolják. Felvetem nekik, hogy mindezt nem az általános magyar panaszkultúra mondatja-e velük. Ezen elgondolkoznak. Aztán a megjegyzésekből összeáll a kép: nem azért panaszkodnak, mert most olyan rossz lenne az élet, hanem azért, mert régen sokkal jobb volt.

„15 évvel ezelőtt is kaptunk egymilliót egy banda után, de abból a pénzből szinte egy házat lehetett venni a városban. Az integrátorok azóta gyakorlatilag kartellbe tömörültek, mindenbe belekötnek, hatvan napra fizetnek, és aranyáron adják a takarmányt, kikötve, hogy csak tőlük vásárolhatunk. Annyira pedig nem vagyunk összetartóak, hogy egységesen lépjünk fel a saját érdekünkben. Ha a többség vállalná is, hogy addig nem nevelünk, amíg nem tudunk jobb feltételeket kikényszeríteni, biztosan lennének olyanok, akik kihasználnák a lehetőséget, hogy még többet tudjanak termelni” – magyarázzák a fiatal gazdák. Ennek ellenére az üzlet virágzik: bőven lehet hallani olyan termelőkről is, akik havi szintre vetítve több millió forint bevétellel számolhatnak.

Szóba került a néhány évvel ezelőtti madárinfluenza-járvány, amikor náluk is sok ezernyi állatot kellett leölni a betegség miatt. A sokk annyira beleégett a kollektív emlékezetbe, hogy gyakorlatilag nem lehet olyan gazdát találni, aki ne lenne meggyőződve arról, hogy magasabb érdekek miatt kellett lenullázniuk magukat. Vagyis a madárinfluenzát szándékosan terjesztették a magyar termelők között. A „magasabb érdekek” alatt persze nagyjából mindenki azt ért, amit akar.

Repülővel nyaralni? Maradj már!

Az is elég érdekes kérdés, hogy mennyire befolyásolja ennek az egyébként is zárt falusi közösségnek a belső viszonyait a pénz. Az alap, hogy az asszonyok sem dolgoznak munkahelyen – sőt, ez szégyen lenne. Az ő feladatuk – azon túl, hogy besegítenek a gazdaságba – a család menedzselése, a gyerekek gondozása, főzés és hasonlók. Bár sok idő nincs rá, azért szórakozni, kikapcsolódni itt is szoktak az emberek. A férfiak számára a kocsma és a kártyázás adja magát – ami errefelé nem feltétlenül a lerészegedést jelenti –, no meg a születésnapok és a vadászatok.

Az kisebbfajta botrányt okozna, ha ezeken az eseményeken az asszonyok is képviseltetnék magukat. Nekik marad a vásárolgatás meg a műkörmös. „Én az anyósommal járok nyaralni” – mondja egy helyi gazdafeleség, aki szerint az sokak szemében maga volt a palotaforradalom, amikor nyáron néhány barátnőjével elrepültek Egyiptomba egy hétre. „Sokan el sem hitték, hogy ez szinte olcsóbb lehet, mint egy itthoni üdülés. Meg aztán kaptuk az olyan visszajelzéseket, hogy ez itt nem divat, be lehet fejezni”– utal arra, hogy mennyire nehéz szembemenni a szokásjoggal. A férfiak között is vannak, akik már évek óta nem jártak nagyvárosban, de az elmondásokból úgy tűnik, ez az asszonyok esetében sem mindennapi gyakorlat.

Pedig a külső szemlélő számára feltűnő, hogy a tanyák és kacsatelepek mellett többmilliós autók is állnak. A házakban pedig igényes bútorok és hatalmas tévéképernyők szolgálják a kényelmet. „A szomszéd nemrég kezdett kacsázni, de már vett egy jó autót, igaz, használtan. Én meg inkább vettem 300 körbálát, mert most jó áron volt. Akarok venni egy traktort is, amivel bérmunkát tudok majd vállalni” – mutat rá a fentebb már idézett Zoli arra, hogy a pénzhez való viszonyban azért itt is vannak különbségek az emberek között. Bár azt is hozzáteszi, hogy nem okoz neki gondot, ha valami háromszáz forinttal többe kerül, bármit meg tud venni a boltban, amit megkíván. „Vettem egy drága motort, de alig van időm használni” – mondja egy másik gazda, és hasonló mondatokat bőven lehet még hallani.

A termelőkkel beszélgetve egyértelmű – többen meg is fogalmazzák –, hogy soha nem költöznének el innen. És nem (csak) a pénz miatt. Hanem mert itt vannak igazán otthon.

Kommentár: A fenti cikk jó példája annak, hogy itthon is van még lehetőség a megélhetéshez. Ez a legfőbb üzenet. Viszont felmerül a kérdés, hogy vajon milyen takarmányt (növekedési hormonokkal teli tápot) adnak az “integrátorok”, amit csak tőlük lehet megvenni?

(ATV nyomán Deres.TV)

3474 Total Views 1 Views Today