628 évvel ezelőtt, 1396. szeptember 25-én Luxemburgi Zsigmond magyar király és a keresztesek megsemmisítő vereséget szenvedtek a terjeszkedő Oszmán Birodalomtól. A nikápolyi csatában a keresztény seregben felsorakozott az európai országok színe-java, de a mintegy 25 ezer főt számláló hadsereg az elbizakodottság és a taktikai fegyelmezetlenség miatt nem tudott a török alakulatok fölé kerekedni.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Oszmán terjeszkedés, keresztény válasz
Miután I. Oszmán sikeresen egyesítette a Kis-Ázsia területén, a Sakarya folyó mentén letelepedett török törzseket a 13. században, hamar megkezdődött azok hódító tevékenysége is, mind keleti, mind nyugati irányban.
E politika – amely a Bizánci Császárságot elsők között érintette – egyik élharcosa volt I. Murád szultán, aki kihasználva a balkáni délszláv népek egymás ellen vívott háborúit, megkezdte a mai Szerbia és Bulgária területeinek elfoglalását.
Több szempontból is kulcsfontosságú volt az 1389-es első rigómezei ütközet, amelyben a csaknem 40 ezres oszmán hadsereg legyőzte a nagyjából 20 ezer főt számláló egyesített szerb-bosnyák-havasalföldi-albán csapatokat.
A harcok során I. Murád szultánt meggyilkolta egy szerb nemes, a hatalom ennek következtében a szultán fia, Bajazid kezében összpontosult. A rigómezei ütközet után Magyarország ellen is megindultak az első török betörések, a jelenség pedig annak fényében volt különösen aggasztó, hogy az új szultán remek hadvezér hírében állt.
A fenyegetésre az elhúzódó trónharcok után a magyar trónt elfoglaló Luxemburgi Zsigmondnak kellett válaszolni. A fiatal uralkodó több ízben vezetett hadjáratot Szerbia, valamint Havasalföld területére a törökök ellen, 1395-ben a Duna partján fekvő Kisnikápolyt is sikerült megszereznie, de figyelmet fordított az ország délvidéki várainak megfelelő karbantartására is.
Mindezek mellett Zsigmond számára világos volt, hogy az Oszmán Birodalom legyőzéséhez egy nemzetközi keresztes hadseregre van szükség, így a diplomáciában jártas uralkodó meg is kezdte ennek szervezését.
Zsigmond terve, hogy egy keresztes hadjárattal kell megállítani az oszmán terjeszkedést, kedvező fogadtatásra talált Európában. A cél érdekében sikerült összefogni a kontinens számos országának küldöttségét.
A nemzetközi hadsereg legnagyobb részét a franciák, valamint a Valois hercegek által birtokolt Burgundia területének katonái adták. Előbbit a francia connétable (főhadparancsok), Philippe d’Artois, míg a burgundi haderőt a trónörökös, Félelemnélküli János vezette.
Rajtuk kívül a keresztes haderő részét képezték az Angliából, Lengyelországból, a német fejedelemségekből és városokból érkező katonák, valamint a johanniták is. A bizánci felajánlás és a velencei flotta is a siker reményét táplálta, az európai segítség így mintegy 5000 főt számlált.
A csapatok Félelemnélküli János vezetésével 1396 júniusában érkeztek Budára, hogy a stratégiát egyeztessék Zsigmonddal.
A magyar király ugyan elrendelte a nemesi felkelést, de – tekintve, hogy támadó hadjáratra készült, a nemeseket pedig csak védekező hadmozdulatok esetén kötelezhette fegyverfogásra – a hazai hadsereg tetemes részét a jutalmakat remélő köznemesség, másrészt a királyi pénzekből felfogadott katonák tették ki.
Az összlétszámuk tízezer körül mozgott, amely a nemzetközi sereggel és a menet közben csatlakozókkal, valamint a szeptemberben Nikápoly várához érkező Mircea havasalföldi fejedelem csapataival egészült ki.
A becslések szerint a támadók mintegy 20-25 ezren lehettek, ami joggal tette bizakodóvá Zsigmondot és a katonákat, a seregben elhíresült mondás szerint, „ha leszakad az ég, azt is fenntartjuk lándzsáinkkal”.
Az elhibázott taktika
A déli irányba meginduló keresztes hadsereg sikerrel vette az első akadályokat: Vidin és Rahova megadta magát a keresztény támadóknak, a következő állomás már Nikápoly volt.
A közben Bizánc ellen hadakozó I. Bajazid szultán az ellenséges hadak sikereiről értesülve az oszmánokat a város felé vezényelte, hatalmas serege alig hét kilométerre táborozott le a várostrommal időközben felhagyó európaiaktól.
A szultán a kis-ázsiai haderő mellett támaszkodhatott albán, szerb, bosnyák és bolgár egységekre is, csapata legnagyobb harcértékű egységének pedig a kitűnően képzett gyalogosok, a janicsárok és a lovas szpáhik számítottak. Az oszmánok mintegy 30 ezren néztek farkasszemet a nyílt ütközetre készülő keresztesekkel.
A keresztesek a döntő csata előtt haditanácsot ültek, ahol a taktika kapcsán összekülönbözött egymással Luxemburgi Zsigmond és Philippe d’Artois, aki úgy tartotta, hogy „a magyarok királya minden dicsőséget magának akar…Isten és Szent György nevében ma bizonyítom, mily nagyszerű lovag vagyok!”.
A magyar uralkodó óvatosságra intő elképzelését semmibe véve a francia és a burgundi lovagok lóháton indítottak frontális támadást a török előőrssel szemben. Ahogy azt Zsigmond megjósolta, az oszmánok előhadát a cölöpsánc védelmébe húzódó gyalogosok alkották, akik felkészülten várták a páncélos lovasrohamot.
Bajazid úgy döntött, hogy állásait nehezen átlátható dombos terepen fogja elrendezni. A sereg közepét a janicsárok alkották, mellettük két oldalt a lovas szpáhi haderő foglalt helyet, akik előtt a könnyűlovas íjászok várták a parancsot a támadásra.
Az ütközet kimenetele szempontjából is fontos volt a dombok mögött meghúzódó 5000 fős szerb lovas haderő, amelyet Lazarevics István szerb fejedelem irányított.
A kezdeti francia offenzíva már a janicsár nyílzáport is megsínylette, a túlélőket pedig a földbe szúrt karók késztették megállásra. Ezt végül sikerült a kereszteseknek áttörni, de ekkor már gyalog kellett folytatniuk a küzdelmet, amely úgy tűnt, nem is olyan reménytelen számukra.
Röviddel az első után ugyanis következett a második lovas hullám, amely valamelyest hátravetette a török gyalogosok és szpáhik állásait, de I. Bajezid szultán reguláris csapatai, kiegészülve a tartalékban állomásozó és a kereszteseket oldalról megtámadó szerbekkel, eldöntötte a harc kimenetelét.
A francia-burgundi csapatok után támadó magyar és havasalföldi katonák menekülőre fogták, a magyar uralkodó a Dunáig hátrált, ahol hajóra szálltak, majd Konstantinápolyig jutottak, hogy aztán onnan induljanak a biztonságot jelentő hazájukba. A Zsigmond taktikáját átíró franciáknak és burgundiaknak a menekülésre nem volt esélye, így a legnagyobb veszteség őket érte.
A kereszteseket Bajazid parancsára százával vágták le, egyes források szerint a menet közben már foglyul ejtett Félelemnélküli János közbenjárása kellett ahhoz, hogy legalább a legértékesebb, és ezért nagy váltságdíjért kiváltható katonákat hagyják életben. Az egy órán át tartó csata a keresztesek számára katasztrofális véget ért, a halottak száma meghaladta a tízezret is.
Halált megvető bátorság vagy meggondolatlan becsvágy?
A csatavesztés következményei igen szerteágazóak voltak. Zsigmondot otthon a nikápolyi ütközet kimenetelének hírére egy királyellenes szervezkedés várta, amelyet végül sikerült idejében felszámolnia: az összeesküvőket legyilkoltatta, birtokaikat pedig elkobozta.
Hosszabb távon jelentős volt az a felismerése, hogy a törökkel szemben a védekező hadviselést kell előtérbe helyezni, így nagyobb volumenű offenzívára Zsigmond már nem vállalkozott a Balkánon terjeszkedő birodalommal szemben.
E politika jegyében született döntés arról az 1397-es temesvári országgyűlésen, hogy a birtokosoknak minden 20 jobbágyuk után kötelező jelleggel kell kiállítaniuk egy íjászt.
Az uralkodó emellett a védelem megszervezésének anyagi költségeire hivatkozva lefoglalta az egyházi jövedelmek felét, valamint uralkodásának második felében elkezdte kiépíteni a déli végvárrendszert, amelynek kulcsfontosságú várává Nándorfehérvárt tette.
Hadászati szempontból nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyelmezett és begyakorolt taktikai elemekkel operáló török hadsereget nem lehet legyőzni egy bátor, de engedetlen, az egységnek a jelét sem mutató, taktikai és stratégiai utasításokat be nem tartó sereggel.
A dicsőséget hajszoló lovagi hadviselés szenvedett vereséget a keleti taktikai elemeket alkalmazó, vezérét feltétel nélkül követő oszmán egységektől. A francia és burgundi lovagok viselkedése, a folyamatos vetélkedés a harctéren és a haditanácsban a keresztes sereg hátrányává vált a küzdelemben.
Az eseményeket természetesen más nézőpontból is lehet értékelni, a franciák szerint lovagjaik a halállal is dacolva rontottak rá az ellenségre Nikápolynál, s a végső győzelem kivívása végül Zsigmond és a keresztes fősereg gyáva megfutamodása miatt hiúsult meg az 1396-os ütközet során.
Philippe de Mézieres másban látta a kudarc okát, levelében a következőképpen fogalmaz az európai katonákról: „Lucifer három lányát, a kevélységet, a kapzsiságot és a fényűzést követték”. Meglátása szerint a siker kulcsa az lett volna, ha a „rendet, a lovagi fegyelmet, az engedelmességet és az igazságosságot” tartották volna szem előtt.
(mult-kor nyomán Szent Korona Rádió)
Beszélgetés Kassai Lajossal: „A 21. századi ember legnagyobb kihívása a közösség(i lét)”
Híres reneszánsz költő sírjára bukkanhattak a Notre-Dame romjai között