439 évvel ezelőtt, 1585. szeptember 9-én született az Alexandre Dumas-t megihlető Armand-Jean Richelieu. A bíboros abban a korban vált a „királyság megmentőjévé”, amikor IV. Henrik merénylete után fia, a 9 éves XIII. Lajos került a trónra, és nevében anyja, Medici Mária és kegyencei kormányoztak. Franciaországot bel- és külpolitikai konfliktusok fenyegették: a hugenották és a lesben álló Habsburgok egyaránt veszélyeztették az ország rendjét. E zűrzavaros időket a történészek „a minden lehetséges” korának tartják.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Európa egyik legnagyobb hatalmának irányítója, az 1585. szeptember 9-én született Richelieu egy szegény vidéki nemesi családból származott. Szülei katonának szánták, de gyenge fizikuma miatt a papi pályát választotta, tanulmányai végeztével az egyik legkisebb és legszegényebb püspökség, Poitou élére került, majd 1614-ben a papság szónoka lett az országos rendi gyűlésben.
Katonai ismeretei és magas szintű műveltsége rendkívüli becsvággyal párosult, személyiségét az utókor leginkább eltökéltséggel és az „elvtelenséggel határos politikai hajlékonysággal” jellemezte. Jó megfigyelőként felismerte a politikai folyamatokat, és noha a monarchia feudális alappilléreinek fenntartására törekedett, ha érdekei úgy kívánták, nem zárkózott el az újdonság erejétől sem. Felismerte, hogy az állandóság fenntartásához néha szükség van változásra, amely megkívánja a kor követelményeihez való igazodást.
Először XIII. Lajos feleségének, Ausztriai Annának a lelkésze lett, majd bekerült a királyi tanácsba, 1616-tól pedig már a külügyek irányításával bízták meg. Egy rövid avignoni kitérő után visszatérhetett az udvarba és 1622-től már bíborosként tevékenykedett. Két évvel később kereskedelmi és tengerészeti államtitkár, valamint a Királyi Tanács feje lett. 1624 és 1642 között XIII. Lajos francia király főminisztereként óriási hatalom összpontosult a kezében.
Kormányzása idején a megerősödött francia abszolutizmus döntő támadást indított az ország belső és külső ellenségei ellen, mindeközben a bíboros jól megválogatta, kikre bízza a bizalmas pozíciókat. Valamennyi frontvonalon helytállt: a nemesség felemelésével támogatókat szerzett, az arisztokrácia összeesküvéseit letörte, az alsóbb néprétegek lázadásait és a népfelkeléseket pedig elfojtotta.
Richelieu nem válogatott a politikai eszközök között. A katolikus főnemességgel karöltve leszámolt a hugenottákkal, elérte Dél- és Észak-Franciaország újraegyesítését, felszámolta a feudális lázadás gócpontjait, az ellenszegülő arisztokraták birtokait elkoboztatta, sokakat közülük vérpadra küldött vagy menekülésre kényszerített.
Centralizálta a politikát, a tartományokba rendkívüli teljhatalommal felruházott királyi biztosokat küldött, az igazgatási feladatokat a központi hatalomtól függő felügyelőkre bízta. Richelieu hatalmas adókkal sújtotta az ország lakóit, emiatt többször parasztfelkelésekre került sor, amelyekhez az 1630-as évek végétől a városi szegény rétegek is csatlakoztak. A felkeléshullám kiterjedtségét látva a bíboros tárgyalni kényszerült az elégedetlenek küldöttjeivel, a kapott engedményekkel azonban nem tudták megakadályozni a városfoglalások folytatását.
A belügyeken túl a világpolitika is ambícionálta a bíborost, amely megmutatkozott a franciák ősellenségei, a Habsburgok elleni fellépésben. Ez kezdetben titkos manőverekkel zajlott, majd 1635-ben Franciaország is bekapcsolódott a harmincéves háborúba, és a Habsburg-ellenes koalíció élére állt.
A kultúrpolitikát sem hanyagolta: az ország szellemi életének ellenőrzésére irányuló törekvés fontos lépése volt a Francia Akadémia 1634-es megalapítása. Az intézmény elsősorban a francia nyelv szótárának és nyelvtanának kidolgozásáért felelt, de az irodalmi élet fejlődését is a megfelelő mederben kívánta tartani.
Ennek emblematikus epizódja volt Pierre Corneille (1606–1684) drámaíró Cid című tragikomédiája körüli vita. A korában progresszívnak számító Corneille művében a „kötelességnek” azon avítt értelmezését támadta, amely a feudális múlthoz, a nemzetiségi és kasztfogalmakhoz kapcsolódott. Ehelyett az állam üdvének, a haza szolgálatának fontosságát hangsúlyozta. Bátran ostorozta a feudális nagyurakat, eszményi hőse az egyéni érdemeire támaszkodó közkatona volt, de a király ellen is merész kritikával élt.
Az irodalom nagy hatásfokáról árulkodik az a tény, hogy Corneille – a klasszicizmus szabályait és merevségét áttörő – művészete az udvari köröket is nyugtalanítani kezdte. Az arisztokraták támadásba lendültek, a Cid-vitának pedig maga Richelieu bíboros beavatkozása vetett véget. Sugalmazására a francia akadémia véleményében megrótta Corneille-t és felszólította, hogy fenntartás nélkül kövesse a klasszicista irodalom előírásait.
Richelieu bíboros nem elégedett meg azzal, hogy elérte a társadalmi hierarchia csúcsát – ez a korszakban egyedülálló teljesítménynek számított –, de számos területen alkalmazni is tudta hatalmi bázisát. Haláláig meg tudta őrizni pozícióit, ezzel azt az illúziót keltve, hogy a kor Franciaországában valóban bármi lehetséges.