Az első világháború véres lövészárkaiban nem csak patkányvadászként, őrszemként, felderítőként használták a kutyákat – az úgynevezett kegyelemkutyák feladata az volt, hogy társaságot nyújtsanak a haldokló katonáknak, hogy ne kelljen egyedül meghalniuk.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
Bár keveset hallani róla, a történelem során sokszor vetettek be kutyákat „katonaként” háborúk idején. Már az ókori egyiptomiak falfestményei is mutatnak harci kutyákat, az ókori görög szövegekből is kiderül, hogy a csatatéren is bevetették őket. Méretüktől, fajtájuktól és intelligenciaszintjüktől függően különféle harci feladatok elvégzésére képezték ki őket, és képzik ki őket még ma is. Az orosz–ukrán háborúban is használnak kutyákat, Patront, a bombakereső kutyát például még ki is tüntették 2022-ben.
Ma az állatok jellemzően aknákat és bombákat szagolnak ki, holttesteket keresnek, az első világháborúban azonban ennél szerteágazóbb feladataik voltak. A harcoló feleknek egyes források szerint mintegy 20-30 ezer kutyájuk volt bevetésen – sőt, van, ahol egyenesen 50 ezer kutyáról írnak. Sokuk eredetileg családi házi kedvenc volt, míg másokat kutyamenhelyekről választottak ki, vagy a rendőrkutyák voltak „civilben”.
Az első világháborúban kifejezetten fontos feladatuk volt a patkányvadászat, hiszen a rágcsálók a lövészárkokban betegségeket terjesztettek. A katonák sokszor hetekig maradtak ugyanabban a lövészárokban, mindenféle higiéniai felszerelés nélkül, így kulcsfontosságú volt, hogy ne telepedjenek meg közöttük a fertőző nyavalyákat hordozó patkányok.
Fontos feladatuk volt persze a lövészárkok védelme és őrzése, még a legcsendesebb ellenséges katonát is képesek voltak meghallani vagy kiszagolni, és riasztották az árokban állomásozó csapatokat. Kifinomult érzékszerveik hasonlóan hasznosak voltak a felderítésnél is, jóval előbb kiszagolták az ellenséget, mint ahogyan a katonák észrevehették volna. Ezen kívül géppuskák szállítására és teherkocsik mozgatására, üzenetek kézbesítésére is ki tudták őket képezni.
A legkülönlegesebb feladatuk viszont bizonyosan a „kegyelemkutyáknak” vagy „irgalmas kutyáknak” (mercy dogs) volt, akiknek az volt a dolguk, hogy megkeressék a sebesülteket, és vigasztalják a haldoklókat. Először a 19. századi német seregekben használták őket, de hamar nőtt a népszerűségük másfelé is. 1890-ben pattant ki Jean Bungartz fejéből az ötlet, hogy megalapítsa az Orvosi Kutyák Német Egyesületét. 1908-ra Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban és Németországban is voltak irgalmas kutyák képzésére szolgáló programok, 1910-ben pedig megnyílt az első ilyen brit kiképzőiskola is. Az első világháborúban már majdnem mindegyik európai hadsereg használta őket, jellemzően a helyi Vöröskereszt képezte ki, majd küldte ki az állatokat oda, ahol szükség volt rájuk.
A sanitätshunde első számú feladata az volt, hogy felkutassa a sebesülteket a harcmezőn. Néha gázálarcot és elsősegélydobozt is vittek magukkal, hogy a sérültek segítségére legyenek, amíg szakszerű ellátáshoz nem jutnak. A járni tudókat a kutya visszavezette a lövészárkok biztonságába. Néha azonban csak az volt a feladata, hogy ott maradjon a haldoklóval, hogy az ne érezze magát egyedül.
A harctereken a legelterjedtebb kutyafajta a németjuhász és a dobermann volt, leginkább az intelligenciájuk és a kitartásuk miatt, meg persze azért, mert a legnehezebb feladatokra is könnyen ki lehetett képezni őket. A kegyelemkutya posztra viszont a bokszerek voltak a legalkalmasabbak, ők szintén könnyen taníthatók, egyszersmind nagyon hűséges típusok, a végsőkig képesek voltak védeni a haldoklókat, és kitartottak a sebesültek mellett.
Vannak olyan források, amelyek szerint ha egy kutya sebesültet talált a harcmezőn, úgy jelezte, hogy pórázával a szájában tért vissza a barátságos vonalak mögé. Ez mutatta a többi katonának, hogy sérült bajtárs van a környéken. Más források szerint ilyenkor az állat sapkát, kesztyűt vagy szakadt ruhadarabot cipelve tért vissza a bázisra annak bizonyítékaként, hogy megtalálta a sebesült katonát, majd az orvost egyenesen a sebesülthöz vezette.
Fontos volt, hogy a kutya különbséget tudjon tenni egy halott és egy eszméletlen ember között, sőt, meg tudta különböztetni az ellenséges katonát is, akihez nem ment oda. Ezen kívül minden kutyát megtanítottak arra is, hogy mozdulatlanná váljon, vagy a földbe temesse magát, ha ellenséges tűz érte.
Több híres kegyelemkutya dolgozott az első világháború alatt: a Kapitány nevű francia eb egyetlen napon 30 sebesült katonát talált meg, és juttatott biztonságba, Prusco pedig száz sérültet kutatott fel egyetlen csata alatt. Prusco olyan katonákat talált, akik árkokba estek, és maguktól nem lettek volna képesek kimászni onnan.
Az első világháború idején nagyjából 10 ezer kutya dolgozott ilyen „beosztásban” a harcmezőkön, és több ezer ember életét mentették meg – legalább 2000 francia és 4000 német sebesültét biztosan. Persze sok kutya elesett munka közben, de azokat, akik túlélték, jellemzően nemzeti hősként ünnepelték a háború után.
Tizenkétszer zajlott csata az Isonzó partjain az I. világháborúban