Udvarhű arisztokrata család sarjaként évtizedekig küzdött, hogy nevét ne Béccsel kössék össze. A dualizmus során szinte végig ellenzékben politizált – nagyrészt a Nemzeti Párt színeiben –, volt vallás-és közoktatásügyi miniszter, viszont kiemelkedő eredményeit árnyalja a Lex Apponyi kétes megítélése. Szónoki képessége felülmúlta politikai tehetségét: a 177 évvel ezelőtt, 1846. május 29-én született Apponyi Albert az 1920. január 16-án elmondott védőbeszédével vált a nemzettudat részévé.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Útkeresés a dualizmus politikai útvesztőiben
1846. május 29-én született Bécsben, az udvarhoz hű arisztokrata család sarjaként. Édesapja a feudális Magyarország utolsó kancellárja volt az 1848-as forradalom előtt. A jezsuiták kalksburgi intézetében nevelkedett 1863-ig, majd ezután Pesten és Bécsben hallgatott jogot.
Tanulmányai lezárását követően – a kor szokásrendjének megfelelően – két évet Európában, főleg Németországban, Angliában és Franciaországban utazgatott, ahol arisztokrata társaságokba volt bejáratos. 1869 őszén még a nemzetközi figyelem fókuszába kerülő Szuezi-csatorna megnyitásánál is jelen volt.
Hazatérését követően – nyelvtudása révén – tolmácsként Deák Ferenc mellett kezdte karrierjét, majd 1872-ben a Deák-párt színeiben választották képviselővé Szentendrén. További politikai karrierje rögös úton haladt előre, 1875-ben a választások idején „végigbukott” az országon a Vágtól az Oltig, valamint a Dunántúltól a Tiszántúlig. Végül 1877-ben egy megüresedett Árva megyei kerületet szerzett meg, addig a Főrendiházban képviselte álláspontját.
1878-tól az Egyesült Ellenzék (1892-től Nemzeti Párt) meghatározó alakja, majd Sennyey Pál visszavonulása után vezére lett, ahol hosszú éveket kellett küzdenie azért, hogy – családi öröksége miatt – ne a bécsi politika szolgalelkű kiszolgálójának tekintsék. Az Országgyűlésben 1881-től haláláig a jászberényi kerületet képviselte.
Az 1880-as évektől – feladva ókonzervatív nézeteit – a kiegyezésben megfogalmazott nemzeti jogokat vette fel programjába, ezek közül is a véderővitában képviselte azt az álláspontot, miszerint a magyaroknak a Monarchián belül is lenne joga saját (önálló) hadsereg felállításához: ez természetesen Ferenc József számára elfogadhatatlannak bizonyult.
1892-ben jelentősen befolyásolta az állam és egyház szétválasztását hozó egyházpolitikai harcokat. Kiemelkedő szónoklatával érte el, hogy végül Irányi Dánielék indítványa megszavazásra került, viszont a megalakuló Wekerle-kormány kezdeményezését – mely kötelezővé tette a polgári házasságkötést – már nem támogatta.
Apponyi saját pártszervező és integráló képességének korlátait mutatja, hogy soha nem volt képes elegendő jelöltet kiállítani egy választáson, így önálló kormányalakításra valós esélye sohasem mutatkozott. A századfordulón pártjával belépett a Szabadelvű Pártba, és 1901-től két évig betöltötte a képviselőház elnöki posztját. Két évvel később kilépett a pártból (ezzel lemondott parlamenti pozíciójáról is) és a Tisza István által kierőszakolt „zsebkendőszavazás” (amely az ellenzéki képviselők jogköreit akarta csorbítani a házszabály megsértésével) és az ülésház feloszlatása után újraalapította a Nemzeti Pártot.
1905-ben a Függetlenségi és 48-as Párthoz csatlakozott, szemben állt az uralkodó által törvénytelenül kinevezett „darabont-kormánnyal”, de jelentős szerepe volt abban, hogy végül egyezség született, és a kompromisszum jegyében a 48-as párt „kigyomlálta” programjának radikálisabb elemeit.
1906-tól négy évig a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, nevéhez fűződik az ingyenes elemi oktatás bevezetése, valamint a tanítóképzés fejlesztése és a fizetések európai színvonalra emelése. Ugyanakkor ő írta elő a nemzetiségek számára a magyar nyelv kötelező elsajátítását (Lex Apponyi), melyet sokan erőszakos asszimilációs kísérletként értelmeztek, és a jövőben is gyakran ez vált hivatkozási alapjáva a kormányt érő erőszakos magyarosítási vádaknak.
Az első világháború kitörésekor nemzeti összefogásra és Tisza István – ezáltal a háború – támogatására szólította fel az ellenzéket, de 1916-tól már támadta a kormányt és az általános választójog bevezetését sürgette. Ugyan 1917–18-ban még egyszer vallási és közoktatási miniszter lett, viszont a háború elvesztése után visszavonult. Bár próbált egyeztetni a Károlyi-kormánnyal, végül a Tanácsköztársaság idején felvidéki, a csehszlovákok által megszállt éberhárdi birtokára húzódott vissza.
1919 végén a Huszár-kormány őt nevezte ki a magyar küldöttség vezetőjévé a trianoni béketárgyalásokon. Ennek legfőbb oka nem elsősorban politikusi képességeiben, hanem szónoki tehetségében keresendő. Magyarország ezen vészterhes időszakában korának „sztárszónokaként” ő volt az egyetlen, akitől még remélhették a veszett ügy megmentését.
(mult-kor.hu nyomán Szent Korona Rádió)
A Károlyi-Tisza párbaj Károlyi Mihály megsemmisítő vereségével zárult
https://szentkoronaradio.com/blog/2023/05/18/szent-korona-szabadegyetem-iv-eloadas/