2006-ban százakat vertek és félemlítettek meg a hatalom által brutalitásra kényszerített rendőrök. Az eseményeknek most már bizonyíthatóan egy halottjáról tudomásunk is van. Ki tudja hányan vesztették még az alábbiakban taglaltakhoz hasonlóan életüket…
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió Jobbklikk oldala >>>
Csatlakozz!
Annak idején a korabeli jobboldali lapok megírták: az 1956-os szabadságharc 50. évfordulóján a Károly körúton számtalan más békés megemlékező mellett Vértesaljai Lászlót, a Mária utcai Jézus Szíve-templom templomigazgatóját is kegyetlenül bántalmazták a rendőrök, miután magyar zászlójának nyelét könnygázgránáttal lőtték ki a kezéből.
Ennek apropóján kereste meg a Mandiner a 15 éve összevert jezsuita atyát, annál is inkább, mivel nem csengtek le a közéleti diskurzusban 2006 őszének eseményei. Ráadásul az ellenzéki előválasztáson DK-s politikusok – például Dobrev Klára – azzal fenyegetőztek, hogy az egyházi közszolgálati intézmények szerintük túlzott támogatását megkurtítják. Ismert, hogy a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok alatt az akkori baloldali-liberális kurzus már tett kísérletet az egyházi iskolák vatikáni szerződésből következő, úgynevezett kiegészítő támogatásának drasztikus csökkentésére.
Vértesaljai László katolikus pap, aki jelenleg Rómában a Vatikáni Rádió magyar adásának felelős szerkesztője, ezúttal nem kívánt aktuálpolitikai kérdésekben megnyilvánulni, ám egy lírai visszaemlékezést írt a Mandiner számára. Soraiban egymásra rétegződnek általa átélt kommunista diktatúrabeli, illetve a 2006-os történések. Alább olvasható az általa küldött tanulságos szöveg.
A gyűlölet kovásza nem keleszti meg a kenyeret
1980-ban, a római Német-Magyar Kollégiumból való luxemburgi diáktársam szenteléséről hazatérőben a Keleti pályaudvaron letartóztattak – emlékezik vissza Vértesaljai László atya –, mert „ellenforradalmi propagandaanyagot csempésztem a Népköztársaságba”. Valójában csak egy Frankfurter Allgemeine Zeitungot használtam csomagolópapírként King Crimson „sercegős” lemezem oltalmára, nehogy a bőröndömben eltörjön. Ám ennek egyik cikke az ’56-os „Volksaufstand”-ról beszélt. „Szóóóval nép-föl-ke-lés?” És még volt nálam pár csomó Szűz Mária-szentkép… A cikket nem ismertem, a Szűzanyát annál inkább.
1988-ban, egy évvel Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt kint voltam az akkor gaz benőtte 301-es parcellában. Egy évvel később ott álltam a Hősök terén a koszorúzók közt, aztán június 27-én az Erdély melletti tüntetés során, vállamon egy magyar zászlóval, kezemben rózsafüzérrel vonultam százezrekkel együtt, békésen imádkozva. Szentelés, temető, újratemetés, rózsafüzér ima… Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ezek papi funkciók!
Időközben – ’89 január végén – Pozsgay Imrével az a népfelkelés fogalma is „polgárjogot” nyert – mondjuk szépen – legalábbis a baloldal bizonyos köreiben. Ezeket követően jött, a forradalom után 50 évre, a hideg zuhany, a „múltidézés élesben”, hogy az a népfelkelés mégsem a népé.
Hogy aki koránál fogva nem lehetett ott az „eredetin”, az most lovasrohamon át, a gumilövedékekkel és viperákkal fölszerelt „rendőrség” fellépésén keresztül képet alkothasson arról, milyen brutális volt 1956 elfojtása. Ez a 3D-s modellkísérlet 2006. október 23-án azonban túlontúl is „jól sikerült”.
Azon az emlékezetes estén úgy nyolc óra tájt, egy „maszkos” rendőr, könnygázgránát célzott kilövésével – még száz méterre sem volt tőlem – ellőtte a kezemből a lyukas magyar zászlóm nyelét. A papokat kilövik, ugye? De hát mit te kerestél ott? Nos, emlékezni mentem a félévszázados jubileumi ünnepre. Felidézni és jelenvalóvá tenni azokat a napokat, amikor a magyar ember megint a talpára állt és felkelt, hogy emberhez méltó élete legyen.
Ebbe a képletbe – emberhez méltó élet – belefér az én papi hivatásom is; mert mi egyéb is lehetne az, mint az Isten adta emberhez méltó élet, Jézus erejében és mintájára?!
Tizenöt év távlatából az emlékkép már diptichon: egyfelől a megemlékezés magasztossága, a kibontott lobogók sűrű szálfaerdeje, apák nyakában ülő gyerekek büszke derűje és deres nagyszülők békés mosolya. A „Boldogasszony anyánk” himnuszánál az egész Astoria egyetlen nyitott templom volt a fölfelé szálló fohászunkkal. Innét és így indultam haza, mint egy vasárnapi nagymiséről. A diptichon másik fele kaotikus: döbbent csend és riadt futás, arcok elé tartott kezek és sötétkék arctalanság…
Most még arra a cinkotai honfitársamra gondolok, akit ugyanúgy a békés ünneplés vágya hozott közénk, de még mielőtt himnuszba foghatott volna, a Deák téri metrómegállóból kifelé jövet közelről gégén lőtték. Aztán vér és kórház, a seb gyógyul, de elrákosodik.
És meghal, mert meglőtték.
A család azzal a szándékkal talált éppen énrám, hogy „valami sorstárs pap temesse”. Temettem, mint elődeim 1956 után az akkori halottakat. Van halottja tehát 2006-nak is!
A kettős képből azonban kiragyog nekem annak a gyönyörű napnak az óaranya, míg a másik kép magától fakulna, ha a kimagyarázkodó görcsös igyekezet föl nem vérezné újból és újból, mert az igazságot azok az elfojtott szavú ártatlanok tudják, akiknek a liberális arrogancia jó alaposan, mondjuk, úgy: „igazán demokratikusan” ellátta a baját.
Nem néztek ők semmit és senkit. Ütöttek. S mi maradt mindebből? Fáradt és keserű gyűlölet. Nem néz semmit és senkit. Csak gyűlöl. Kovászukból nem lesz sohasem kenyér. Nem fog a búzán.
(Mandiner nyomán Szent Korona Rádió)
Mi Magunk vlog – 2006 és az őszödi beszéd, Trianon és a sorosista deep state
