Az alábbiakban a Pro Hungaria Sacra honlapján megjelent interjú első felét közöljük, melyet Östör Dániel atyával készítettek. Választ kapunk az Egyház válságának okaira és arra, hogy ezek miként szüntethetők meg.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió Jobbklikk oldala >>>
Csatlakozz!
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy elfogadta a felkérésünket, és beszélgethetünk az Önök tevékenységéről. Elsőként engedjen meg egy személyes kérdést. Úgy tudom, hogy Dániel atya Székesfehérvár szülötte. Milyen élmények fűzik a városhoz?
Valóban itt születtem, és büszke vagyok rá, hogy lényegében a város falain belül nőttem fel. „A templom és iskola” számomra itt van. A Bazilikában kezdtem ministrálni Horváth Imre atya plébánossága, és Takács Nándor püspöksége alatt. A Ciszterciben érettségiztem, akkor még, – Isten nyugosztalja – Ujfalussy Ottó atya is tanított. Ezek a helyek alapvetően határozták meg gondolkodásomat, identitásomat. Szerettem volna ebben az egyházmegyében szolgálni papként, de hagyományhű nézeteim miatt végül Veszprémben szenteltek fel. Akkor teljesen máshogy nézett ki a katolikus élet a városban, mint ma. Imre atya, Rédey János atya, Nándor püspök még hittek a népegyházban, hittek abban, hogy a katolikusok erőt képviselve hatással tudnak lenni a nemzet életére, hittek abban, hogy amit tesznek nem az emberekről, hanem Istenről szól. Sokszor visszaemlékszem azokra a nagyszombati szertartásokra, amelyeket még éjszaka 10 órakor kezdtünk, azokra a nagy ünnepekre, amikor a nép olyan hangosan énekelt a tömött Bazilikában, hogy az orgonista újabb és újabb regisztereket kellett behúzzon az orgonán, amikor az asszisztenciát még 30-40 fiatal fiú és férfiember szolgáltatta.
Én egy olyan Egyházba nőttem bele itt, amely hitt abban, hogy nagyra hivatott, és tevékenysége a dicső múltban gyökerezik, és a jövőt alakítja.
Ma már talán fennköltnek hangozhatnak ezek a mondatok, de akkor engem ez volt, ami magával ragadott.
Székesfehérváron nemrégiben megnyitotta kapuit a Szent István kápolna, amelyet a Szent X. Piusz Papi Testvérület alapított helyi hívekkel közösen. Székesfehérvár templomokban, kápolnákban bővelkedik, mi vezette arra Önöket és híveiket, hogy egy új miséző helyet alapítsanak?
A kényszer. Maguk a hívek kerestek fel bennünket. Számtalan hívő kérte már fel eredménytelenül Spányi Antal püspök atyát és néhány helyi plébános atyát is, hogy gondoskodjon számukra hagyományhű szentmiséről. Már több atyát és szeminaristát is eltávolítottak hagyományhű nézeteik miatt. Szaftos urbánus legendák szólnak ezekről, de a lényeg, hogy szinte minden egyházmegyében ez a hozzáállás. És ez csak a jéghegy csúcsa, a válság, az Egyház válságának gyökere mélyebben van. Ezt a tényt azokkal a katolikusokkal is meg kell értetni, akik azt gondolják, hogy a tradíció csupán értelmiségiek úri passziója, vagy hogy csupán liturgikus kérdések vannak a középpontban.
Mi az az egyházi válság, amit említett?
Mi, magyarok, a kommunizmus túlélői, jól tudjuk, hogy ha valaki meg akar változtatni, először a hitedet kell elvegye. Ma már józan ember nem kételkedik abban, hogy a világ folyását egy szűk, pénzemberekből álló csoport befolyásolja. Ez nem most kezdődött. A történelemben ezért érte annyi támadás, a hitnek az őrzőjét, a Katolikus Anyaszentegyházat, mert a vallásunk megkötöttségei olyan társadalomformáló erővel bírtak, amelyek védőhálóként – vagy legalábbis ellenpólusként, alternatívaként – működtek minden olyan ideológiával szemben, amely a világot felforgatni akarta.
XIII. Leó pápától kezdve, aki a 19. század végén uralkodott, számtalan pápa X. Piuszon keresztül – aki például az antimodernista eskü letételére kötelezte a papokat, – XII. Piuszig figyelmeztet arra, hogy az egyház – kortól függően – alattomos vagy agresszív ideológiai támadás alatt van.
Azt is számtalanszor kifejtették, hogy a felforgató ideológiák képviselői nem az egyházon kívül vannak, hanem a papok, püspökök soraiban foglalnak helyet.
Aztán egy pillanat alatt megszűnik az ellenállás, és a II. Vatikáni Zsinaton tulajdonképpen egy új vallást hoznak létre. A székesfehérvári csodálatos barokk templomokba asztalok kerülnek, megváltoztatják az egyházi törvényeket, összekeverik a vallási elemeket, a morális tanításon is lazítanak. A hívek pedig szépen lassan eltűnnek. Nem csak a templomokból, de a közéletből is száműzik a hitet. A válság, amiről beszélek nyugaton már nyilvánvaló, de egyre gyorsabb ütemben jelentkezik hazánkban is, függetlenül a jobboldali kormány munkájától.
A szentmise megváltoztatása egy fontos része ennek a válságnak?
A legfontosabb része. Számunkra nem képzelhető el az életünk a szentmise áldozatának méltó bemutatása nélkül. Így találkozhatunk Istennel a legmélyebben, hiszen minden szentmisében a mi Megváltó Krisztusunk keresztáldozatát ajánljuk fel a mennyei Atyának. Ma sok pap és püspök – és így hívek is – csupán emlékvacsorának tekinti a szentmisét, de olyanok is vannak, akik egy kis hittanórát csinálnak belőle. Számunkra nagyon fontos, hogy a szentmisét méltóan ünnepeljük meg: az Úr felé fordulva, a XVI. Benedek pápa által támogatott régi rítusú misében, térdelve és nyelvre áldoztatással.
Miért a liturgia az első? Nincsenek más, sürgetőbb kérdések?
Valóban igaz, hogy a probléma felettébb szerteágazó. A hívek sok kérdésben tévesen értesültek, átformálták a világnézetüket. Ugyanakkor a missziós munkát a szentmisével kell kezdeni. Ahogy korábban említettük, a liturgia az Egyház hitének és életének megfogalmazása. Olyan, mint a DNS a szervezetünkben, amely minden szövet kialakulásáért felelős. Ha a liturgiába beavatkozás történik, ott változik a hit és a morális tanítás is. Ebben a paphiányban szenvedő korszakban, amikor tulajdonképpen csak a szentmisék által találkozik a pap a hívekkel, ez különösen is fontos. Ahol lehetőség nyílt a régi rítus újraélesztésére, ott a hívek élete világszerte virágzóvá vált, szemináriumok, iskolák, óvodák jöttek létre, a nagycsaládok virágoznak, szellemi és lelki támogatásban részesülnek.
Mi a baj az új rítusú misével?
Az elmúlt évtizedekben tévesen tanították a híveket a szentmiséről. Szinte minden hívő úgy tartja, hogy az utolsó vacsora megismétlése a szentmise, egy baráti összejövetel, ahol emlékezünk Jézus legnagyobb tetteire, ahol az ember feltöltődni jár, és ahol a középpontban így a lelki táplálék, a prédikáció áll. Ha ez igaz lenne, nem lenne feltétlenül szükségünk a gyónásra, hogy áldozzunk, akár otthon is megtarthatnánk a szentmisét sőt, ha ez valóban így lenne, nem lenne szükség papokra sem. Csíráiban ez már meg is valósult hiszen számos helyen tartják civil, nem felszentelt emberek a szentmise helyett az igeliturgiát a templomokban.
Miért kell visszanyúlni a régi rítushoz azért, hogy megőrizzük a hitünket?
Az Egyház liturgiája egy hegycsúcs. Ha az Egyház belső életét nézzük, egy hegyhez lehetne hasonlítani. A dogmatika, a hitigazságok szikláin át feljuthatunk ennek a hegynek a csúcsára. Tehát hinnem kell a Szentháromságban, Krisztus Istenségében és emberségében, aki jelen van az Oltáriszentségben, Mária Szeplőtelen fogantatásában, a pokolban és mennyországban. Ezek az igazságok vezetnek fel a hegyre, a szentmise misztériumába, ahol Isten vágyik arra, hogy eggyé váljunk vele. Csupán erről a hegyről lejövet válik lehetségessé az, hogy az Egyház morális tanítását megtartsuk. A II. Vatikáni Zsinaton az Egyháznak egy olyan szárnya győzedelmeskedett, mely sem a hitigazságokban, sem a liturgiában és így a morális tanításban nem akart a mindenkori Egyház hagyományához ragaszkodni. Ők mindenáron szerették volna a vallásokat egyesíteni, a liturgiát ökumenikussá tenni, a világ szellemének megfelelően az ember mivoltát dicsőíteni. A zsinat előtti teológiához, liturgiához és morális tanításhoz kell tehát ragaszkodnunk, amely még mentes volt ezektől az elhajlásoktól. Ez volt a szándéka XVI. Benedek pápának is, aki sajnos – ettől a törekvésétől minden bizonnyal nem függetlenül – idejekorán lemondott trónjáról.
Miért jobb a régi rítus, miben különbözik az újtól?
A szentmise régi rítusa szervesen fejlődött ki, és nagyjából 1500 éve ugyanúgy néz ki, ugyanazok az imák vannak benne, kisebb változtatásokkal ugyanazt a naptárat használják. Mindig kelet felé, vagyis a kereszt felé fordulva mondta a pap a szentmisét, és a Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek.) felszólítást, vagy a Pater noster (Miatyánk) imát a világon minden katolikus ember ismerte. Ahogy ma sem, úgy régen sem tudtak az emberek latinul, de a Glória in excelsis Deo énekről tudták, hogy ez az Egyház legszebb dicsőítő imádsága a: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Amíg tehát a régi rítus évszázadokon át alakult, megőrizve alapgondolatát, hogy az új rítust egy Bugnini nevű szabadkőműves vatikáni hivatalnok állította össze pár fős bizottsággal, melynek többsége protestáns volt .
Az első nagy különbség tehát a kialakulásuk. A második nagy különbség a megemlékezés és jelenvalóvá tétel közötti különbség. Az új rítusban az Isten népe összejön és megemlékezik Jézus nagy tetteiről. A régi rítusban az Egyház, azaz Krisztus Misztikus Teste, a megdicsőült Egyház és a küzdő Egyház, az angyalok és szentek közösségében szemléli Krisztus Jézus megváltó golgotai keresztáldozatát és annak kegyelmeiből részesül: azaz eggyé válik, mély közösségbe kerül a Szentháromsággal. A harmadik nagy különbség a mise áldozat jellege. A szentmisében nem természetes dolog történik, hanem természetfölötti dimenzió érvényesül. Krisztus a kenyér és a bor színe alatt valóságosan jelenvalóvá válik. Az örök és egyetlen belép a tér és idő keretei közé. Az új rítus a közösség, a szeretetben és békében jelenlévők hitét próbálja hangsúlyozni. Amíg régi templomaink Isten felé fordították az ember figyelmét, úgy az új templomok a hívek és a pap egymáshoz fordulása felé. Fontos kiemelnünk a szentmise irányát is. A pap mindig Isten felé fordul a szentmisében, a kereszt, a tabernákulum felé. Együtt szemléli a hívekkel a golgotai keresztáldozatot. Ma protestáns módra a hívek felé fordul, így a pap kerül a középpontba, belekényszerítve őt egy meghatározhatatlan szerepbe. Nem csoda, hogy a papok ma már nem tudják, hogy viselkedjenek a szentmisén.
(Pro Hungaria Sacra nyomán Szent Korona Rádió)
A Szent X. Piusz Papi Testvérület küldetése: „katolikusnak maradni”
Simon Gábor atya prédikációja a PHS első veszprémi szentmiséjén