A Médiavadász legújabb videójában egy kora középkorban játszódó sorozatot ajánl az igényes médiatartalmakra éhezők figyelmébe. A filmajánló kapcsán dióhéjban kifejtésre kerül, mit veszítettünk a sokak által oly büszkén megélt modernitással, a tradicionális társadalmak felbomlasztásával és a minden esszenciát nélkülöző kényelmes életünkkel. Mellékes és mégsem mellőzhető szálként szóba kerül az is, hazánkban miért nem készülhetnek a The Last Kingdomhoz hasonló alkotások?
A The Last Kingdom egy eddig négy évadot megélt sorozat. Elvileg már az ötödik is készülőben van. Eredetileg a BBC-n futott, aztán átvette a Netflix. Az alkotás Bernard Cornwell regényei alapján készült. A történet a 9–10. század környékén, a vikingek és a szászok csatározásainak idején játszódik, és az utolsó angol királyság, Wessex megvédelmezésének, illetve az egységes keresztény Anglia megalapításának témája körül forog. Mind a könyv, mind a sorozat valós történelmi adatokon alapul, azonban épp a főszereplő, akinek a szemszögéből megismerhetjük a történetet, egy kitalált alak. Uhtred, Uhtred fia, aki egy királyi család sarja és korának egyik legnagyobb harcosa, a sorozatban, még ha olykor akarata ellenére is, óriási szerepet játszik abban, hogy Alfréd király hozzáláthasson megvalósítani álmát, a keresztény Anglia egységesítését. Noha ez néző szívébe magát hamar belopó karakter kitalált, a Bebbanburg-kastélyt birtokló Uhtred család maga egyébként valós, olyannyira, hogy az író is az ő leszármazottjuk.
Bernard Cornwell azért fogott hozzá a regények megírásához, mert furcsállotta, hogy a mai angoloknak nincs igazi eredettörténete. A mai angoloknak állítólag fogalma sincs, hogyan jött létre Anglia, fogalma sincs róla, hogy a mai Anglia eredetileg több királyságból álló területe miképp, milyen víziók és áldozatok révén vált egy nagyobb egység részévé. Így jött létre egy történelmi tényeket és fiktív elemeket összeolvasztó könyvsorozat, amely a száraz történelmi tanulmányoknál fogyaszthatóbb stílusban mindezekre jobban rávilágít. Hogy milyen égető szüksége lenne egy hasonló, csak éppen magyar kontextusban játszódó alkotásnak és hogy mennyire kiaknázatlan témája ez a magyar filmkészítésnek, arra még később visszatérek.
A sorozat hátteréről és történetéről elég ennyit tudni, sőt, talán már így is sokat mondtam. Inkább arról szeretnék beszélni, miért is érdemes végignézni. Elsősorban azért, mert olyan ideákat ébreszt fel a nézőben, amikre a modern mindennapi élet általánosságban nem ad lehetőséget. Egy mai embernek már nincs királya, aki előtt meghajolhatna és aki felé az önlemondás áldozatát gyakorolhatná. Nincs Isten kegyelméből hatalmat gyakorló ura, aki előtt hűséget fogadhatna. Az adott szónak nincs súlya, a férfinak nincs becsülete, a mindennapoknak nincsenek igazi, embert próbáló, életet kockára tevő kihívásai. A megszentségtelenített és varázstalanított, langyos, profán hétköznapok nem teszik lehetővé azoknak a nemes érzéseknek az átélését, azoknak a szimbólumoknak és ideáknak a rendszeres megtapasztalását, amikre a középkori életmód alapvetően berendezkedett.
Ez a sorozat lenne az egyetlen ebben a műfajban? Erről szó sincs. De kétségkívül egyike azoknak a középkor világát megelevenítő alkotásoknak, ahol minden viszály, hatalmi ellenségeskedés, vallási ellentét, árulás és bosszú ellenére a domináns mégiscsak az emberi tisztaság és a hagyományos értékekre alapuló élet szépségének ábrázolása. Királyokat látunk, akik nem csak születés szerint, de tetteikkel is kiérdemlik titulusukat, harcosokat látunk, akik büszkén, a túlvilágba vetett megkérdőjelezhetetlen bizalommal vállalják a halált, és határozott jellemű, már megjelenésükkel is tekintélyt parancsoló férfiakat, akiknek a szintjéhez tíz korunkbeli férfit összegyúrva sem érnénk fel. Nincsenek történelmileg teljesen hiteltelen néger királyok, nincsenek a mai filmekből sajnos szinte elmaradhatatlan, a férfi-nő kapcsolat folyamatos aláásására irányuló homoszexuális kicsapongások, és szerencsére a feminista kiszólásokkal is csínján bánnak a készítők.
Azt a világot látjuk, amit a modern ember feláldozott a puha kanapé, a meleg víz, a lámpa, az angol vécé és az internet kényelmének oltárán. Azt látjuk, amit a filmvásznon oly szívesen lát a mai ember, és amit különös módon legalább ekkora vehemenciával ítél el, ha az a saját tényleges élete szempontjából kerül szóba. Igen, a sorozat apropóján erre a meglehetősen furcsa jelenségre is szeretnék rávilágítani. A mai világgal szembeállítva a középkori katonák, uralkodók, birodalmak valóságának első számú rajongói megveszekedett ellenségeivé válnak a régi koroknak, ha azok a túlzottan megszokott és többnyire kicsinyes életük látszólagos előnyeit és vívmányait fenyegetik. Olvasni jó róla, nézni izgalmas, de nem, köszönjük, a való életben nem kérünk a királyokból, hiszen azok kivétel nélkül önző, hataloméhes zsarnokok, elnyomók, a nép kizsigerelői és megnyomorítói voltak. Felemelő látni a harcosok minden félelmet felülmúló bátorságát, de kiállni a saját igazunkért, felemelni a szavunk a normális emberi életet feldúló intézkedések és manipulációk ellen, az már sok. Tiszteletre méltónak tartjuk a határozott, kitartó, elveikhez, hagyományaikhoz és felmenőikhez hű férfiakat, de nekünk azért ne kelljen túlzottan megerőltetnünk magunkat, a lóval és a szekérrel való utazás fáradalmait vagy a telefon hiányából adódó lelassult kommunikáció hátrányait elviselnünk. Nem, az milyen elavult lenne már.
Nem tudom, követhető-e, mire akarok kilyukadni. Túlzottan kényelmesek vagyunk. Beérjük a puszta képzelettel. Nem tudjuk, nem merjük a valóságban akarni, amit a képernyőn annyira a magunkénak érzünk. Megérint bennünket a sokat szenvedett és ellehetetlenített hős kitartása és nagy áldozatok révén elért diadala. Megérint a wessexi király Isten és az angol nép iránti alázata. A kard, amelynek markolatába olvasztott borostyánkő az ősök dicsőségére emlékeztet. A papok, akik miután elmondták az imájukat templomaikban, az első sorba mennek harcolni a csatában. A minden ellenségesség dacára meglévő tisztelet a harcosok közt, a vezető iránti őszinte odaadás, vagy az, hogy a nő képes úgy teljes értékűen beteljesíteni a sorsát, hogy közben nem akar férfivá átalakulni, és nem is válik a férfi ellenségévé. De nekünk ez elég. Megnézzük, és éljük tovább a középkor misztériumaitól teljesen steril mindennapjainkat.
Belegondoltatok már abba, a modern ember mennyit veszített azzal, hogy nincs királya? Komolyan mondom, merüljünk el egy kicsit ebben a kérdésben. A ma létező államoknak nincs igazi lelke, középpontja, éltetője, motorja. Az emberek számára nincs már egy biztos pont a külső világukban, a társadalmukban, a közösségi életükben, aki a sokaságot egyként képviselné. Ha a mai ember körültekint a világban, nem igazán fog találni egy olyan relatíve örök princípiumot, amely minden egyes nap saját jellemének lényegére, legnemesebb állapotára és legmagasztosabb céljaira emlékezteti. Pedig régen ez volt a király valódi funkciója. A király egykor nem pusztán a társadalmi hierarchia csúcsát jelentette. Szimbólum volt. Kapu, amelyen keresztül beszivárgott Isten hatalma és áldása az emberekre. A király az volt, akire rátekintve a túlvilág örök fénye ragyogott vissza a földi világra.
Ma már nincs király, akinek hűséget fogadva a valami többé válás útjára léphetnél, akit illetően még az elköteleződés is felszabadítólag hatna. És mi valahogy mégis úgy gondoljuk, hogy a négyévente újraválasztott, az égről a csillagokat is lehazudó politikusbohócok, és a minden méltóságukat és hatalmukat elvesztő celebkirályok kora a példamutató. Mi mégis büszkék vagyunk arra, hogy a korona egyesítő szimbóluma nélkül éljük az érdemi célokat és magasabb rendű küldetéseket szinte teljes egészében nélkülöző életünket. Mi mégis azt hisszük, hogy a nagyjából semmit nem érő szavazati jogunkkal megbecsültebb, kiteljesedettebb és természetesen mérhetetlenül bölcsebb lények vagyunk, mint a régi idők embere.
Persze mi mást is várhatunk azoktól az országoktól és vezetőiktől, akiknek nincsenek a The Last Kingdomot még csak távolról megközelítő alkotásai sem. Magyarországon még a filmvásznon sem képesek megvalósítani azt, amit egy másik kor kiváltságosai eleven valóságként tapasztalhattak meg. Idehaza még a filmek és a sorozatok szintjén sem helyezkedhetünk bele nagy királyaink és államférfiaink gondolataiba, csatáiba, életfelfogásába, kapcsolataiba, istennel való viszonyába. Hogy miért? Úgy gondolom, azért, mert a magyar emberekben valahol nagyon rejtve még mindig ott forr őseinek vére. Azért, mert még ha megtörve és megalázva és gyökértelenül is bolyong ebben a világban, ilyen alkotásokkal még mindig fel lehetne benne ébreszteni valamit, valamit ami őseire, dicső hőseinek szellemiségére emlékeztetné. Ilyen kockázatot pedig azok, akik az országunk feletti valódi hatalmat birtokolják, értelemszerűen nem vállalhatnak. A királyság ideájának újbóli felbukkanása a magyar embernek felérne egy újjáélesztéssel. A magyar embernek, még ha tudatosan nem is ismeri be, talán mindenki másnál nagyobb szüksége van egy vezetőre, egy igaz, vérség szerint is uralkodásra méltó tekintélyre. Egy földön túli erőkre rámutató szimbólumra, amely felébresztené benne azt, amit felébresztett Uthredben is, Anglia bátor harcosában, a dánölőben, Bebbanburg valódi urában. Hogy a jövő a filmkészítés terén mit hoz, nehéz lenne megmondani, optimizmusra mindenesetre eddig nem sok okot adtak nekünk szerény hazánkban. Akárhogy is legyen, szerencsére azért nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, hiszen itt vannak nekünk addig is a The Last Kingdomhoz hasonló alkotások, amelyek, ha csak árnyalatnyit is, visszarepítenek és részesítenek bennünket a középkor hangulatában és hőseinek dicsőségében.
(Médiavadász)