Az elmúlt hétvégén néhányan a csonkahoni tagszervezetekből is részt vettünk az erdélyi vármegyés bajtársak összetartásán, amire a Hargitán került sor. Baranyából, Fejérből és Csongrád megyéből képviseltük a mozgalmat.
Az elszakított területek meglátogatása mindig egyfajta újjászületéshez hasonlatos, távol az itthoni párt- és megélhetési politika mocskától érzéseink ösztönösen hazatalálnak a tisztaságba. Különösen fontos, hogy az erdélyi hazafiak és honleányok súlyos harcára személyes rálátásunk legyen, végső soron közös a küzdelmünk, a hazánk, egy a cél! Az összetartáson a nagyváradi, kolozsvári, erdővidéki, székelyudvarhelyi, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi tagszervezetekkel találkozhattunk.
Az út hosszúságáért a gyönyörű táj kárpótolt minket, vidáman és a Kárpátok rejtett titkaiból minél többre vágyva haladtunk előre. A gúnyhatárt Nagylaknál léptük át, ahol 3 mikrobusznyi lengyel szurkolóval is összefutottunk, akik az oláhokhoz siettek Bukarestbe kicsit megviccelni őket. Érintettük Aradot, Temesvárt, Dévát, Negyszebent, Medgyest és Segesvárt, miközben kiváló zenékkel hangolódtunk a találkozóra. Igaz a napot az autóban töltöttük, de este 7 körül végül megérkeztünk a Madarasi-Hargita lábánál fekvő szállásunkhoz, ahol a legtöbb tagszervezet már vidáman társalgott, evett-ivott. Természetesen a kötetlen estéhez mi is csatlakoztunk, és élveztük a székely vendégszeretetet a finom falatok garmadájától a minőségi pálinkák végigellenőrzéséig. Az volt az érzésünk, hogy egy nagy családba érkeztünk, holott többen még soha nem találkoztunk az erdélyi vármegyésekkel. Az oldott hangulatú este során majd minden tagszervezet képviselete befutott, az összetartáson 35 fő vett részt.
Másnap kötött programokkal folytattuk a hétvégét, közös reggeli után, vezetőségi ülés következett. Itt a tagszervezet vezetők Pataki Zoltán erdélyi alelnök vezénylésével a legégetőbb kérdéseket vitatták meg. Ezt követően együtt indultunk meghódítani a Madarasi Hargita csúcsát, melyet az tett még különlegesebbé, hogy pár fővel egy padokkal lerakott platón utazhattunk fel egy darabig. A Keleti-Kárpátok látványát nehéz leírni, a fenyők illatát a jeges hegyi szélfúvás keringette arcunkba, amíg nagyokat nevettünk és próbáltunk mindent örökre elraktározni e szépségből. Az utat a Székelyek Szent Hegyéhez gyalog folytattuk. Aki járt már Erdély szívében, tudja, hogy költőnek kell lenni ahhoz, hogy leírja amit ott lát. A magyar községek kopjafái között sétálva, Székelyföld csúcsán, a felhők között a havat taposva ” minden gondolatunk egy ima”. Itt a Madaras mitikus környezetében az oltár mellett tette le esküjét két sepsiszentgyörgyi próbaidős vármegyés. Istenhez ilyen közel kötelezték el magukat a mozgalomnak. Ezután együtt indultunk vissza ivói szállásunkhoz, hogy az udvarhelyi házigazdák őzpörköltjéhez készüljünk elő. Vacsora előtt zajlott le a teljes tagságnak szóló gyűlés, melyen azontúl, hogy erdélyi testvéreink mindennapos küzdelmébe adott alkalmat bepillantani, lehetőséget nyújtott Beke Istvánék szabadlábra kerülésének első nyilvános kihirdetéséhez is. Minden lényeges kérdés érintése és a közös imádság után elfogyasztottuk az ínycsiklandó őzpörköltet. Miután vérré vált bennünk, hagytuk, hogy a különböző finom italokkal is ez történjen, és újabb kötetlen éjszaka következett, melyet székely szófelismerő játékok tarkítottak, talán még most is nevetnek rajtunk a bajtársak. Időközben leesett az első hó is, a festői kép, ha lehetséges még csodálatosabbá vált. Végre alkalomnyílt az itthon oly régóta nélkülözött hógolyózásra is. Megindító, ahogy a gúnyhatárok láthatatlanná válnak és a történelmi Magyarország fiai egymást mosdatják a hargitai hóval.
Az utolsó nap délelőttjén már rotyogott a sertéspörkölt, hullott a hó, mikor mindenki szedelődzködni kezdett. Ebéd után, elbúcsúztunk az erdélyi tagszervezetek nagy részétől, hosszú út állt előttük, mi pedig még egy napot maradtunk, hogy kipihenve vágjunk a hazaútnak. Azért megcsodáltuk még a zetelakai víztározót, ahol a jeges szélben érzékeltük az elképesztő méreteket.
A hazautat másfelé terveztük; Székelyudvarhely felé indultunk. Szelykefürdőn megálltunk, hogy megnézzük Orbán Balázs sírját és az oda vezető székelykapuk időtálló faragványait. Korond, Szováta és Parajd keresztülszelése után az autópályán folytattuk a meseszerű utat. A bánffyhunyadi cigánypaloták, és a hagymakupola erdők sem csorbítottak az élményeken. A Királyhágó bérceitől búcsúzva, szívünkben sokféle érzéssel indultunk Nagyvárad felé, hogy hamarosan megérkezzünk a szétszaggatott Hazába folytatni a munkát, mely egy életre szól!
A vármegyés életet alapvetően a folyamatos harc határozza meg, és ez hatványozottan él az elszakított területeken élő bajtársakra. Már az is óriási szálka a soviniszta román hatalom szemében, hogy léteznek, képzelhetjük a működésükhöz való hozzáállást. Mégis, ahogy velük beszél az ember, elfelejti az elhazudott múltat, az autonómiai törekvések folyamatos tiprását, olyan erő van bennük. Ezt tapasztalva érdemes önvizsgálatot tartani és átértékelni a mentalitásunkat, új fontossági sorrendet felállítani az életünkben, ha valóban a Haza a legfontosabb! Székely testvéreinknek pedig mindent köszönünk!
(Székelyföld nem Románia! – Szent Korona Rádió)
