1849 februárjára a szabadságharc helyzete válságosra fordult. A honvéd sereg a Tisza-vonalához hátrált Windischgratz támadásai miatt, a forradalmi kormány pedig Debrecenbe költözött. Erdélyben Bem parancsnoksága alatt a VI. Honvéd hadtest a kezdeti sikerek után, csak súlyos veszteségek árán tudott kitörni a vízaknai bekerítésből.
Bem József itt szerzett komoly sérülést. Közvetlen közelről lőtte vállon egy osztrák katona. Az erdélyi sereg megmaradt egységei Dévánál gyülekeztek mintegy 1500 fővel és néhány ágyúval. A Maros mellékfolyójánál a Sztrigy jobb partján foglaltak állást. Damjanich tábornok erősítése már úton volt, de nem lehetett tudni megérkezik e. Piskinél a folyón átívelő negyven méteres híd kulcsfontosságú volt mindkét fél számára. Ha a császáriak elfoglalják, és kitörnek Erdélyből, végképp elveszett a forradalom.
Február kilencedikéjének fagyos reggelén a Kemény Farkas ezredes vezette csekély számú védősereg nyugtalanító híreket kapott. Szászváros felől a Puchner Antal tábornok vezette osztrák császári haderő 7000 katonával, számos ágyúval és román népfelkelőkel kiegészítve megindult egyenesen feléjük. Bem gyakorlatilag cselekvésképtelen volt a sebesülése miatt. A császári csapatok menetből tüzelőállást foglaltak és meghátrálásra kényszerítették a védekező honvédeinket, akik visszavonultak a Sztrigy bal partjára.
A támadó császáriak már elkezdték lefegyverezni, és megadásra szólították fel az erdélyi sereg megmaradt részét, a Mátyás huszárok rohama is megtört az ellenség ágyútüzén, amikor nyugat felől megérkezett a Damjanich által küldött, létszámban az ellenséghez hasonló erőt képező Czetz János ezredes vezette segédcsapat. Délelőtt tíz óra körül Bem habozás nélkül, sebesülten átvette a hadsereg irányítását. A lelkesedést kihasználva azonnal a folyó túlpartjára vezényelt mindenkit. A magyar jobbszárny kibontakozása jól haladt, de az osztrák gyalogság erős védelmi állásán a huszáraink rohama ismét megtört.
Bem ágyútűzzel verte szét a négyszöget alkotó császáriakat. A bal szárnyon, pedig egy óriási lovas ütközet alakult ki. Hosszú és kemény küzdelem után a bihari lovasság meghátrált. A rendezetlen visszavonulásban a huszárok összekeveredtek a középen harcoló gyalogság soraival, akiknél a lőszerhiány miatt általános lett a pánik. Szinte mindenki menekült át a hídon, és minden elveszettnek látszott. Ám a híd túloldalán egy idős 55 éves sebesült lengyel tábornok lelki és akaratereje megváltoztatott mindent. Bem borzalmas sérülése ellenére sebláztól gyötörten a lováról leszállva, biztatta a menekülő honvédeket, hogy ne adják fel! Meg lehet verni az osztrákokat, és „ha Erdély elvész, elvész minden.”
Gondoljunk csak bele, mit érezhettek a magyar katonák, akiket egy sebesült öregember mutat példát! A honvéd és huszárszázadok rendezték a soraikat, a parancsnokok újra előkerültek és az élre álltak. A tüzérség gyilkos párbajba kezdett, amiből a magyar fél került ki győztesen. A hidat újra birtokba vettük, ami immár ötödször cserélt gazdát ezen a napon, és ezt látva, hogy a magyarok készek a legvégsőkig harcolni Puchner tábornok alkonyatkor kiadta a visszavonulási parancsot megmaradt katonáinak. Az ellenséget véres fejjel űztük vissza Szászvár felé. Olyan győzelem volt ez, ami hitet adott a katonáknak, és megteremthette a dicsőséges tavaszi hadjárat megvívásának a feltételeit.
Tisztelettel adózzunk tehát a Piski csata hősei előtt!
A magyar történelem tele van ehhez hasonló példával, ami népünk harcos jellemét mutatja meg. Mindig, a legszorultabb helyzetekben is képesek vagyunk fordítani, még egy rohamot indítani, vagy éppen utolsó töltényig harcolni. A magyar katona helytállása olyan kiváló, hogy a legnemesebb nemzetek közé emel minket, hiszen kell-e az ilyen kitartó küzdelmeknél nagyobb bizonyíték a kiválóságunkra?
(Nyitray György – Szent Korona Rádió – Puskaporos szaru)
