A tisztelt olvasókat az elmúlt írásaimban az Anjou korba invitáltam Nagy Lajos király bátor és példamutató tetteivel. Maradjunk még egy kicsit a XIV. században és Nápolyban! Ulrich Wolfhardt a zsoldosparancsnok története következik.
Lajos király bosszúhadjárata, amit az öccse halála miatt indított felemásra sikeredett. Johannát András herceg özvegyének és új férjének Tarantói Lajosnak sikerült elmenekülniük Nápolyból, mielőtt a magyar sereg bevonult a városba a dicsőséges capuai ütközet után (1348. január 11.).
A hadihelyzet alakulásának az Itáliában kitört, majd az egész kontinensen óriási áldozatokat követelő pestisjárvány se kedvezett. Nem lehetett nagy több ezres csapatokat egyben tartani, ami veszélyes és költséges is volt. Lajos a hazatérés mellett döntött, de a magyar katonák mellett jelentős német és lombard zsoldos csapatok tartották megszállva a Nápolyi Királyság fontosabb erődjeit.
A király 1348 tavaszán elhagyta Nápolyt és parancsnoknak a becsületes német kapitányt Ulrich Wolfhardtot nevezte ki. Matteo Villani, és Gravinai Domokos forrásaira hagyatkozva ki kell emelnünk a különbséget a zsoldos és a magyar katona között ezekben az időkben. A magyarok szigorú fegyelem alatt állnak, harcban bátrak, a legyőzött ellenséggel szemben emberségesek. Amíg a zsoldosok féktelenül fosztogatnak és rabolnak barát vagy ellenség földjén egyaránt, nőket becstelenítenek meg, és jó pénzért még a saját népük ellen is kardot rántanak. Ulrich rendet és fegyelmet tartott az alá rendelt mintegy 1200 zsoldosa között Nápolyban, amikor 1348 nyarán a visszatérő Johanna és Tarantói Lajos a pápától kölcsönzött pénzen egy szintén német Werner zsoldos csapatával visszatért a fővárosba. A támadók először a Saint Elmo erődöt támadták meg, és –itt forrásaink ellentmondóak- árulás, vagy gyávaság miatt hamar el is esett.
Wolfhardt gyorsan átlátta a helyzetet, és az erői koncentrálásával feladta először a Castel deli Uovot, majd a Castel Capuanot, és a fellegvárba a Castel Nuovóba vonultak vissza. Az erőd kiváló fekvése megvédte őket a tengeri támadástól, de a keskeny földsávot, ami a szárazfölddel összekötötte a támadók elfalazták. Így rohamozták meg Werner zsoldosai az erődöt, de Ulrich csapata többször keményen visszaverte őket. A sikertelenséget látva Tarantói Lajos tárgyalni hívta Ulrichot, ahol 6000 aranyforintot és grófi méltóságot ajánlott fel neki, ha feladja az erődöt, de a kapitány hű maradt a magyar királyhoz. A támadók ekkor a pestisben elhunytak hulláit kezdték vetőgépekkel a várba dobálni, de azt az őrség összegyűjtötte, és a tengere dobta.
A védők belátták a reménytelen helyzetüket, hogy sem a szárazföldről, sem pedig a tenger felől nem számíthatnak segítségre, az élelmiszer hiány is kezdte éreztetni a hatását, így az egyik éjjel a legnagyobb titokban elvonultak. A támadók csak hat nappal (!) később vették észre, hogy szokatlan nagy a csend, és senki se mozog a falakon. Cseltől tartva megközelítették a főkaput, ami nyitva volt.
Ulrich Wolfhardt útja egyenesen Magyarországra vezetett, Visegrádon személyesen tette jelentést Lajos királynak. Aki bizonyára meg lehetett elégedve a szolgálataival, mert neki adományozta Óvár várát a hozzá tartozó birtokokkal. A kapitány pénzt eszközölt ki a királytól, visszatért Itáliába és Lajos 1350-es visszaérkezéséig maga toborozta, és irányította a magyar aranyakon fogadott zsoldosokat.
Nagy volt a kísértés, ezt bizton állíthatjuk. De hatezer arany és a grófi cím se ingatta meg Ulrich Wolfhardt zsoldos parancsnokot, aki ezek ellenére se lett áruló és hűtlen a magyar királyhoz. Évszázadok múltán is tisztelettel adózhatunk az emléke előtt.
Barcsa-Turner Gábor kommentárja a cikk kapcsán a Facebookon:
“A modernek sokszor mondják, hogy a régi kor emberét is csak a pénz, hatalom, hedonizálás érdekelte, és csak utólagos, romantikus belemagyarázás részünkről (“régi idők világát visszasíróktól”) az emberi jellem nagyságának jelenléte. Az igazság az, hogy a régi korokban, és visszamenve az időben egyre jobban, a nemes jellem volt az uralkodó és csak nagyítóval lehetett a hitvanyságot, gyarlóságot kimutatni. A jelen korban, és egyre jobban így lesz a jövőre nézve, viszont ennek ellenkezője igaz: a nemes, a kiváló, a normális, amit keresni kell, míg a hitványság lesz a döntő jellem. Ez még akkor is így van, ha a modern emberek olyan filmes sorozatokat gyártanak, néznek és fogadnak el hiteles “forrásként”, amikben a régi korok emberét ugyanolyannak mutatják be, mint a mai ember. Teszik ezt azért, hogy önmagukat felmentsék a törekvés alól, és a saját bűnös és gyarló természetüket megmagyarázzák. A sötét mentalitásukat legjobban úgy tudják terjeszteni, ha azt tüntetik fel általánosnak, mindenkoron uralkodónak és fogadtatják el normalitásként.”
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)