Hiúz él az Aggteleki Nemzeti Parkban. Ez igazából eddig sem volt ismeretlen tény a szakemberek előtt, csak nem sikerült felvételt készíteni az állatról. Eddig! – írja a park honlapja.
Végre ugyanis megmutatta magát az egyik kifejlett példány a kameracsapdának. A felvételen csak pár másodpercre megjelenő állat komótosan sétálva eltűnik a homályban. A hátramaradt nyomokból azonban azt is tudni véli a park zoológiai referense, hogy nem egyedül él a most lencsevégre kapott nagymacska.
A nemzeti park szakemberei szerint a hiúzlakta erdőben továbbra is nyugodtan kirándulhatunk, félelemre nincs okunk, és vadon élő hiúzzal találkozni olyan szerencse, mint nyerni a lottón, vagy gömbvillámot látni.
Aranysakál Budán
A Buda környéki erdőkben pár évvel ezelőtt találkoztak először magányos aranysakálokkal a Pilisi Parkerdő Zrt. szakemberei. Mára bizonyos lett, hogy az őshonos állatfaj ismét stabilan jelen van a főváros környéki erdőkben is. Az emberre veszélyt nem jelentő, közepestestű emlős ragadozó nem betelepítéssel, hanem természetes módon bukkant fel a Parkerdő által kezelt területeken.
Az aranysakál az 1800-as évek végén szorult ki Magyarországról, az ezt követő időkben mindössze két észlelést dokumentáltak: egyet 1937-ben, a másikat 1942-ben. Emiatt – a rókával vagy a farkassal ellentétben – a közvélemény is kevéssé ismeri a sokszor csupán nádi farkasként (toportyán) vagy kis farkasként emlegetett aranysakált. Eltűnése a vizes élőhelyek megfogyatkozásával és a 20. század második harmadáig uralkodó, a ragadozó fajok irtására való törekvéssel magyarázható. Életképes állományai akkor csak a Balkánon, főképp Görögországban és Bulgáriában maradtak fenn. Innen, déli irányból, a volt jugoszláv államokon keresztül érte el hosszú évek alatt újra Magyarországot, majd a ’90-es évektől fogva Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megyéből terjedt tovább. 2016-ra már százas nagyságrendű állománnyal van jelen a főváros környéki erdőkben.
„Az aranysakál rendkívül sikeres állat, ami főképp annak köszönhető, hogy jól működő közösségben él. Kölykeit például a rókánál sokkal hosszabb ideig, jól szervezetten védi. Megjelenésében leginkább a rókára hasonlít, csupán színben és méretben adódhatnak különbségek. Elnyújtott üvöltéssel, vagy rövid, jellegzetes vonyító és üvöltő hangokkal kommunikál, melyet általában napnyugta után egy órával hallhatunk. Magyarországi táplálkozását tekintve „rágcsálóspecialistának” mondható, elsősorban kisemlősöket, a mezei egereket és a pockokat kedveli. Azonban olykor a csülkös állományra, őzre, dámszarvasra, vaddisznóra is szemet vethet. Személy szerint, magánemberként és vadbiológusként is örvendetesnek tartom a visszatérését: én az aranysakálokkal vagyok!” – mondta Dr. Heltai Miklós vadbiológus, a Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudomány Kar Vadvilág Megőrzési Intézetének igazgatóhelyettese.
A csúcsragadozók fontos tényezői és fenntartói az erdei ökoszisztéma egyensúlyának. Amikor egy-egy őshonos állat vagy növény eltűnik a rendszerből, ez az egyensúly megbillenhet. Az aranysakálok megtelepedésének folyamatát üdvözölni kell, mert ezáltal az erdei ökoszisztéma sokfélesége gazdagodik, illetve a sakál megjelenése hozzájárul az erdő önszabályozó folyamatainak javulásához is.
Az érdeklődők a Budakeszi Vadasparkban megismerkedhetnek az aranysakállal Muci, a négyéves aranysakál szuka személyében, akit gondozója intelligens, kedves, együttműködő állatként jellemez. Muci tréningek, látványetetések kerétében mutatja meg, milyen attraktívak tudank lenni az aranysakálok.
A Pilisi Parkerdő Zrt. szakemberei folyamatosan figyelemmel kísérik a faj visszatérését és viselkedését, továbbá adatokat szolgáltatnak a vadbiológiai kutatással foglalkozó intézményeknek.
(Pilisi Parkerdő Zrt – Nol – Erdőgúzás – Szent Korona Rádió)