Az előző cikkben tárgyalt, Nyugat-Magyarországon létrejött katonai és közigazgatási szervezet kiterjedt gyakorlatilag egész Nyugat-Magyarországra, kivéve a szerbek által megszállt Zala megyei járások egy részét. Az így kialakult területen „szabad kezet" kaptak gróf Sigray Antalék, és a rend helyre is állt.

1919 augusztusában kezdődtek a zsidó- és kommunistaellenes atrocitások, melyek aztán táptalajt nyújtottak a mai ballib történészek által előszeretettel használt ún. „fehérterror” kifejezés megszületéséhez. Ezeket a fegyvereseket azonban hamar megfékezték Sigray-ék és hadbíróságokat állítottak fel, így elszigetelt, pár főt követelő önbíráskodásokról volt szó csupán. Sigray felismerte, hogy az atrocitások abból erednek, hogy a kommunisták elszámoltatása lassan zajlott, ezért levélben kérte a Friedrich-kormányt, hogy gyorsított eljárásban tárgyalják a kommunisták felelősségre vonását és minél szélesebb körben hozzák nyilvánosságra az ítéleteket.

Sigray-ék legitimista beállítottsága szemet szúrt Horthy Miklós bizalmasának, Gömbös Gyulának és a következőt nyilatkozta az Arbeiter Zeitungnak: „Ha most már a fehérek Nyugat-Magyarországon a parancsnoklási hatalmat átveszik, akkor ez nem jelent kevesebbet, mint hogy monarchista érzelmű ellenforradalmárok, akik Nyugat-Magyarország birtokát vitatni fogják(sic!)". Mennyire is igaza volt Gömbösnek, hiszen Nyugat-Magyarország innentől az Apostoli Magyar Királyság visszaállításának fő bázisa lett. Innen indultak Boldog IV.Károly visszatérései, de a Sopron és környékének hovatartozásáról tartott népszavazás is nagyban köszönhető a legitimistáknak, úgy, mint Prónay Pálnak és a nem annyira ismert Ostenburg-Moravek Gyulának, aki háromszázadnyi csendőrrel segítette és egészítette ki a Rongyos Gárdát. Prónay Pál az Ausztriához csatolandó területek megtartásának szándéka mellett a legitimizmus bázisaként kívánta a Lajtabánságot felhasználni.
Napjainkban is a legtöbb kettőskereszt Nyugat-Magyarország lelhető fel, és az emberek szívében is talán mélyebben maradt meg a királyság szép emléke, mint a többi országrészben.

Gróf Sigray Antal és báró Lehár Antal gyakorlatilag teljes uralma alatt tartotta az országrészt, és a román csapatok által szorongatott Friedrich-kormány sem tudott beleszólni az igazgatásba. Egyik példa erre, hogy a Friedrich-kormány statáriumot akart elrendelni, melyet Sigray elutasított, ugyanis ők statárium nélkül is uralták az országrészt, így erre a rendkívüli állapotra nem volt lényegében szükség. Ezt az indoklást Friedrich István is elfogadta, így szándékától elállt. A másik példa a viszonylag gyorsan rendezett viszonyokra, hogy amikor a kormány elrendelte a kommunisták táborokba való internálását, majd román nyomásra visszavonták azt, akkor Sigray-ék fittyet hányva a visszavonásra kijelölték a területeket és megkezdték a Tanácsköztársaság elemeinek internálását.

Ez az önállóság, illetve a restauráció gondolata azonban nemcsak Horthyéknak nem tetszett, hanem az ententnek sem, így sir George Clerk angol diplomata, a békekonferencia küldöttje Horthy Miklóst támogatta a katonai főparancsnok kijelölésekor, ami kapcsán Horthy Miklós így nyilatkozott: „A magyar hadseregnek Budapestre történő bevonulása nem fogja maga után vonni a katonai diktatúrát. A hadsereg alárendeli magát az entent tejhatalmú megbízottjának közreműködésével létrejövő kormánynak".

A közhiedelemmel ellentétben nem Horthy Miklós vonult be az amúgy is katonailag kiürített Budapestre, hanem 1919. november 14-én báró Lehár Antal ezredes, és miután a Gellért Szállóban berendezte parancsnokságát, sűrű katonai átfésüléssel biztosította a székesfővárost, csak ezután, november 16-án vonult be Horthy Miklós a fehér csapatok élén, mellette fekete lovon ugyan, de ott báró Lehár ezredes is a katonáival. Lehár ezredes ezután továbbvonult, hogy fokozatosan vegye át a román csapatoktól a területeket.

Az entent által létrehozott Huszár Károly kormányában, a Nyugat-Magyarország felszabadítását kiverekedő „grazi parancsnokságból", a legitimistákból csak Beniczky Ödön kapott szerepet, mint belügyminiszter.

1919 szeptemberében, mikor nyilvánosságra kerültek a „békeszerződések” és ezen feltételeknek alapján Ausztria is nagy területeket szakított volna ki Nyugat-Magyarország testéből, akkor Sigray és Lehár intézkedett a határok katonai biztosításáról, és ezt nyilvánosságra is hozták.

De 1919 ősze más hadműveleteket is hozott. A Dunántúlon állomásozó magyar csapatok 1919. november 27-én, „megunva” a szerb-horvát-szlovén alakulatokat Zala megye magyar lakta településein, gyalogsági támadást intéztek a megszálló erők ellen, akiket egészen Alsólendváig üldöztek, ahol hamarosan ellenállásba ütköztek és kénytelenek voltak visszavonulni.

Nyugat-Magyarország továbbra is önállóan működött, bár egyre nagyobb nyomás nehezedett Sigray-ékra a Huszár-kormány és Horthy által. Sigray-ék továbbra is együttműködtek a jobboldali Steier tartománnyal, nem csak katonailag, hanem gazdaságilag is. Árucserét folytattak, ami nagyban fellendítette Nyugat-Magyarország gazdaságát, de ezt hamarosan rendelet tiltotta meg a vágóállatok hiányára hivatkozva.

Az együttműködés politikailag is hasznos volt. Oberländer Sándor, a grazi iroda vezetője (aki egyébként tíz hónapon keresztül mindenféle járulék nélkül dolgozott) így számolt be saját munkájáról: „Híveket szereztem a monarchista politikának, a nyugat-magyarországi kérdésben a magyarság érdekeinek, az osztrák ellenforradalmi (monarchista) párt megalakításában, a bolsevizmus felé hajló szocialista párt megbontásában hatásosan közreműködtem; a lefoglalt magyar magán és államjavak kiszolgáltatását keresztül vittem, az árucsereforgalmat megindítottam; a magyar területről Steierbe menekült kommunisták üldözését és ártalmatlanná tételét sok sikerrel és eredménnyel végeztem; Osztrák területről Magyarországba fegyvereknek, lőszereknek, katonai felszereléseknek átszállítását nagyban elősegítettem; sok magyar állampolgárnak magán és személyügyét a hatóságoknál elintéztem". Az együttműködést jól jellemzi, hogy az osztrák és magyar erők Grazban közös irodát tartottak fent.

1920. január első felében Szmrecsányi György és Beniczky Ödön irányításával előkészítették a király visszatérését, majd államfői pozícióba való visszahelyezését, de csak miután Magyarország megkapta a „békefeltételeket". A király számára hamis útleveleket készítő osztrákokat viszont letartóztatták, a visszatérési kísérlet pedig nyilvánosságra került, így ez a visszatérési kísérlet elmaradt. Az események ilyen alakulásában valószínűleg, hogy Horthy hírszerzése is nagy szerepet játszott.

Az 1920. január 25-én megtartott nemzetgyűlési választásokon két párt indult nagy eséllyel: a Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt, valamint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP). A két párt, bár sok ponton megegyezett, volt egy lényeges pont, amiben nagyon is eltért a véleményük, ez pedig a „királykérdés" volt. A kisgazdák az úgynevezett „szabad királyválasztókhoz" tartoztak, ugyanis azt állították (Werbőczy Tripartituma alapján), hogy IV. Károly "lemondott a trónról", ami természetesen nem volt igaz, s így a királyválasztás joga újra a nemzetet illeti meg. E tábort támogatta Horthy Miklós fővezér – először csak burkoltan, aztán egyre inkább -, és köre is a kezdetektől fogva, élén Gömbös Gyulával. A KNEP az ún. „karlista" (IV. Boldog Károly királyt támogató) álláspontot fogalmazta meg magának; IV. Károly minél előbbi visszahívását az országba, hogy foglalja el újra trónját, mert a helyzet újra alkalmas erre.

A választásokon azonban a kisgazdák nyertek, igaz, egyedül csak a Tiszántúlon szerezve többséget (a Dunántúlon elsöprő legitimista-karlista győzelem született), így más módszerekhez kellett nyúlniuk a legitimista tábornak, akik ekkor már az egész katolikus klérust és az arisztokrácia nagy részét a táborukban tudhatták.
A választási eredmények tükrében, valamint az entent közbenjárás hatására, Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választották (Horthy fegyveresei jelenlétében), s április 1-jén be is költözött a budai várba, József főherceget is csatlakozásra bírva.

Horthy Miklós kormányzóként (amely tisztség rövid időre, meghatározott jogkörökkel, király nem lévén, vagy a király akadályoztatásakor létezett csak a történelemben mindig), nemhogy a felkent király visszatérését segítette elő, hanem ő maga volt az akadály, így ő maga sodorta polgárháborús helyzetbe az országot a király visszatéréseikor azzal, hogy a IV. Boldog Károlynak tett esküjét megszegte, és a kormányzóságáról nem volt hajlandó lemondani.

Cikkünk nem foglalkozik a király visszatérési kísérleteivel, hanem csak az ellenforradalom körülményeivel, a régi rend helyreállításával és az ezekben óriási szerepet vállaló legitimista erőkkel. Ám tévhitek élnek a visszatérési kísérletekkel kapcsolatban (is), amelyekről a kedves olvasó ITT olvashat bővebben.

Összességében megállapítható, hogy a rend helyreállításában a legitimista erőknek volt a legnagyobb tényleges katonai és közigazgatási szerepük, a Tanácsköztársaság katonai erőkkel történő megdöntése pedig a Román Hadseregnek köszönhető nagy részben, és csak kisebb részben az ellenforradalmi Nemzeti Hadseregnek, amely a megtorlásokban, a közigazgatási rendszer kialakításában volt hathatós. Horthy hatalomra jutása inkább az entent közbejárásának tudható be, mint tényleges ellenforradalmi szerepének.

(Források:
monarchista.blogspot.com
ZsigaTibor – Horthy ellen, a királyért
nyomán Hubatka – Szent Korona Rádió)