Térjünk vissza a liberalizmushoz.
Megmutattuk azt a kompromisszumot, amelyet akkor kell megkötnie, amikor pillanatnyi nekibuzdulásában a szabadság „örök alapelvét” akarja igenelni. Ez a kompromisszum valódi és voltaképpeni ellentmondássá alakul, amikor a problémát az egyéntől a társadalom irányában elcsúsztatva a szabadság alapelve mellett egy másik „örök” alapelvet is igenel: az egyenlőségét. Hogy nem veszi észre, hogy ha egyenlőség van, nem lehet szabadság? Hogy a lehetőségek nivellálása, a kötelességek és jogok azonos volta, a pusztán mennyiségen alapuló törvény despotizmusa lehetetlenné teszi a szabadságot? Ismételjük meg még egyszer: igazi szabadság csak a hierarchiában, a különbségben, az egyéni kvalitások sérthetetlenségében van; csak ott van, ahol a társadalmi problémát – a tagolódás eszménye alapján, következésképpen az egyenlőtlenség alapján, amelynek legtökéletesebb példája az ókori kasztrendszer – úgy oldják meg, hogy támogatják az emberi lehetőségek maradéktalan kibontakozását. De ettől eltekintve, csak akkor van igazi szabadság, amikor a hűség, a hősiesség, az áldozat iránti érzék le tudja győzni az anyagi, gazdasági és politikai élet kicsinyes értékeit.
Azonban vizsgáljuk meg alaposabban azt a felületes–képtelen jelleget, amely a birodalomellenes magatartáshoz tapad.
A demokrácia – mondják – a nép önkormányzata. A szuverén akarat a sokak akarata, amelynek szabad kifejeződése a választás, szimbóluma pedig a képviselő, akinek meg kell hajolnia a többség akarata előtt.

De ha ragaszkodunk az önkormányzathoz, mindig a kormányzók és a kormányzottak közötti megkülönböztetésbe ütközünk, hiszen eddig még nem jött létre olyan államrend, amelyben a sokak akarata nem egyes személyiségekben sűrűsödnék össze, akiket megbíznak a kormányzással. Ezeket a személyiségeket – ez biztos – nem véletlenszerűen választják ki. Azokat választják ki, akikről úgy vélik, hogy bizonyos kiemelkedő képességekkel rendelkeznek, vagyis a többiekhez képest többé-kevésbé magasabbrendűek. Őket nem puszta szócsőnek tekintik, hanem úgy sejtik, hogy az autonómia principiuma, egy törvényadó iniciatíva lakozik bennük.

Ezért a demokrácia kebelében fel kell merülnie egy antidemokratikus tényezőnek, amelyet hiába próbálnak a szavazati jog alapelveivel és a nép általi szentesítéssel elnyomni. Azt mondjuk: hiába, mert a magasabbrendűek magasabbrendűsége többek között abban fejeződik ki, hogy képesek a valódi értéket felismerni, a különböző értékeket hierarchizálni, vagyis egyiket a másik fölé- vagy alárendelni. Nos, a fent említett demokratikus alapelvek a dolgokat tökéletesen a fejük tetejére állítják, amikor azt az ítéletet (akár a választás, akár a szentesítés tekintetében), amelynek el kell döntenie, hogy mi a magasabb érték, a tömegre bízzák, vagyis hypothetikusan azok összességére, akik legkevésbé alkalmasak az ítélkezésre, vagy akiknek az ítélete szükségszerűen a közvetlen élet alacsony értékeire korlátozódik. És ezért a demokratikus rendszerben biztosak lehetünk abban, hogy azok, akik a tisztán gyakorlati és a hasznos vonatkozásában a legjobb kilátásokat képesek nyújtani (még ha ezek agyrémek is), végzetes előnybe kerülnek a többiekkel szemben. Ebben a tévedésben (hasonlóan annak a tévedéséhez, aki miután elfogadta, hogy a vakokat a látóknak kell vezetniük, most azt kívánná, hogy a vakoknak kell eldönteniük, hogy ki lát, és ki nem) kell a főokát keresnünk annak, hogy a modern korban a politikai valóság tisztán empirikus, utilitarista és anyagi valósággá degradálódott.
Igaz, még lehetséges az az ellenvetés, hogy a nép által ellenőrizhető anyagi jólét hozzájárulhat egy magasabb rend kibontakozásához. De ezt vitatni lehet. Tény, hogy a társadalmi válságok pillanataiban magasabb értékek és regeneráló erők bukkantak fel ott, ahol a „capuai elpuhulás”, ahol a gazdasági bőség periódusai gyakran a szellemi élet ellaposodásához és elhomályosodásához vezettek. Ez annak visszfénye, ami az egyének életében bekövetkezik, amikor bizonyos értékek inkább a szenvedés, a lemondás és az igazságtalanság talajából kelnek ki, és amikor a feszültség, a minden tekintetben „veszélyes élet” bizonyos foka a legjobb kovász, amely a szellemi készültség iránti érzéket ébren tartja. Anélkül, hogy megmakacsolnók magunkat, a következő kérdésre szorítkozunk: a sokak tömegének milyen kritériumok alapján kellene felismernie azokat, akiknek vezetniük kellene őket, mivel képesek arra, hogy – noha az anyagi értékek alapján állnak – magasabb értékekkel is törődjenek?

A valóság az, hogy a demokratizmus egy nagyon olcsó optimista előfeltevés alapján áll. Egyáltalán nem számol a tömegpszichikum tökéletesen irracionális jellegével. Ahogyan már fentebb megjegyeztük (amikor az ideaerőkről beszéltünk), a tömeget nem az ész, hanem a lelkesedés, a hangulat, a szuggesztió mozgatja. Nőstényként azt követi, aki leginkább képes arra, hogy elbűvölje, olyan eszközökkel ijesztgetve vagy csábítva, amelyekben semmiféle logika sincs. Olyan állhatatlan, mint egy nőstény, amely egyik hímtől a másikhoz csapódik, anélkül hogy magatartását összhangba hozhatnók bármiféle értelmes törvénnyel vagy egy haladó ritmussal. A „haladás” törvénye – ha nem csupán számvetés azzal, hogy a dolgok anyagi szempontból jobbra vagy rosszabbra fordulnak, hanem azt jelenti, hogy egy anyagi kritérium magasabb kritériummá változik – nyugati babona, amely a jakobinus ideologiából származik. E babona ellen sohasem léphetünk fel elég erélyesen. Egyébként lehetséges lenne a tömegek önkormányzatáról beszélni, és át lehetne engedni a választás és a szentesítés jogát a kollektívumnak, ha mindez nem lenne igaz, ezzel szemben igaz lenne, hogy a „népet” egyetlen intelligenciának tekinthetnők, egyetlen nagy lénynek, amely egyetlen saját tudatos és értelmes életet él. De ez csupán optimista mítosz, amelyet egyetlen társadalmi vagy történelmi vizsgálat sem igazol, és amelyet csak a szolgák nemzetsége talált ki, amely – miután nem viseli el az igazi vezéreket – álarcot keresett anarchista önhittsége valamint lázadó akarata számára, miszerint mindent maga alkotna meg.

Ez az optimizmus, amelyet a demokratizmus feltételez, leginkább az anarchista doktrínák optimizmusa. Racionális–theologiai formába öntve megjelenik a historicista áramlatok és az „abszolút államról” szóló elméletek bázisán is.

* * * * *

Az egyenlőség irracionalitása

Ha ahhoz térünk vissza, amiről e fejezet elején beszéltünk, úgy a „nép” mögött, amelyről a demokraták beszélnek, a „sokakat” találjuk, amelyet (és ebben van a különbség) egyenlősítő értelemben fognak fel, hiszen arra jutnak, hogy a vezérek elismerésének ügyében ne a minőség, hanem a mennyiség döntsön (a nagyobb szám, a választási rendszer szerinti többség). Azonban a mennyiség csak akkor lehet kritérium, ha feltételezzük az egyesek egyenlőségét, amely mindenkinek a szavazatát egyenlővé teszi.

Nos, éppen az egyenlőség „örök alapelve” az, amit leginkább vitatni lehet. Az emberek egyenlőtlensége túlságosan szembeötlő, mintsem hogy érdemes lenne sok szót vesztegetni rá: csak a szemünket kell kinyitnunk. Azonban ellenfeleink, még ha ezt el is ismernék, elvi kérdést csinálnának belőle, és ezt mondanák: igen, az emberek egyenlőtlenek, de pusztán de facto azok, de jure nem. Egyenlőtlenek, de nem lenne szabad egyenlőtleneknek lenniük. Az egyenlőtlenség igazságtalan, és az egyenlőtlenséget nem elismerni, sőt magunkat az egyenlőtlenségen túltenni: éppen ez adja meg a demokratikus eszmény értékét és magasabbrendűségét.
De ezek csak szavak. A tény az, hogy a „sokak” fogalma ellentmond az „egyenlő sokak” fogalmának.

Ez elsősorban Leibniznek a megkülönböztethetetlenek azonosságáról szóló tételéből következik, amely a következőképpen hangzik: az a lény, amely abszolúte azonos lenne egy másik lénnyel, ugyanaz lenne, mint a másik lény. Kant megkísérelte megcáfolni ezt a tételt, amikor a térre vonatkoztatta, amelyben – szerinte – egyenlő és mégis egymástól különböző dolgok lehetnek. Azonban – eltekintve attól, hogy nem illik a szellem területére átvinni azt, ami csak a fizikai világra érvényes – a modern térfogalom megcáfolja ezt az ellenvetést, mivel számára minden pontnak különböző értéke van, amelyet a Minkowski-féle négydimenziós kontinuumból vesz át. A „sokak” fogalma tehát magában foglalja az alapvető különbözőség fogalmát: „sok” egyenlő, abszolút egyenlő nem lenne sok, hanem csak egy. A sokak egyenlőségét akarni önellentmondás.

Másodszor ez következik az elegendő ok tételéből, amely a következőképpen hangzik: minden dolog esetében kell egy oknak lennie, amelynek következtében ez a dolog, és nem egy másik. Ha lenne egy lény, amely egy másik lénnyel „elegendő ok” nélkül abszolúte egyenlő lenne, ez valójában egy minden jelentőséget nélkülöző dublett lenne.

E két pontból tehát értelemszerűen az adódik, hogy a „sokak” nem csupán egyenlőtlenek, hanem hogy a „sokaknak” egyenlőtleneknek kell lenniük; hogy az egyenlőtlenség dç factô azért igaz, mivel dç jure igaz; hogy azért valóságos, mert szükségszerű.

De az egyenlőtlenséget tételezni annyi, mint meghaladni a mennyiséget; annyi, mint áttérni a minőségre. Ezzel igazolódik a hierarchia lehetséges és szükséges volta; ezzel bebizonyosul, hogy a „többségi” kritérium értelmetlen, hogy minden törvény és minden morál, amely egyenlősítő előfeltevésekből indul ki, természetellenes és erőszakos.

Megismételjük, hogy a magasabban levőknek kell az alacsonyabban levőket megítélniük, és nem fordítva. Ahogyan a tévedés sajátossága, hogy magát nem ismeri fel, mint tévedést, míg az igazság sajátossága, hogy igazságtudatként bukkan fel, amely ugyanakkor a tévedést tévedésként ismeri fel, úgy a magasabban levőnek az a sajátossága, hogy az alacsonyabban levővel szemben közvetlenül jelenik meg, hiszen éppen ez a megjelenés teszi az utóbbit alacsonyabban levővé. A magasabban levőnek nem szabad semmiféle szentesítésre vagy elismerésre igényt támasztania, hanem egyedül azok magasabbrendűségi tudatára kell támaszkodnia, akik magasabbrendűek, és mint magasabbrendűek minden bizonyítási kényszer felett állnak.

Ezen az alapon kimondhatjuk, hogy a „hasznossági” kritériumra sem támaszkodhatunk. Valójában először fel kellene tennünk a kérdést, hogy mi a hasznos, milyen vonatkozásban és kinek. Például a demokratikus rendszerben is fennmarad az erőszaknak valamilyen csökevénye – az erőszaké, amely a létrehozott hatóság sajátja, és amelynek terméke az adóhivatal, a polgári és a büntetőtörvénykönyv stb. Ezt az erőszakot nem nevezik erőszaknak, mivel úgy vélik, hogy a többség hasznára válik. Azonban ki határozza meg és igazolja ezt a hasznot, és végül is ki húzza meg a „törvényesség” és a „törvénytelenség” közötti hírhedett határt? Azt már megmutattuk, hogy a dolgok értelmes rendjében megkülönbözte-tőképességének állhatatlansága és fogyatékossága miatt a tömeg ezt nem tudja megtenni. És ha ennek következtében a középpontot nem lehet a minőség irányában eltolni, minden az elképzelhető legrosszabb zsarnokságban fog feloldódni: abban a zsarnokságban, amelyet a szám gyakorol a minőségileg magasabbrendű kisebbség felett, utóbbit kérlelhetetlenül belekényszerítve a törvénnyé tett fogaskerékrendszerbe, az alacsonyabbrendű élet és szervezett „társadalom” determináltságaiba – ahogyan ez a modern nyugati világban be is következett.

Valójában ez a „hasznosság” magára a tömegre nézve is sokkal kevésbé abszolút, mint feltételeznők. A tömegpszichikum említett irracionális jellege miatt az, amit a tömeg csinál, rendkívül ritkán volt a tiszta és puszta „hasznos”, és még kevésbé a „sokak” autonóm akarata; sokkal gyakrabban egyes személyek hatalma és szuggesztív ereje volt az, amit a hívek sokasága követett és visszhangzott. És a hatalmas individuumok értettek ahhoz, hogy a tömeget akaratuk teljesítésére rábírják, miközben a „hasznosság” és a közjó minden középszerű, polgári, józanul kiszámított normáját teljességgel semmibe vették. A történelem mindenütt azt mutatja: ahol egy ember, egy szimbólum, egy eszme iránti lelkesedés fellángol, ott emberek milliói áttörték az okos normalitás korlátait, feláldozták, elégették, elpusztították saját magukat.

A demokratizmus tudja ezt. És ezért törekszik arra, hogy lassan, óvatosan, egész Európát behálózva kiiktassa a vezérek, a lelkesítők, az elvarázsolók nemzetségét, és egy olyan nivellálódást hozzon létre, amely mindent egy önmagára hagyott gazdasági mechanizmus tagjaira jellemző autonómiára korlátoz. És úgy tűnik, hogy az utóbbi időben ez a törekvés ijesztő mértékben sikeres volt. A bolsevista Oroszország és a demokratizált és elgépiesített Amerika egy és ugyanazon veszély két szimbólumaként, két pólusaként állnak egymással szemben.

Ezzel a hanyatlással, ezzel az alkonnyal szállunk szembe, amelybe a nyugati „civilizáció” belemerül. Mi, akik Nietzsche nyomán újra arra szólítunk fel, hogy térjünk észhez és szedjük össze magunkat. Bárcsak nemzeteink a bolsevista–amerikai áradatnak ezt mondanák: „Eddig, és ne tovább!” Nem szavakkal, fenyegetésekkel és üres nyilatkozatokkal, hanem csendben, miközben elhatárolódnak és egy nemességet teremtenek: egy élite-et, amely a magasabbrendű lények eleven valóságában ragaszkodik tradíciónk értékeihez.
Akkor minden további természetes következményként adódni fog.

(Julius Evola: Pogány Imperializmus. Budapest, Nemzetek Európája Kiadó, 2003. III. fejezet. A demokratikus tévedés. 3.és 7. rész.)

(Szent Korona Rádió)