Nem mondhatom, hogy személyesen közel állottam volna hozzá; nem nagyon gyakran érintkeztünk, a politikában sem mindig értettünk egyet. De amikor vele találkoztam, egyéniségének varázsa alatt állottam és annak, ami ezt az egyéniséget inspirálta. Közvetlen hatását lelki életemre nem tapasztaltam, de az általa teremtett atmoszférát éreztem.
Nem tudom tehát, hogy hivatva vagyok-e róla írni, de érzek valamit, ami reá ösztönöz. Talán szükséges, hogy azok köréből is valaki megszólaljon, akik messzebbről látják egyéniségének méreteit és karakterét, akikben az ő képe, menten a szubjektív vonatkozások túltengésétől, a maga általános jelentőségében alakul ki. A lelki intimitások tanúi mellett, úgy érzem, meg kell szólalnia az egyetemesség tanúságtételének is. Így alakul ki a keret, így domborodnak ki a leglényegesebb vonások, melyekbe gazdag tartalmukkal beilleszkednek egy csodálatosan gazdag és finom benső életnek, egy bámulatosan egyénesítő lelki befolyásnak részletei. Ekképp jutunk talán, sokak közreműködésével és különböző nézőpontokból való megvilágítások útján, Prohászka Ottokár egyéniségének és művének teljes képéhez, amint azt az utókor számára meg kell őrizni, hogy hatása soha el ne múljon, de soha ne is gyengüljön. Amennyire csak lehet, ezt a rendkívüli, pótolhatatlan erőt működésben kell tartani, mert hozzá hasonló nem egyhamar fog születni.
Prohászka Ottokár hatása az utolsó évtizedek szellemi életére óriási volt. Amit én belőle elsősorban állapítottam meg, az a magyar papság apostoli szellemének az a megújhodása, amelynek ő volt, mint az esztergomi papnevelő lelki igazgatója, egyik főtényezője. Egész raj hitbuzgó, példás életű, hivatásáért rajongó, bátor és szerető lelkű fiatal pap került ki az ő kezei alól, új életet öntve egy szervezetbe, amelynek működésébe, minden tiszteletreméltósága mellett, sok helyen egy bizonyos sablonos gyakorlat lopódzott bele. Ennek minden intézmény ki van téve, amelynek keretében emberek működnek; mindegyiknek szüksége van időnkinti megújhodásra és históriai egyéniségek azok, akikből ez a megújhodás kiindul. Azt a papi típust, amely Prohászka lelki neveléséből került ki, a lelkészi kötelességnek egy életteljes felfogása jellemzi, mely a paragrafusok szerinti, a kodifikálható, a pontokba szedhető teendők lelkiismeretes elvégzésében nem talál megnyugvást; neki eredmény kell, eredmény a lelki élet bensőbbé tételének terén. A hívők hitének meleg átérzéssé kialakulása, a hit boldogságának a szívekbe vitele, az életnek telítése a krisztusi szellemmel: ezt akarja a Prohászka iskolájában nevelt lelkipásztorkodás elérni és nem nyugszik, míg el nem éri. Láttam egész községeket átalakulni egy ekképp működő lelkész befolyása alatt; tanítványai útján százezreket vezetett be meleg, bensőséges lelkiéletbe Prohászka apostoli lángbuzgalma; olyanokat, akik őt soha sem látták, sohasem hallották, talán a nevét sem tudták.
Nem lehet szám szerint megmérni vagy számszerűleg megállapítani annak a hatásnak nagyságát, annak a hullámverésnek terjedtségét, melynek ekképp ő adta a lökést, az irányt és a mozgató energiát. A katolicizmus azon újjászületésének, amelyet a legtartózkodóbb ítélet is megállapíthat, ő egyik legnagyobb tényezője. Korántsem az egyetlen; óriási igazságtalanság volna ilyent állítani; sokak munkája működött ebben közre. A lelkek különböző utakon, különböző vezetés alatt jutnak az isteni igazsághoz vagy tartatnak meg benne. De nagy azoknak száma, akiknek éppen egy Prohászkára volt szükségük. Azért ha gondolatban kitörüljük az utolsó évtizedek történetéből Prohászka befolyását, úgy semmiképp sem magyarázhatjuk meg az elért eredményt. És miért van ez így? Mert az ő munkája – közvetlen vagy közvetett, személyesen vagy tanítványai által végzett – gyökerén fogta meg a problémát. Ő a lelki megújhodáson dolgozott, mely nélkül katolikus reneszánsz nem gondolható, amelyből egyedül merítheti egy olyan eszményi princípium, amilyen a katolicizmus, a szembeszökő külső eredményeket: befolyásának, hatalmi pozíciójának megerősödését. Krisztus királysága, Ő maga mondá, nem e világból való, nem annak hatalmi eszközeivel érvényesül. Ő a lelkeken akar uralkodni, azok szabad közreműködésével és a lelkek meghódításával nyeri el a világuralmat. De ez az uralkodás az emberi tökéletlenség folytán küzdelmes, sőt, az emberi haladás folytán küzdelmesebbé válik. Nemcsak önmagával kell küzdelmet folytatni a modern embernek, a magasabb képességek küzdelmét az uralomért az alacsonyabb ösztönök fölött; nem; a tudás mezejének tágulásával és az azzal együtt járó gőggel, a szellemi munka sokféleségével és hullámzó eredményeivel, bonyolultabbá válik különösen a műveltebb osztályok egész lelki élete. Az elméletek özöne ostromolja a kevésbé fölkészült agyvelőket is, beláthatlan eszmezavart idézve elő bennük, melyből többnyire egy irányzat domborodik ki egységesen: mohó felhasználása minden új felfedezésnek vagy gondolatnak, még éretlen stádiumában is, sőt különösen ebben, a hit igazságainak döngetésére. Aki csak némi figyelemmel kíséri a modern tudományos és filozófiai irodalmat, lehetetlen, hogy ezt a tendenciát észre ne vegye, mely homlokegyenest ellenkezik ugyan a sokat hangsúlyozott tudományos elfogulatlanság elvével, de mégis uralkodik korunk szellemi termékein. lehet mondani, hogy az ekképp beállított gondolkozást minden új felfedezésben vagy szellemi irányban csak az érdekli, ami alkalmasnak látszik a kinyilatkoztatott igazság megtámadására: a kritikus a filozófiában az Isten-bizonyítékok állítólagos letörése, a származástanban a bibliai teremtéstörténet állítólagos meghazudtolása, minden történelmi felfedezésben az, ami a szent könyvek és hagyományok elbeszéléseit meghazudtolni látszik; különösen pedig minden, ami az úgynevezett „Krisztus-probléma” tisztán emberi felfogása érdekében hasznosítható. Az ekképp kihegyezett szellemi áramlatok reázúdulnak azokra a művelt emberekre, akiknek tudása elegendő arra, hogy a nehézségeket lássa, de tudományos készültsége, gondolkozási fegyelmezettsége sokkal hiányosabb, semhogy azokkal megbirkózni, a kritikát meta-kritikával kellő mértékre leszállítani, az állítások vakmerőségét érdem szerint mérlegelni, a szellemi káoszba rendet belevinni képesek volnának. Itt csak egy használ: a krisztusi lelki élet olyan mélyítése, melyhez nem férkőzik a meg nem emésztett szellemi felületességek ostroma; mely az isteni élmény bensőségében rendítetlenül tud megállani, a hamis látszatoknak, a kaotikus szellemi kísérletezéseknek és prepotensen fellépő befejezetlen szisztémáknak, épp úgy mint a gonosz indulatoknak, a gyengébbeket elsodró hullámverése közt. Erős, bensőséges, öntudatos, önérzetes, főleg pedig melegen érző lelkeket kell beállítani ebbe a küzdelembe; ilyenekből áll a diadalmas krisztusi hadsereg; ilyenek toborzásán és kiművelésén múlik a „diadalmas világnézet” diadala. Világos, hogy emellett folyni kell a tudomány eltévelyedései ellen a tudomány fegyvereivel való harcnak is, amelynek végső eredménye nem lehet kétséges, de amelynek aránylag kevesen lehetnek cselekvő részesei és amely átmeneti stádiumában nem mindig fest kedvezően. Az igazság védői is hibázhatnak (és hibáznak sokszor) a küzdelem eszközeinek kiválasztásában; ők is beleeshetnek – bár megfordítva – abba az irányzatosságba, melyet ellenfeleinknél megállapítottam és amely a tudományos munka természetével ellenkezik, hogy t. i. valamely fölmerülő elméletnél csak azt látják, ami a hittel nem fér össze és ebből folyólag az egész elmélettel szembeszállanak, nem kutatva, hogy egyebekben nem tartalmaz-e igazságot is, amely, ama hitellenes részletektől megtisztítva, az emberiség ismeretinek országát gyarapítja. Már ezért sem mindig alkalmas a tudományos polémia önönmagában a lelkek tömegének megtartására. Ehhez az a benső erő kell, mely az egész lelket megszilárdítja és amelyet a jóakaratúaknál el nem hágy az isteni malaszt. És ne mondja senki, hogy ezzel a megállapítással elhagytuk az észszerűség országát, tisztán egyénivé, szubjektívvé tettük a hit mellett való kitartást; ellenkezőleg, csak így maradunk ésszerű alapon.
Az a művelt keresztény, akit tudományos alakba öltöztetett ellenvetések ostromolnak és olyan problémák bántanak, amelyeknek megoldását tudományos alapon sem látja, hivatkozhatik arra a tapasztalásra, hogy egy emberélet lefolyása alatt számos olyan tudományos megállapítás, mely a hittel ellenkezni látszott, a tudomány további haladása folytán vagy egészen elejtetett, vagy az első pillanatban észlelni vélt – és mohón felkapott – ellentét enyészet el belőle; hogy tehát nagyon ésszerűtlen eljárás a lelket éltető igazságokban meginogni, mert valami nehézség merült fel, amelynek megoldását az adott pillanatban még nem látjuk; hogy, ellenkezőleg, az egyedül ésszerű eljárás ilyen esetben: várni, míg a teljesebben felismert igazság a harmóniát külsőleg is helyreállítja. Addig pedig nem kell, nem szabad magát megzavartatni a fenséges benső megnyugvásban és kizavartatni a grandiózus épületből, amely nagy igazságok terméskövéből épült fel, melyet átjár a napnak fénye és melege, amely az isteni szeretet hajléka, Krisztusban, abban a Krisztusban, aki örökké probléma lesz mindazoknak, akik nem vallják Péterrel: „Te Krisztus, vagy az élő Istennek egyszülött fia”, aki azonban azoknak, akik ezt Isten kegyelméből vallják, minden probléma megvilágítására, maga az örök világosság.
Prohászka Ottokárnak korunkra gyakorolt megmérhetetlen fontosságú hatását abban lehet kiváltképp jellemezni, hogy ő járult hozzá legöntudatosabban és a legnagyobb arányú eredménnyel, annak a modern keresztény embertípusnak kialakulásához, amelyet jellemzői iparkodtam és amely alkalmas arra, hogy a mi időnkben egy diadalmas krisztusi hadsereget alkosson, mely szilárdul tud megállni egy szellemi tömegtermelésben (ha nem is mindig minőségben) minden eddigi korszaknál gazdagabb, de egyszersmind kaotikusabb korszakban. Előbb reámutattam, miként végezték ezt a lelkeket kialakító munkát a perifériákon az ő tanítványai, azok az ő kezeiből kikerült, az ő szellemétől áthatott lelkészek, akiknek száma légió. Csúcspontját azonban ez a modern apostoli munka abban a körben érte el, amelyben az apostol maga működhetett, ahol egyéniségének páratlan szuggesztív ereje közvetlenül érvényesült. Érvényesült pedig sokaknál. Azok a zsúfolt templomok, amelyekben a magyar értelmiség színe-java sereglett össze az ő meghallgatására és ahonnan senki máskép nem távozott, mint lelkileg meggazdagodva, megerősödve, magasabb benső élet szféráiba fölemelve; azok az egymást szinte szakadatlanul követő lelkigyakorlatok, amelyeken a lelki élet intimitásai nyertek megvilágítást minden élethivatás követői körében külön-külön, hol kispapok, hol apácák, hol a profán tudomány, a politika, a gazdaság terén működő férfiak, hol a családi élet szent tüzének őrei, a nők körében: a lelkekkel való közvetlen érintkezésnek mindezek a módozatai, évtizedeken át soha nem lankadó buzgósággal és folyton megújhodó eredetiséggel, a lélekhez férkőző isteni szeretettől átmelegített hódító erővel folytatva, együttvéve egy olyan tömegbefolyást alkottak, amelyet megközelítőleg megmérni csak az apostol halála után vált lehetővé, midőn Budapest utcáinak forgalmát állította meg az elárvult zokogó tömegek búcsúzása attól a tőlünk elszállt lélektől, amely az ő lelküket magasabbra emelte. Ez a tömegzokogás kísérte őt az örök bíró elé, ez a bizonyságtétele százezreknek, hogy az ő lelkén keresztül emelkedett az övék az isteni igazságok átérzéséhez. A hétköznapi felfogás az ilyen diadalmas temetkezésben csupán a távozó szellemi nagyságának lerótt hódolatot látja, mely pillanatig tart, hogy azután mihamarább feledésbe menjen át. A hit többet és igazabbat lát: „opera illorum sequuntur illos”, „az ő műveik követik őket”. Nyitva találja maga előtt a mennyország kapuit, aki azokat annyiaknak megnyitotta; bizonyára mint az isteni malaszt eszköze, de aki öntudatosan, saját akaratából és szabad önfeláldozásából vált ilyen eszközzé.
De miképpen lett ő ilyen kiválóan azzá? Micsoda képesítette őt sokak közül első sorban arra, hogy tömegesen alkossa át a lelkeket azzá a modern keresztény típussá, amely szilárdan és boldogan tud megállani egy erjedésben levő gondolatvilág kaotikus, mindent felkavaró, minden rossz hajlammal szövetkező, hatalmas hullámzásában; megállani a katolikus igazság teljességének talaján? Mi volt benne az az erő, amelyet így át tudott szuggerálni válogatottakra és tömegekre egyaránt? Talán széleskörű tudása, avagy magasröptű genialitása, vagy tündöklő ékesszólása? Avagy modernsége?
Végezzünk mindenekelőtt ezzel az utolsó ponttal és állapítsuk meg, milyen értelemben lehet reá vonatkoztatni ezt a tágmagyarázatú kifejezést. Mindenekelőtt gondolatban se hozzuk vele összeköttetésbe a „modern” jelzőt, melyet jelen elmélkedésem során magam is gyakran használtam, azzal a „modernizmussal”, melyet az Egyház elítélt és amely az úgynevezett dogmamentes kereszténység megteremtésére törekszik, a természetfölöttit, kezdve annak imádandó csúcspontján, Krisztus istenségén, ki akarja a hitből küszöbölni; mely egyáltalán semmi egyéb, mint a katolikus hitnek félremagyarázott, evangéliumi mondatokkal felcicomázott megtagadása. Ennek a modernizmusnak szele alig érintett valakit kevésbé, mint Prohászkát; nemcsak azért, mert egyházának mindvégig engedelmes fia volt, a katolikus dogma teljességéhez szeretettel ragaszkodott, hanem azért is, mert ez a lapos doktrína az ő egész valójával, geniejénak természetével, szívével épp úgy, mint eszével ellenkezett. A természetfölöttinek tagadásával szemben, őt egyenesen vonzotta a szupranaturalizmus, mely egyedül menti ki a gondolatvilágot a korlátolt szemlélet ketrecéből, mely egyedül ád a léleknek végtelen területet szárnyai teljes kibontására. Aki Prohászka vallásfilozófiai munkáit áttanulmányozza, könnyen megállapíthatja, hogy a természetfölöttinek elfogadása neki sem nehézséget nem okozott; inkább akkor lázadt volna fel és tűzte volna ki, mint szellemi forradalmár a szupranaturalizmus zászlaját, ha olyan vallás kötelékében állott volna, amely azt tagadja. Hiszen a szupranaturalimushoz való benső vonzódásból eredt az az ő állásfoglalása az intellektualizmus túlhajtásai ellen, amelyben ismét túlhajtást látott az egyházi főhatóság. Nem; modernizmus, a szónak technikai értelmében és Prohászka filozófiája az elképzelhető legélesebb ellentét; ha valakihez, úgy Loisy-hoz nincs köze.
Az ő modernsége semmit sem tagadott meg a krisztusi örök tanításból, amint ezt a Szentlélektől vezetett Egyház elénkbe adja és semmit hozzá nem tett; hanem abban állott, hogy azt a teljes katolikus igazságot azon a módon és azokon az utakon iparkodott hozzáférhetővé tenni, melyek a modern emberre nézve legkönnyebben járhatók. Nem azzal rontott be ennek a szegény, modern embernek szellemi világába, hogy eleve mindent rossznak, elvetendőnek és kárhozatosnak mondott, ami az a múlt gondolatvilágától különbözővé teszi; hanem azzal közeledett hozzá, hogy megmutatta, mennyire találják az ő gondolatvilágának jogosult, az emberi természet nemesebb hajlamaiból folyó aspirációk legtökéletesebb kielégítésüket a katolikus igazságban és hogyha maradtak is megoldatlan problémák, ez csak nagyon természetes, mert a végtelen Istent a véges ember teljesen meg nem értheti; ha megértené – én legalább úgy érzek – nem hihetne benne, mert ellentmondás az, hogy a véges a végtelent teljesen felfogja. Választani csak a kettő közt lehet: némely dolgot meg nem érteni, vagy egyáltalán semmit sem érteni, némely megoldatlan probléma előtt állani vagy a teljes sötétségben maradni.
Midőn tehát Prohászka modernségéről beszélünk, úgy ezt csak ilyen értelemben szabad értelmeznünk: a változatlan igazság megközelítésének különböző módjai közt, anélkül, hogy bármelyiket elítélné vagy lekicsinylené, a súlyt arra fektetni, amely a modern ember különleges szellemi helyzetében a legjárhatóbb. Az ilyen modernség pedig egyenesen a szeretetből fakad, a valódi apostoli szellemből, amely nem a tudományos vitatkozásban elérhető diadalra törekszik első sorban, hanem a lelkek megnyerésére; amely otthagyja az egész nyájat, hogy az eltévedt bárány után szaladjon. Ennek az apostoli szellemnek szent tüze égett Prohászka Ottokárban; az eltévedt bárányok – ó be sokan vannak – nyomait kereste, meg is találta és egész nyájakat hozott vissza az akolba, fölfedezvén bennök és megmagyarázván nekik, hogy ők tulajdonképp oda vágyódnak, csak az utat nem találják meg. Ezt a munkát neki kétségtelenül megkönnyítette saját filozófiai gondolkozása; ez – ha jól magyarázom – abba a nagy és beláthatlan következményekre utaló szellemi munkába illeszkedik be, amely áthidalást keres a hatalmas középkori filozófia örökértékű megállapításai és a kritikus filozófia le nem tagadható vívmányai közt. Ma már teljesen kiment a divatból a skolasztikus bölcsészet fénykorának az a lenézése, amely az én ifjúságom idejében az Egyház körén kívül állóknál úgyszólván nélkülözhetetlen szellemi toilette-cikk volt; ma már nincs az a hitetlen bölcsész sem, aki meg ne hajolna Aquinói Szent Tamás óriási műve előtt, hogy csak a nagyok közt a legnagyobbat említsem. Viszont katolikus tudományos körökben is sokan kutatják, hogy mivel gyarapította a kritikus filozófia gondolatvilágunkat, milyen használható anyagot hordott össze az ismeretelmélet mélyítéséhez. Nem érzem magamat arra hivatva, hogy ezt a gondolatmenetet akár önmagában, akár Prohászka egyéniségének méltatásával kapcsolatosan, végig fűzzem; de a célzást reá ki nem kerülhettem.
Tehát, visszatérve annak a kérdésnek fejtegetéséhez, hogy minek köszönheti tulajdonképp Prohászka azt az óriási hatást, amelyet a mai korban ellentálló-képes keresztény ember típusának kialakításában elért, megállapítjuk, hogy az előbb kifejtett értelemben vett modernség, annak igenis egy – hogy úgymondjam – módszertani alkotó része volt. De ezt is visszavezetjük a szeretetre és meg fogjuk látni, hogy ehhez a forráshoz vezet kutatásunk minden útja.
Mert mi az ő hatásának többi tényezője? A tudás, a genialitás, az ékesszólás? Kétségtelenül; de mindezeknek egy különleges fajtája, egy különleges beállítása és egy különleges felhasználása, melyet nem szabad választás, nem megfontolt szándék sugallt, hanem mely a hatalmas egyéniségnek Isten malasztjától vezetett spontán megnyilvánulása volt. Ez az egyéniség a legmagasabb fokon foglalta magában mindazt, amit másokkal közölni akart és közölni hivatva volt; az előző századok és a mai század minden tudásával ellátva, annak problémái közt el nem veszett, el nem szédült, hanem magállott a sziklaszilárd alapon, ama vallomás alapján: „Te vagy Krisztus, az élő Istennek egyszülött fia”, amely után maradhatnak problémák, de a probléma meg van oldva. Így állott ő mindenki előtt, mint aki a tudatlanság vagy féltudás szánalmas gőgjével szembehelyezi az emberi mértékkel mért teljes tudás fennkölt, felmagasztaló alázatosságát; így tehát önönmagából vonta le genialitása a modern ember lelki szükségleteinek azt a bámulatos ismeretét, mely őt egész különösen a század apostolává tette, amint az egyháztörténelem minden lapján találkozunk bizonyos időszakok, bizonyos népek kiszemelt apostolaival, akik a változatlan örök igazságot annak az időszaknak, annak a népnek érthető nyelven adták elő. Ékesszólása pedig abból a szenvedélyes végcélból fakadt, hogy ami neki benső békét adott, amitől boldogságot részint már nyert, részint az isteni ígértre alapított reménnyel várt, azt mások lelkébe is átöntse, másokat is, minél többeket, annyit, ahányhoz csak hozzáférhetett, részesévé tegyen annak a malasztos lelki életnek, mely az ő természetes adományait misztikus magaslatokra emelte. És valóban csak azokon a magaslatokon időzve, onnan beszélve, érvényesült az ő páratlan ékesszólása; mihelyt a hétköznapra szállott le, p. o. politikai beszédeiben, nem tudta szárnyait kibontani; ezek a tárgyak csak azokon a pontokon hatoltak be lelki mélységeibe és hozták magukkal onnan az emésztő lángnak forróságát, amelyeken összefüggtek a lényét átható nagy igazságokkal, magas ideálokkal. Amikor hazaszeretetről, szociális kérdésekről volt szó, akkor Prohászka világi gyűléseken is megközelítőleg ugyanaz volt, aki a templomi szószéken; mert akkor a templom szellemét hozta magával a világi pódiumra.
Mint ilyent éreztem én az ő ékesszólását; nem mint művészileg öntudatosan kialakított retorikát – a művészi elem is spontán módon és annál varázslatosabban jutott beszédeibe, mert lelkében lakott. Nem; ezek a beszédek egy emésztő szeretetnek és abból fakadó akarásnak, a lelkek szeretetének, Isten számára való meghódításuk akarásának kifakadásai. De volt bennük még valami, minden egyébnél több és nagyobb jelentőségű: az, amit Prohászka azokból az órákból hozott magával, amelyeket csendes visszavonultságban, az Oltáriszentség előtt Urával, Istenével foglalkozva töltött; ennek a többnek misztériumát senki föl nem ismerheti, föl nem derítheti. Ez titok az Úr és hűséges szolgája közt; csak erejét érezzük mindnyájan, akik átszellemült arcát láttuk, hangjának rezgését hallottuk.
Szavának ékesszólásával pedig legalább is egyenlő hatást gyakorolt életének ékesszólása; annak a mocsoktalan, önzetlen, egyszerű, minden affektáció nélkül aszketikus, szent papi életnek ékesszólása, amelyet még a rágalom sem próbált valaha kikezdeni és amely évtizedeken át ugyanazt prédikálta, amit az ajkak hirdettek. Valóban az Úr őt kiszemelte egy nagy misszió teljesítésére, evégből természetes adományokkal és természetfölötti malaszttal bőségesen megáldotta; ő pedig, ha az Örök Bíró kérdőre vonja, hogy miként gazdálkodott a reá bízott talentummal, elmondhatja: „Uram, a tíz talentum, melyet nekem átadtál, más tíz talentumot hozott: íme a százezrek, akiket feléd irányítottam, hozzád visszahoztam.”
Így áll lelki szemeim előtt szoborszerű egységben és harmóniában a nagy ember, a nagy bölcsész, a költői lélek, a lángszavú szónok, a szentéletű pap, az Isten házának buzgalmától emésztett apsotol, lelkek megmentője, vezetője, isteni magasságokba emelője, aki Prohászka Ottokár volt… Fenséges kimúlása méltó befejezése volt fenséges életének; apostoli munkája egyik csúcspontján, Isten házában, a szószéken, a szent tanítás igéinek kiejtése közben némultak el ajkai. Mintha az Úr ezzel még mélyebben akarta volna szívünkbe vésni emlékét, hogy az úgy éljen bennünk, mint az Ige hirdetőjének emléke, hogy mi folytassuk életünkben azt a beszédet, amit ő már be nem fejezhetett.
De ki fogja őt pótolni? Mi még nem látjuk; de ha hiszünk és bízunk, Isten majd gondoskodik róla.
Írta: dr. gróf Apponyi Albert.
Comments
mocsodék zsidaja: "Gusztos Péter, az SZDSZ képviselője az Országgyűlés ülésén a nyilvánosság előtt gyalázta Prohászka Ottokár katolikus püspök emlékét." mi a francot keres ez a magyar parlamentben..neki tel-aviv ban a helye.
RE:diesira!
Az alban tronörökös pedig mindenkor magyarul beszelt az edesanyjaval!Meg többet is tudnek hozzafuzni de ez legyen eleg azoknak akik tulsagossan komolyanveszik az ugynevezett keresztenyseget es "lecsinaljak"azokat akik maskent közelitik meg az Örökkevalot!Termeszetessen voltak es vannak de nagyon kevesen am, olyan magyar papjaink akik az Univerzalis Igazsagot,az Elö Istent szolgaljak.
Nem, nem gróf Apponyi Albert írta alá a békeszerződést, hanem Simonyi-Semadan Sándor kormányának küldöttei (Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston), akik ezután le is köszöntek, lényegében csupán ez volt a feladatuk.
Kedves ataizisz
1911-1931-ig meg utána is.. olyan Holocaust volt Lybiában az olaszok által, hogy a beduinok arról koldultak. Egy egész népet raktak az afrikai sivatagban koncentrációstáborokban. Graziani a fö hóhér a Duce jobbkeze,meg az aostai nagyherceg is tudtak ám erröl, söt a pápák is...Ezért zsarolhatók.....kissé hullaszagu a szenteltviz(elet)ük.....
diesira
Természetesen nem minden katolikus és nem minden katolikus pap gonosz. Ők olyanok, mint a kommunisták egy kis része, akik csak jobbat akartak, a meglévő rendszer keretein belül. Ezek a papok azok akik értik a dolgokat, de a katolikus kereteket használva akarnak tenni, mint pl. Csaba atya. Egyenként nagyot alkotnak és minden tiszteletet megérdemelnek, de a katolikus vallás alapvető célját nem tudják megváltoztatni. Minden jó szándékuk ellenére ők lesznek azok, akik mögé bújva el lehet hitetni a katolicizmus valódiságát, jóságát, hogy aki ebben hisz az jó úton jár. Pedig nem!
A kultuszminiszter: gróf Apponyi Albert
A szerző Felkai László,tanulmányában egy jelentős közéleti személyiség oktatáspolitikai koncepcióját, ezen keresztül Apponyinak, a miniszternek különösen a népoktatás helyzetének javítását célzó elgondolásait ismerteti. Törvényeinek és egyéb intézkedéseinek bemutatásával a tanulmány mélyebb betekintést nyújt a korabeli magyar oktatásügy helyzetébe, egyben árnyaltabb képet fest sokoldalú egyéniségéről.
Gróf Apponyi Albert (1846–1933) a 19. század utolsó harmadának és a 20. század első három évtizedének egyik jelentős közéleti személyisége volt Magyarországon. Az aulikus főnemesi családból származó gazdag nagybirtokos hét évtizedig az országgyűlés tagja, politikus, államférfi, majd diplomata, két alkalommal, 1906-tól 1910-ig és 1918-ban vallás- és közoktatásügyi miniszter. Oktatáspolitikai koncepcióját erősen befolyásolták konzervatív politikai nézetei. Az oktatásügy minden ágában hangsúlyozta a magyar nemzeti irány, az egységes magyar állameszme érvényre juttatását. Nevét a magyar nevelés történetében első minisztersége idejéből több törvény megörökíti. A legfontosabbak: az állami, továbbá a községi és felekezeti népiskolák jogviszonyairól, tanítóik fizetéséről és annak államsegély formájában nyújtott kiegészítéséről, valamint az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szóló törvények.
A nemzetközi jogban jártas, öt nyelven kiválóan szónokló diplomata nemzetközi tanácskozások résztvevőjeként is törekedett Magyarország közjogi helyzetét és nemzeti aspirációit népszerűsíteni. Számos hazai szervezet tiszteletbeli, a Magyar Tudományos Akadémia 1887-ben rendes tagjává, a Magyar Külügyi Társaság, a Szent István Akadémia elnökévé választotta. Több egyetem (a pécsi, a kolozsvári, a budapesti) ajándékozta meg tiszteletbeli doktori címmel.
Egyéniségét, munkásságát az idők folyamán számosan méltatták. Kiemelték, hogy nemcsak születése folytán, de szellemi habitusa révén is arisztokrata volt. A politikai élet nem egy útvesztőjéből tudatos, megfontolt világnézete segítségével sikerült kiutat találnia. Mély vallásossága nemcsak világszemléletét határozta meg, hanem erkölcsi magatartását is. Küzdött a közélet tisztaságáért, példát nyújtott emberségből, hazaszeretetből, becsületérzésből. Cselekedeteiben, beszédeiben a humanizmust, az egyetemes emberi értékeket képviselte. Mindebből az is következett, hogy a gazdasági kérdéseknek is elsősorban a szociális oldala érdekelte. Páratlan retorikájú, zengő hangon mondott beszédeit jogi szabatosság, magas fokú eszmeiség, a gondolkodás fegyelmezettsége, kitűnő formaérzék jellemezte. Elgondolásai mély nyomokat hagytak a magyar iskolázás történetében. Tulajdonságai, magasba törő eszményei és elvei alapján egyik méltatója „gótikus jellegű államférfinak” nevezte.
Miniszteri tevékenységének egyik központi gondolata a magyar kultúrának, a közoktatás egészének nemzeti irányba való fejlesztése volt. Programjának vezérfonala ezért is képviseli azt a célt, hogy minél nagyobb mértékben érvényesüljön az állam joga a közoktatásban, ily módon is biztosítva a magyar állami egységet. Kifejti, hogy az egységes politikai nemzet csak egységes állami szervezettel létezhet, de ennek keretén belül mindenki jogosult a maga egyéni szabadságának, „faji egyéniségének” kifejtésére. Nem áll tehát szándékában a nem magyar ajkú polgártársakat „megbénítani faji egyéniségükben”, de – szavai szerint – elvárható tőlük, hogy ragaszkodjanak az állam törvényeihez.1
Apponyi szavaiból kicsendül a nemzeti eszmével párhuzamosan az európai kultúra iránti tisztelet és az a szándék, hogy értékei beépüljenek a hazai iskolák műveltségi anyagába. 1906. április 8-án a képviselőházban elhangzott beszédében például utal arra, hogy megértést kell tanúsítani az európai eszmeáramlatok iránt, és hogy a magyar állami politikának, ezen belül a közoktatás-politikának az is feladata, hogy kapocsként szolgáljon a Nyugat- és Kelet-Európa között, közvetítse keletre a nyugat civilizációját. Később is úgy nyilatkozik egy helyen, hogy a középiskolai tantervekben helyet kell kapniuk a kontinens kultúreszméinek.2
Konzervativizmusa színeződött a Montalembert (és az Eötvös József) megfogalmazta szabadelvűséggel, mellőzve azonban az ezen eszmékre jellemző vallás iránti viszonylagos közönyt. Nem hiányoznak politikai megnyilvánulásaiban azok sem, amelyekben szót emel a felekezeti elfogultsággal szemben. Pályája első évtizedében a liberalizmus hívének is vallotta magát, így például 1884. január 24-i képviselőházi beszédében hangsúlyozta a vallás- és lelkiismereti szabadság jelentőségét.
Az uralkodóházhoz ragaszkodik, és noha a magyar állami jogfolytonosság védelmezőjeként alkotmányos harcot folytat a királyi hatalommal szemben, a nemzet boldogulását egyedül a Monarchia keretében tudja elképzelni.
Két törvény a népiskoláknak és tanítóiknak jogállásáról
Két alkalommal (1906-tól 1910-ig, majd 1918-ban) viselt miniszteri tisztsége alatt Apponyi Albertnek a közoktatásra vonatkozó legjelentősebb alkotásai a népiskolázást érintették. Nevéhez három idevonatkozó törvény elfogadtatása fűződik. Ezek közül az első szabályozza az elemi népiskolák tanítóinak illetményét és az állami népiskolák helyi felügyeletét (1907: XXVI. tc.), a második a nem állami népiskolák jogviszonyait és a községi, valamint a felelkezeti néptanítók járandóságait (1907: XXVII. tc.), a harmadik az elemi népiskolai oktatás ingyenességét (1908: XLVI. tc.).
Az első jogszabály tárgyalása a másodikkal együtt 1907 tavaszán kezdődött el.3 A több ülésre kiterjedő vita nyomán az első törvényjavaslat több kitétele kimaradt a végleges szövegből. Nem járult hozzá viszont a miniszter a néhány képviselő által javasolt olyan módosításokhoz, mint például, hogy a törvényjavaslatban felsorolt fegyelmi hatóságokat a tanítói kamarák váltsák föl. Különösen nagy vitát váltott ki a nemzetiségi képviselők részéről kifogásolt – majd végül is a többség által elfogadott törvényben mégis szereplő – téma, amely azt írja körül, hogy mi minősül államellenes cselekedetnek. Maniu Gyula ennek során „lealázó intézkedés”-nek jellemezte azt a kitételt, hogy mindenkit köteleznek az államnyelv megtanulására. Egyesek kihagyandónak vélték a tanítói eskümintának azt a mondatát, amelyben a tanító hitet tesz amellett, hogy a gyermekeket a magyar haza szeretetére fogja nevelni.4
A véglegesen elfogadott és 26 paragrafusból álló törvény a fizetés szempontjából az állami tanítókat három csoportba osztja 1000–1100–1200 koronás alapfizetéssel, amihez 200–500 korona lakbér- és ötévenként 200 korona korpótlék járul. A fizetések így 30 éves szolgálat után 2400–2500–2600 koronára emelkednek (2. §). A 3–6 tanítós állami iskolák igazgató-tanítói évi 200, a 7–10 tanítósok 3000, az ennél többel rendelkező iskolák igazgatói 400 korona pótlékban részesülnek (8. §). A törvény 14. paragrafusa állapítja meg a – tárgyalások során oly sokat vitatott – fegyelmi vétségeket. Ennek minősül a magyar állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása, területi épsége, az állam nyelvének törvényben meghatározott alkalmazása, az állam címere, jelvényei, zászlaja ellen irányuló cselekedet elkövetése. (Ide sorolja még a törvény a következőket: közbotrányt okozó erkölcstelen magaviselet, izgatás valamely osztály, nemzetiség vagy felekezet ellen, durva bánásmód a növendékekkel szemben, kötelesség vétkes elmulasztása.) A büntetés lehet dorgálás, pénzbírság, áthelyezés, fizetésemelés megvonása (maximum két évig). A fegyelmi bíráskodást a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya gyakorolja. A további paragrafusok intézkednek a gondnokságról, tagjai számáról, feladatairól. A 23. paragrafus szerint a tanító csak eskü letétele után foglalhatja el állását.
A törvény miniszteri indoklása is hivatkozik előzményként arra, hogy az állami tisztviselők illetményeinek szabályozásáról szóló és arról addig utolsónak rendelkező 1893:IV. tc. 21. paragrafusa kivette a törvény hatálya alól az elemi népiskolai tanítókat, a század eleji Széll-féle, az állami tisztviselők illetményének szabályozását célzó törvényjavaslat nem emelkedett törvényre, így az állami tanítók legmagasabb fizetése eddig 1400 korona volt, de 1906-ban ide mindössze 80 személy, az 1200 koronás fizetési kategóriába 317, a többi tanító (2402) az 1000 koronás kategóriába tartozott. Az új törvény értelmében ezzel szemben 1907. július 1-jétől megváltoztak az arányok (500–600–2750), emelkedett továbbá a korpótlék (100-ról 200 koronára), végül az elérhető legmagasabb fizetés összege is.
A fizetésrendezésen kívül újdonságot jelentett a törvény a jogviszonyok szabályozásában, az önkormányzat elvének érvényesítésében a helyi felügyelet kapcsán, valamint több szociális vonatkozásban. A miniszter 1907. március 12-i bejelentése szerint a mintegy húszmillióval emelkedett költségvetésen belül a tanítói fizetések rendezésére hatmilliót fordítottak.
A nem állami elemi népiskolák jogállásáról s a községi és felekezeti néptanítók javadalmazásáról szóló törvényjavaslat több hetet igénybe vevő tárgyalása során vita folyt például a következő kérdésekben: joga van-e a miniszternek kifogást emelni a felekezeti hatóságok által foganatosított tanítói kinevezés ellen, ha nem tartja azt összeegyeztethetőnek az állam által megállapított szempontokkal; milyen eljárást kell követni a felekezeti tanító ellen emelt vádak esetén; mi nevezhető a magyar nyelv sikeres tanításának stb. Apponyi nem kevesebbszer, mint huszonötször szólalt fel a vitában, védve a törvényjavaslat szövegezését, és csak néhány esetben módosított azon. Legtöbbször kitartott amellett, hogy a felmerült vitás esetekben – az egyházi főhatóság meghallgatása után – a minisztert illesse a végső döntés joga. Ragaszkodott például az eredeti szövegezéshez az olyan témákban, ahol az iskola nemzeti és hazafias nevelése vagy például a magyar nyelvnek mint tantárgynak a tanítása forgott kockán.5
A 38 paragrafusból álló törvény a végleges megfogalmazásban a következő fontosabb kitételeket tartalmazza: A községi és felekezeti tanítói köztisztviselő, akinek járandóságát közigazgatásilag biztosítják (1. §). A rendes tanítók alapfizetése 1000-1200 korona, lakbére 200-600 korona; korpótléka ötévenként 200 koronával emelkedik. A segédtanítók alapfizetése 800 korona (2–3. §). A tanítói állásokat csak tanítói oklevéllel rendelkezőkkel lehet betölteni (9. §). Ha az iskolafenntartó nem képes biztosítani a tanítók fizetését, akkor államsegélyért a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordulhat. A támogatás azonban csak akkor folyósítható, ha a tanítás követelményei megfelelnek a törvényben megállapított feltételeknek (12. §). Mivel az 1893:XXVI. törvénycikkek az államsegély folyósítása feltételeiről megtett intézkedései nem bizonyultak elég hatékonynak, most a törvény a közigazgatási bizottság kötelességévé teszi, hogy megvizsgálja még a kinevezés előtt, rendelkezik-e a tanító képesítéssel, magyar állampolgársággal és tud-e helyesen magyarul beszélni és tanítani (15. §). Az államsegély folyósításának feltételei között szerepel, hogy az iskola tartsa be a tanterv szerint hatévi felosztásban faluhelyen a legalább nyolc-, városokban a kilenchavi szorgalmi időt; a felekezeti hatóság által kiadott – és a miniszter által jóváhagyott – tanterv tárgyai és óraszámai egyezzenek meg az állami tantervekével (16. §), továbbá tanítsanak a hazafias tartalmú olvasókönyvekből és az állami iskolákban is használt taneszközökkel (20. §). Köteles a tanító kifejleszteni és megerősíteni „a gyermekek lelkében a magyar hazához és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a vallásos gondolkodást”.
Ugyanitt intézkedik a törvény arról, hogy az iskola főbejárata fölé ki kell függeszteni Magyarország címerét, a tantermekben a magyar történelemből vett falitáblákat, képeket, a nemzeti ünnepeken ki kell tűzni a magyar nemzeti címeres zászlót. Valláserkölcsi jelvények is kifüggeszthetők, de azok nem tartalmazhatnak idegen történeti vagy földrajzi vonatkozásokat és csak hazai készítmények lehetnek (17. §). Ahol magyar gyerekek vannak, ott a miniszter elrendelheti a magyar tannyelv használatát. Ha azok száma húsznál több, akkor számukra, ha ötvennél több, akkor mindenki számára kötelező a magyar tannyelv használata, de a magyarul nem tudók anyanyelvükön is részesülnek oktatásban. Az ismétlő iskolákban mindenütt a magyar a tannyelv (18. §). A nem magyar tannyelvű iskolákban úgy kell a magyar nyelvet önálló tantárgyként tanítani, hogy a gyerekek a negyedik osztály befejezésekor gondolataikat érthetően ki tudják fejezni magyarul írásban és szóban (19. §).
Az 1876. XXVIII. tc. módosításával fegyelmi vétségnek minősíti a törvény a magyar nyelv elhanyagolását, tiltott tankönyvek és -eszközök használatát, valamint államellenes irány követését. (Ennek minősülnek az 1907:XXVI. tc.-ben említett esetek.) (22. §).
Ha egy tanító mindezek valamelyike ellen vét, fegyelmi eljárás alá vonható, amelyet a felekezeti főhatóság saját szabályai szerint foganatosíthat (23. §). Az iskolák csak magyar nyelvű törzs- és anyakönyveket, nyomtatványokat használhatnak, amelyeket magyarul kell vezetni, de mellette más nyelven (az iskola tannyelvén) is kitölthetők (33. §).
A törvény több vonatkozásban kedvezőbb helyzetet teremtett az egyházi és a községi iskolák tanítói számára. Fontos már maga az a tény is, hogy az állami tanítókhoz hasonlóan ők is köztisztviselőknek minősülnek. Az állami tanítók jogviszonyairól és fizetéséről rendelkező 1907:XXVI. tc. példájára az állam a felekezeti és a községi iskolák tanítóinak fizetéséhez is nagyobb összeggel járul hozzá. Ennek ára viszont az volt, hogy az állam a segély folyósítása feltételeinek szabályozásával növelte befolyását és felügyeletét. Alapjában ez előnytelenül érintette a maguk szempontjából a nemzetiségek lakta területeken nagy számban működő felekezeti iskolákat, érvényesíteni kívánta ott is a hazafias irányú nevelést, a magyar nemzeti érdekeket. Nem véletlen, hogy a képviselőházi tárgyalásokon éppen a nemzetiségi képviselők emelték fel szavukat az olyan kitételekkel szemben, mint hogy például a tanító köteles magyar hazafias szellemben nevelni, tiltakoztak továbbá az ellen, hogy az ilyen megfogalmazású szöveg az eskümintába is bekerüljön, és hogy a tanító akkor is fegyelmi eljárás alá vonható legyen, ha elhanyagolja a magyar nyelv tanítását.
Ez utóbbi vonatkozásban említést érdemel, hogy szemben a hasonló rendelkezést már tartalmazó 1893:XXVI. tc.-kel, az új jogszabály szabatosan körülírja, mi nevezhető a magyar nyelv eredményes tanításának, mi tekinthető a magyar nyelv tanítása elhanyagolásának.
Míg az előbb említett törvény csak az államsegélyben részesülő felekezeti tanítók fegyelmi ügyeit szabályozta, az 1907:XXVII. tc. 22. paragrafusa értelmében bármely tanító ellen kezdeményezhető fegyelmi eljárás, ha működése nem kellőképpen szolgálja az állam érdekeinek biztosítását.
Törvény az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről
Nem kevésbé jelentős fordulatot hozott a magyar iskolázás történetében az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szóló 1908:XLVI. tc.
A kilenc paragrafusból álló jogszabály kimondja, hogy az állami, községi és hitfelekezeti elemi mindennapi és ismétlő tanfolyamain a tanítás teljesen ingyenes, csak 50 fillér beíratási díj szedhető, amit az ifjúsági és a tanítói szakkönyvtár gyarapítására kell fordítani (1. §). Az 1891:XLIII. tc. értelmében fizetendő évi hozzájárulás kárpótlásául az állam az országos néptanítói nyugdíj- és segélyalap részére 700 000 koronát folyósít (2. §). Kárpótlást nyújt továbbá az állam mindazon iskoláknak, amelyek eleget tesznek az 1907:XXVII. tc.-ben a tanítói fizetések és korpótlék kiegészítésére kért államsegély engedélyezésére nézve megállapított feltételeknek (3. §). Ha a törvényt megszegik és illetéket szednek, akkor a felekezeti iskolákat figyelmeztetni, hat hónap után állami iskolával helyettesíteni kell (6. §). Az iskolafenntartó köteles az elemi iskola hat, az ismétlő iskola három évfolyamát elvégzett tanulóknak magyar nyelven kiállított végbizonyítványt adni. Rovatai a magyar nyelven kívül az iskola tannyelvén is kitölthetők (7. §).6
Az állam ezzel a rendelkezéssel a számítások szerint mintegy 3,5 millió, ebből a felekezeti iskoláknak jutó kétmillió koronás terhet vállalt magára. Tette ezt elsősorban azért, hogy így is elősegítse az iskolába járók számának gyarapodását, hiszen azok aránya hosszú idő óta nem vagy csak alig lépte túl a tankötelesek 80 százalékát. A törvényhez fűzött miniszteri indoklás említi, hogy az 1904–1905-ös tanévben ugyan több mint kétmillió folyt be a népiskolákban szedett tandíjakból (ebből az 1993 állami iskolában 185 308 korona, az 1449 községi iskolában 246 875 korona, a római katolikus iskolákban 675 680 korona, a többi felekezeti iskolában mintegy 100 000 korona), de a beszedés nehézkesen ment, a miniszteri indoklás szavai szerint zaklatással járt a tanítókra, megterheléssel a szülőkre nézve.
Megjegyezhetjük, hogy a törvény nem vonatkozott a társulatok és a magánosok által fenntartott iskolákra, de az sem mellékes, hogy az állami elemi iskolák közül például az 1904–1905-ös tanévben 1031-ben már amúgy is ingyenes volt a tanítás. Az államsegély kérését néhány felekezeti iskolafenntartó azért igyekezett elodázni, mert nem fogadta szívesen a segély megadásához szükséges feltételeket, noha a képviselőház közoktatási bizottsága éppen az államsegély engedélyezésének megszorítását tartotta helyesnek.
Bár a törvény az 1910. szeptember 1-jét jelölte meg hatálybalépésének idejéül, a felekezeti körök már a végrehajtási utasítás kiadását megelőzően fenntartásokkal éltek vele szemben. Különösen a kevésbé tehetős, nagybirtokosokkal, egyéb jövedelmekkel nem rendelkező felekezetek féltek attól, hogy a tandíjakból származó jövedelmek kiesése veszélyezteti iskoláik fennmaradását. A felekezetek közül az iskoláit főként csupán a tandíjjövedelmekből fenntartó izraelita felekezet sajtója emelte fel többször szavát a törvénnyel szemben, kimutatva, hogy a szűkre szabott állami támogatás nem lesz elegendő a tanítók dotálására, az iskolák fenntartására.7
Egybevág a nemzeti szellemű közoktatást szorgalmazó programmal, hogy messzemenően támogatta miniszteri elődjének, Berzeviczy Albertnak az 1868. évi népoktatási törvény kiegészítését célzó törvényjavaslatát, nem utolsósorban annak magyarosító törekvései okán. A tanítók megbecsülésének adott hangot több tanítóegyesületben tartott felszólalásában, valamint azokban a rendeleteiben, amelyekben körülírta a tanítók fizetéskiegészítésével kapcsolatos eljárásokat.8
Rendeletek, állásfoglalások, miniszteri tervek és intézkedések
Apponyinak nemcsak törvényei, hanem a népoktatással kapcsolatos egyéb rendeletei is említhetők. Például: kötelezővé tette a megemlékezést a békenapról, a madarak és fák ünnepéről. Rendeletileg támogatta a népiskolák alkoholellenes küzdelmét, a csecsemő- és gyermekvédelmet, ilyen vonatkozású témákkal gazdagítva a népiskolák tanterveit. A népoktatás fejlesztését kívánta szolgálni a tanfelügyelők számának növelésével, valamint a gondnokságok munkájáról szóló negyven paragrafusból álló rendeletével.9
Az iskolák jogállását alakító intézkedései ellenére sem állítható, hogy Apponyi egyoldalúan növelni szerette volna az állam szerepét. Egy helyen természetesnek mondotta, hogy minisztersége alatt sem lesz barátja az állami oktatás monopóliumának, a túlhajtott centralizációnak.10 A nemzet alkotmányát – mondotta másutt – nemcsak a központi hatalom erősítésében, hanem az önkormányzati tényezők közreműködésében is keresni kell.
Az oktatás állami monopolizálásnak mondott ellent véleménye a tanszabadságról, amelynek kapcsán ugyan – szerinte – elsőrendűen az állami iskolák hivatottak szolgálni a nemzeti érdekeket, de nem szabad bántani azoknak a kulturális tényezőknek a szabadságát sem, amelyek a maguk eszközeivel szolgálják a magyar állami egységnek, a nemzeti szellemnek az eszményeit.
A nőnevelést Apponyi gyakorlati irányba kívánta terelni oly módon is, hogy a felsőbb leányiskolák neveljenek a házi munkán kívül kenyérkeresetre is.
A tanítókat leginkább érintő két említett 1907. évi törvényen kívül is behatóan foglalkozott Apponyi a tanítóképzéssel. Gazdasági és szociálpolitikai szempontok érvényesítésével tervezte a tanítóképző intézetek tantervének átalakítását. Az alapjában már a népoktatásban is kiemelten kezelt nemzeti irányú nevelésen kívül a gazdasági többtermelés gondolata vezérelte, mert azt vallotta, hogy a tanítóknak kell a nép kultúráját, ezen belül munkakultúráját is magasabb fokra fejleszteni.
A még az 1868: XXXVIII. tc. óta a népoktatás keretébe sorolt tanítóképző intézeteket ki akarta ebből a körből emelni és szervezetüket, működésüket olyan törvény által módosítani, amely létrehozza a népoktatástól különválasztott, kifejezetten csak a tanítóképzőket ellenőrző szakfelügyeletet, egyben a tanítóképző intézeti tanárképzést. Ez utóbbiba, a főiskolai rangú, polgári iskolai tanárképzőbe a középiskolát, majd a tanítóképző intézetet is elvégzettek léphettek volna. Tervei – a tanítóképző intézeti gyakorlóiskolai tanítók képzésének reformjához hasonlóan – minisztersége alatt nem váltak valóra, de évek múlva ezen a koncepción épült ki Szegeden a róla elnevezett Apponyi-kollégium.
Rendeleti úton sikerült a tanítóképző intézetek tantervét úgy módosítania, hogy helyet kapjon abban az egészségtan, valamint a gazdasági irányú oktatás. Ugyancsak rendeletileg gondoskodott a tanítóképző intézeti szakfelügyelet megteremtéséről, de annak munkája kifejezetten a képzés gyakorlatának ellenőrzésére szorítkozott, meghagyva az adminisztratív teendőket a népiskolai tanfelügyelet keretében. Az állami képzőkben rendes tantárgyként iktatták be a nemzetiségek nyelvét, hogy ezáltal a nemzetiségi vidékeken állított újabb állami elemi iskolákban a lakosság nyelvén is beszélő tanítókat lehessen alkalmazni.
Az eddig említetteken kívül a tanítók művelődését szolgálta a szünidei tanfolyamok keretében az elemi és a polgári iskolai tanítóknak szervezett továbbképzés is, amely egyebek közt a kor szociálpedagógiai törekvéseiről is tájékoztatást nyújtott a résztvevőknek.
A polgári iskolai tanárokat képző főiskola gondolatát annyival is inkább melengette Apponyi, mert abból a megállapításból kiindulva, hogy a polgári iskola nem nyújt határozott életpályákra képzést, helyébe új középiskolai szintű iskolatípust akart létrehozni. A polgári iskola már évtizedek óta napirenden lévő reformja az Országos Közoktatási Tanács és más szervek által elkészített, egymástól eltérő, az osztályok számát is érintő (például a négy évfolyamos polgári iskola fölé szervezett három évfolyamos középiskolával számoló) javaslatok ellenére sem valósult meg minisztersége idején. Életbe léptette viszont a polgári leányiskolák új tantervét, amely elődjével, az 1887-ben kiadottal szemben körültekintőbben vette figyelembe a női hivatásnak megfelelő gyakorlati szempontokat.
Rendeletileg szabályozta Apponyi a magánosok, társulatok, egyesületek részéről a polgári iskolák felállításakor és fenntartása érdekében követendő eljárásokat. Az engedélyezést magánszemélyek számára a rendelet ahhoz köti, hogy az alapítók rendelkezzenek polgári iskolai tanítói oklevéllel, a kiadások fedezésére kellő anyagi erővel, megfelelő helyiséggel, berendezéssel, taneszközökkel.11
A középiskolák munkájában elődeihez és kora több más kultúrpolitikusához csatlakozva Apponyi főképp két, egy tőről fakadó hibát kifogásolt: a túlterheltséget és a gyakorlati pályákra való nevelés elhanyagolását. Az elsővel kapcsolatban szorgalmazta a tanterveknek és a tanítás módszereinek felülvizsgálatát. Az 1908. május 21-i parlamenti beszédében azt ajánlotta a fiataloknak, hogy a lateiner pályák helyett azokat válasszák, amelyek hozzájárulnak az ország gazdasági életének fellendüléséhez. Kicsendül szavaiból félelme a közélet elbürokratizálódásától, amit összefüggésbe hozott a fiatalok helytelen pályaválasztásával. A tananyag mennyiségét, tartalmát véleménye szerint úgy kell megszabni, hogy az feleljen meg a tanulóktól megkövetelhető, tőlük elvárható szellemi munka mértékének, értelmi és fizikai képességeik egyensúlyban tartása követelményeinek.12
Más alkalmakkor is hibáztatta a középiskolai oktatásban a gyakorlati irány háttérbe szorulását, a szellemi túlterhelést, a testnevelés alacsony óraszámát. Elismerte ugyanakkor a humán műveltség fontosságát már csak azért is, mert annak megszerzésével erősödhetnek az európai kultúrnemzetekhez fűződő szálak. Még második minisztersége idején is hangot adott annak a tervének, hogy Budapesten európai konferenciát kell szervezni a művelt nemzetek egységes középiskolai tantervének kidolgozása céljából.
A középiskolák szervezetének vonatkozásában évtizedeken át napirenden lévő, sokak által hangoztatott – és egyebek közt az 1899. évi tantervi reform egyik indokául is felhozott – kérdésben, az egységes középiskola ügyében Apponyi nem lépett előre. Szinte szó szerint megismételte a századforduló kultuszminiszterének, Wlassics Gyulának érvelését és kijelentette, hogy „...addig, míg az új alkotás képét egészen világosan magam előtt nem látom, ahhoz, ami van, romboló kézzel nem nyúlok”.13
Apponyinak a középiskolai tárgyú rendeletei leginkább bizonyos tantervi változásokra terjedtek ki, így például a görög nyelv- és irodalomból tehető érettségi vizsgára vagy a középiskolában (és a felsőbb leányiskolában) folyó énektanításra.14
Többször bírálta Apponyi a középiskolai tanárképzést, és szükségesnek tartotta annak megreformálását. Az volt a véleménye, hogy az egyetem bölcsészkara nem készíti fel kellőképpen a tanárokat későbbi pályájukra.
Kevesellte Apponyi a tanárjelöltek részére rendelkezésre álló kollégiumok számát, befogadóképességét. Az Eötvös Kollégium bővítésére éppen ezért szakított ki az addiginál nagyobb összeget a költségvetésből. Fontosnak tartotta emellett mindazok képzésének támogatását, akik kívül rekedtek a csak a legtehetségesebbek számára rendelkezésre álló Eötvös Kollégium falain.
A felsőfokú képzés terén hozott rendeletei főként részterületekre irányultak. Nem ment bele mélyebben a 19. század utolsó harmadában oly sokat vitatott harmadik egyetem kérdésébe.
Az elődje idején, 1914-ben létrehozott pozsonyi és debreceni egyetem fejlesztésével kapcsolatban viszont olyan rendelet látott második minisztersége alatt napvilágot, amely hozzájárult a budapesti tudományegyetem túlzsúfoltságának csökkentéséhez. Csak a tervezet stádiumáig jutott el az egyetemi tan- és vizsgarendnek, valamint a fegyelmi szabályzatnak az átdolgozása.
A szakoktatás és a művelődésügy szélesebb területére vonatkozó országgyűlési előterjesztései, a más fórumokon elhangzott javaslatai és intézkedései is példázzák sokoldalú tevékenységét, amelyről összefoglalólag megállapítható, hogy az egészében elvei alapokon nyugodott, és a korszakban szükségesnek minősített, általa vallott, fentebb kifejtett eszméinek megfelelően következetesen járult hozzá a magyar oktatásügy fejlesztéséhez.
Diesira
Akkor ma rendesen foroghat a sírjában.
Married:
Tirana, April 27th, 1938:
Geraldine Countess Apponyi de Nagy-Appony
* Budapest, August 6th, 1915
† Tirana, October 22nd, 2002
A pontositás végett Geraldin volt a lánya neve s a gróf valóban egy nagy ember volt, ö vezette be az ingyenes oktatást az elemi iskolákban MO-on.
Kultuszminiszterként
Nincs jelentősége ki írta alá. Attól még nem lesz hazaáruló. A tollat kettétörte majd kidobta egy utcai kukába.
Igen de elötte négy órán át 3 nyelven HARCOLT a mocskos románok, csehek,tótok azaz a Kis-Antant ellen. Ha már Trianonnál tartunk, akkor a Közel-Keletet is ott darabolták fel..pl..Irakot hol jelenleg is megy a pankráció..
Gróf Apponyi Albert nagy ember volt !!
A leánya, Apponyi Apollónia grófnö meg királynö lett!! a muszlim Albániában....bár ezt kevesen tudják !!