Megélénkült a hazai és külföldi titkosszolgálatoknak a nemzeti szervezetek elleni romboló tevékenysége ami ellen remélhetõleg segítséget nyújtaz alábbi írás.

A nemzetnek joga van megtudni, hogyan mûködött, milyen erõket, eszközöket és módszereket alkalmazott a posztsztálinista rendszer leghatékonyabb gépezete, a politikai titkosrendõrség, az elhárítás.
Losonczy V. László

Losonczy V. László tisztként szolgált a Belügyminisztérium állományában, operatív tisztként. 1990-ben adták ki könyvét „Kézikönyv azoknak, akiket figyeltek, akiket figyelnek, akiket figyelni fognak” címmel. A könyv nem kellett különösebb feltûnést, ami nem is meglepõ, hiszen akkoriban sokan úgy gondoltuk, hogy végre szabad lesz hazánk. Azóta már tudjuk, hogy egy jól megrendezett elõadás lelkes nézõi voltunk valójában, a jól õrzött kulisszatitkokról pedig semmit nem tudtunk. Idõvel persze megjelentek a „bennfentesek”, akik mindig tudták mi miért történik és mit hoz a jövõ. Mára már az is kiderült, hogy a „bennfentesek” valójában „beltagok” és hogy a független, szabad Magyarország csak illúzió. Hazánkban külföldi titkosszolgálatok és magánnyomozó irodák tucatjai kémlelhetik életünket, a Nemzetbiztonsági Hivatal politikai irányítása pedig kétes alakok kezébe került. Miután nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a demokráciának csúfolt diktatúra egyre inkább beavatkozik életünkbe és korlátozza alapvetõ jogainkat szükségét éreztük annak, hogy sorozatot indítsunk a Cégrõl.

Kezdetként nézzük meg, hogyan épít be a Cég egy vele együttmûködés hálózati személyt egy ellenséges körbe. Az idézet Losonczy könyvébõl való:

„Az elhárítás a vele együttmûködés hálózati személytõl fasiszta szervezkedésre utaló információkat kapott. A belügyi vezetõ bizalmas nyomozást rendelt el, vagyis a legmagasabb fokozatú nyomozati eljárást, tekintettel a súlyos társadalmi veszélyességre. A szervezkedés félrevezetés, esetünkben a célszemélyrõl – a konspirált figyelés megállapította, hogy általában milyen útvonalon közlekedik. A célszemélyre alkalmazott konspirált környezettanulmány, a telefonlehallgatás, a küldeményellenõrzés és a többi operatív eszközök, módszerek, nem jártak eredménnyel. Ebben az operatív helyzetben a legnagyobb eredménnyel az operatív kombinációval bevezetett hálózati személy mûködtetése kecsegteti a Céget. A hálózati személy alkalmas arra, hogy a konspirációban jártas célszemély tevékenységét teljes mélységében felderítse. Amennyiben bevezetése sikerül, vagyis képes lesz megnyerni a célszemély bizalmát. A célszemély a szokott útvonalainak egyikén hazafelé indul. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy egy félig-meddig ismerõsnek tûnõ környékbeli lakos horogkereszteket rajzol a falra... Ám ekkor elõugrik egy rendõr, aki megpróbálja bilincsbe verni. A rajzoló azonban kiszabadul a szorításából és elszalad. Úgy tûnik, a posztnak nincs szerencséje, hiába riaszt – a járõrtársa az ellenkezõ irányból bukkan elõ, mint, amerre a tettes elszaladt... Célszemélyünk még aznap este betér egy kisvendéglõbe, ahol felismeri a rendõröktõl megugrott rajzolgatót – aki észreveszi, hogy valaki figyeli, és ezért feltûnés nélkül megpróbál távozni. Ám célszemélyünk nem szalasztja el az alkalmat, úgy gondolja, alakuló szervezetébe jól jönne az új tag... Utánaered a rajzolónak, a sarkon utoléri és megszólítja. Az illetõ azonban tagadja, hogy õ bármit is rajzolgatott volna. Ugyan ...kikéri magának! Ám másnap is találkoznak, és a célszemély ismét utánaered. Húzódozva bár, de mégis beszélgetésbe elegyedik a célszeméllyel. Sõt, amikor elválnak, sokat sejtetve megjegyzi, hogy a nagyapja a kakastollasoknál szolgált hajdanán... Így folytatódik az ismerkedés, napról napra elmélyültebb lesz a kapcsolat. S miközben egyre nagyobb lesz a bizalom, ami persze csak egyoldalú, mert rajzolgatónk tulajdonképpen csak az elhárítótiszttel osztotta meg a bizalmát – szakadatlanul folynak a találkozók a Céggel... Az ügyben dolgozó elhárítótiszt állandóan megkapja a szervezkedés legfrissebb információit, a mindenkori állapotról, a résztvevõkrõl, és terveikrõl. Késõbb, amikor a vezetõ már úgy véli, hogy a szervezetet és a szervezkedést teljes egészében felderítették, s így minden további késlekedés károkat okozna – elõkészíti a Cég az operatív csapdát, az elfogásokhoz, és a dokumentációkhoz. A csapda felállításakor a Cég különös tekintettel vizsgálja annak a lehetõségét, hogyan lehetne az utasítására „együttmûködõ” rajzolót – aki valójában hálózati személy –úgy kivonni, hogy a bûncselekményt elkövetett társai vallomása se sodorhassa veszélybe. De azon is ügyeskednie kell az elhárításnak, hogy a szervezkedõk maguk se jöhessenek rá, ki volt az, akinek a segítségével felgöngyölítették az ügyet...” Ismerõs a történet? Nem a véletlen mûve, hanem a régi-új elvtársaké.

Hogyan védekezhetünk a figyelés ellen?

Elõzõleg leírtuk, hogy ha a Cég nem jár sikerrel a célszemélyre alkalmazott konspirált környezettanulmánnyal, a telefonlehallgatással, a küldeményellenõrzéssel és a többi operatív eszközökkel, módszerekkel nem jártak eredménnyel, akkor az operatív kombinációval bevezetett hálózati személy beépítése útján szerzik meg a szükséges információkat. De mik is ezek az operatív eszközök, módszerek? Losonczy V. László könyvében sorra veszi ezeket, kövessük hát példáját. Ezen módszerek többnyire ismertek a nagyközönség elõtt is, szinte mindegyik módszernek, eszköznek megvan a maga ellenszere is. Ám, hiú remény azt gondolni, hogy ha valakire komolyabb Cég áll rá, akkor az „ellenszerek” alkalmazásával megõrizheti magánéletének titkait. Nézzük hát, mit ír a figyelésrõl Losonczy: „Ha valaki egyedül kívánna védekezni a figyelés ellen, nemigen járna sikerrel. Miért? Mert a figyelést legalább öten-hatan hajtják végre, s az utcai tömegbõl emiatt meglehetõsen nehéz fölismerni a több-kevesebb gyakorisággal elõbukkanó, ismétlõdõ arcokat. A legnehezebb leleplezni a pontfigyelést, amikor mozdulatlan, pontosabban a helyüket nem változtató figyelõk helyezkednek el a célszemély általuk ismert útvonalán, épületekben, lakásokban, parkban egy padon. Ezt legföljebb csak megelõzni lehet – mégpedig úgy, hogy dezinformáljuk az elhárítással együttmûködõ személyeket. Azokról persze nem tudjuk, hogy kicsodák, ezért adott esetben a környezetünkben mindenkit dezinformálunk úti célunkról és útvonalunkról, ha azt akarjuk, hogy ne tudjanak megfigyelni. Amennyiben arra lehetõségünk van, szervezhetünk ellenfigyelõ gárdát is, természetesen ugyanazon elvek alapján, ahogy a figyelõk mûködnek. Pontfigyelõket állíthatunk az általunk elõre közölt útvonalakra, terekre, utcákra; ha villás figyelésre számítunk, azaz útvonalunkkal több, közeli utca is párhuzamos, akkor a saját figyelõinket is villában (vagy pontfigyeléssel kombinált villában) mûködtetjük. Láncfigyelést alkalmazunk mi is, ha arra számítunk az ellenfél részérõl. Nem rossz megoldás, ha fényképezõgépet, vagy videokamerát is használnak a saját figyelõink, hiszen a képeket elemezve utólag meg lehet állapítani a személyek mozgási ritmusából és tempójából, valamint az irányváltoztatásaikból, hogy céltudatosan, avagy csak véletlenszerûen követtek-e minket? Mivel a figyelõk menet közben kommunikálnak egymással, hiszen másként nem tudják átvenni és átadni acélszemélyük követését, nem árt arra figyelnünk, hogy egyes személyek be-lebeszélnek-e valamilyen rejtett, vagy nem is annyira rejtett mikrofonba? Ha tehát valakik magukban beszélnek menetközben, az több mint gyanús... (A maroktelefonok és kihangosítóik elterjedésével mára már nem feltûnõ a „magában” beszélõ járókelõ. a szerk.) Annak érdekében, hogy a figyelõket lerázhassuk, alaposan ismernünk kell az útvonalunkon lévõ tereptárgyak, épületek sajátosságait, így például az átjáróházakat, vakudvarokat. Metrón, buszon, villamoson pedig ki kell számítani azt a pillanatot, amikor az ajtó csukódása elõtt közvetlenül elhagyhatjuk a jármûvet. Nem árt ilyenkor oldalt pillantani, ki az, aki velünk együtt hirtelen felugrik? Ki az, aki szintén irányt változtat, velünk megegyezõen? Érdemes alaposan megszemlélnünk az útvonalat övezõ lakóházak ablakait, nyílásait. Ha a szokásostól bármi eltér, az gyanús körülményt jelent. Lakhelyünk környékét mérjük fel gondosan, kik, honnan és milyen módon láthatnak rá a bejárati ajtónkra és ablakainkra, a folyosókra és a kijáratokra, kertre, udvarra? Amennyiben munkahelyünknek, vagy lakhelyünknek több kijárata is van, éljünk ezzel a lehetõséggel, ne sajnáljunk egy kis kerülõt. Ez ugyanis arra készteti a minket követõ figyelõket, hogy legközelebb még nagyobb erõkkel figyeljenek minket, ami növeli a saját leleplezõdésük veszélyét. Ha olyan, sokemeletes épületben lakunk, vagy dolgozunk, amelyben lift is mûködik, ha lehet, ne pontosan azon a szinten szálljunk liftbe, vagy szálljunk ki abból, ahol dolgunk van. És a lépcsõn egy darabig lefelé ballagva, forduljunk meg, s induljunk el visszafelé. Lehet, hogy meglepõ látványban lesz részünk – ami persze nem is olyan váratlan dolog, ha eleve gyanítottunk valamit... Mindig tudjuk, hogy kik és mikor teljesítettek egy adott helyen portaszolgálatot, s késõbb ne mulasszunk el errõl feljegyzéseket készíteni az otthon megnyitott dossziénkban, amelyeket aztán rendszeresen elemzünk majd. Amennyiben autós követésre gyanakszunk, nem rossz trükk, ha egy olyan fõútvonalra hajtunk, amelyrõl többször is letérhetünk a környezõ egyirányú utcákba. Így meggyõzõdhetünk arról, hogy valóban követnek-e bennünket, sõt, le is rázhatjuk a kíváncsiskodókat.

Hogyan védekezhetünk a küldeményellenõrzés ellen?

Losonczy V. László könyvében idõtálló módszerekrõl olvashatunk a kellemetlen kíváncsiskodók ellen: Nos, a legelsõ jó tanács – minden alkalommal tegyünk feljelentést azoknál a szerveknél, amelyek erre illetékesek, hogy felbontották a csomagunkat, levelünket... Ezzel talán sikerül elvenni a kedvüket a kíváncsiságtól. Egyszerû, de jól bevált módszer, ha fényérzékeny anyagot helyezünk el a levélben, csomagban, (ne ollóval vágjunk, hanem szakítsuk, a bonyolult tépési felület miatt nehéz lesz pótolni), természetesen úgy, hogy errõl a levelezõpartnerünk is tudjon. Vigyázzunk, nehogy nálunk kapjon fényt a film. Ha partnert nem akarunk beavatni a dolgainkba, akkor küldjünk magunknak egy levelet, s abba helyezzük el a fényérzékeny filmet. Amikor megérkezik a levél, hasonlítsuk össze a benne lévõ fényérzékeny film tépési felületét azzal a féldarabbal, ami otthon maradt... Használjunk speciális ízû ragasztót, speciális tintájú tollat és jelzéseket. Tanuljunk kriptográfiát. Meg kell, hogy ismerjük – mégpedig minél alaposabban – a kézbesítõ postásunk életét, jellemét és szokásait, s ne sajnáljuk tõle a borravalót, hátha valamit elkottyant... Így például megelõzhetjük azt, hogy legalizált bizonyítékként – nyilvánosságra kerüljön egy olyan levelünk, ami akkor szakadt el, amikor a kutya megharapta a postást... Végül – talán a leghasznosabb megoldás, ha soha egyetlenegy olyan sort nem írunk le, ami kompromittáló lehet ránk nézve. Legalábbis küldeményben ne tegyük ezt... Hogyan deríthetjük fel, hogy mûködik-e lakóhelyünk közelében "K", vagy "T"-lakás? (K: konspirációs lakás. T: titkos találkozási lakás) A legfontosabb az, hogy alaposan ismerjük meg szomszédainkat, tudjuk róluk, hogy hol dolgoznak, mit csinálnak, mi a kedvenc idõtöltésük, mik a nyíltan vallott és rejtett kedvteléseik –egyszóval, tudjunk meg róluk minél többet. Mindezt azonban nem elég csak tõlük megkérdezni, hanem ellenõrizni is kell! Tehát, például ha valaki azt állítja, hogy õ olajmérnök, akkor kérjük el rögvest a munkahelyi telefonszámát is. Amennyiben az illetõ vonakodna azt megadni, figyeljünk oda alaposan, hiszen lehet, hogy valójában nem is olajmérnök, s azért van zavarban, mert csõdöt mondott a "legendája"! Persze ez is megfelel ellenõrzési módnak, ha azt kérjük tõle, hogy magyarázza el a keton, vagy a formaldehidek képletét, esetleg ismertesse a kõolaj krakkolási eljárásokat... De ne higgyünk neki, ha kifelejti a pakurát a felsorolásból! Arra sem árt felfigyelnünk, hogy ha valaki túlságosan gyakran próbálja bizonygatni a ház lakóinak, hogy õ valóban az, aminek mondja magát. Az az ember ugyanis, aki valóban ûz egyfajta foglalkozást, azt természetesnek veszi és nem bizonygatja. Legyünk jóban a házmesterrel, adjunk neki mindig busás kapupénzt; szilveszterkor, vagy karácsonykor pedig egy palack italt. Ne hagyjuk ott egy kézlegyintéssel az unatkozó és túlságosan sokat fecsegõ nyugdíjasokat, hiszen õk majdnem mindig otthon tartózkodnak, s így sok mindent látnak. Részeges szomszédunkat lepjük meg néha itallal (pénzt ne adjunk neki soha kölcsön). Figyeljünk arra, ha új lakó költözik a házunkba, vagy ha túlságosan sokáig üres egy lakás. Az ilyen lakás ajtajáról (például a rajta lógó hatósági pecsétrõl) nem árt idõnként egy-egy fotót készíteni, mindig azonos szögbõl és helyrõl, majd az elõhívott képeket összehasonlítani, hogy tapasztalható-e rajtuk valamilyen elváltozás? Azonnal érdeklõdjünk utána, ha bármi is változott volna a fotókon! A tapasztalt dolgokat, jelenségeket és a beszélgetések anyagát rögzítsük abban a dossziéban amit otthon nyitottunk, s idõnként ne felejtsük el összevetni a tényeket, adatokat.

Hogyan védekezzünk a lakásunkba történõ konspirált behatolás ellen?

Losonczy V. László könyvében nem térhetett ki a a legmodernebb technikai eszközökre és alkalmazásukra, bár azok alkalmazásával ma már szinte minden „céges” probléma megoldható. Azonban nem használják mindenki ellen a legdrágább és nagy költségekkel járó módszereket és eszközöket, különösen nem a különbözõ féllegális magánnyomozással foglalkozó vállalkozások. Elsõsorban tehát a “kis halnak” számító személyek használhatják ajánlott védekezési módszereit: „A legegyszerûbb módszerek egyike, ha kutyát tartunk otthon. Egy biztos, a lakást üresen hagyni sohasem célszerû, hiszen a konspirált behatolás mindenkor a távollétünkben történik. Ha nagyon tartunk a konspirált behatolástól, akkor inkább áldozzuk fel kényelmünket –akár az anyósunkkal is lakjunk együtt, hogy ne tudjanak illetéktelenek behatolni a lakásunkba, s ott beépülni, poloskát fölszerelni stb. Szereljünk föl minél korszerûbb különleges típusú zárakat, valamint elektronikus riasztó berendezést, s ha nem magunk szereljük az fel, akkor kérjük el a szerelõ adatait. S tegyünk ugyanígy bármely más, az otthonunkban végzett munkálatok kapcsán. Ha riasztóberendezés, ajtónyitás-számláló berendezés, vagy bármilyen egyéb biztonsági szerkezet mûködik a lakásunkban, még a tényérõl se tegyünk említést másoknak, akár-mennyire is bizalmunkba fogadtuk az illetõt. Vigyázzunk a kulcsunkra, mint ahogy arra is, hogy kinek miféle kulcsot adunk, legyen az bármilyen szeretett hozzátartozónk. Mert elõfordulhat, hogy tudtán kívül megszerzik tõle. Ez a roppant egyszerû mûvelet, az elhárításnál mindig úgy történt, hogy az operatív tiszt átadott a hálózati személynek néhány darab kulcslenyomat vételre szolgáló két, gyurmával kibélelt alumíniumpogácsát. Az alumínium-porral megszórt gyurma közé helyezett kulcsról tökéletesen alakhû lenyomatot lehetett venni – a többi már csak egy ügyes lakatosmester dolga volt... A kulcs persze valójában nem „kulcskérdés” az állambiztonsági tiszteknek, ha tényleg be akarnak hatolni egy lakásba... Olyan szakemberek dolgoznak a Cégnél, akiknek nem gond, hogy akár a számkódos zárakat is kinyissák, perceken, vagy másodperceken belül. Ám a konspirált behatolást – s ezt jó tudni – minden esetben meg kell, hogy elõzze a konspiráltan készített. a legtöbb esetben speciális környezettanulmány! Nos, ha arról hallunk, hogy valaki érdeklõdött irántunk, azonnal gondoljunk arra, hogy az illetõ esetleg konspirált KT-t készített... csak ügyetlenül, ha „direktben” kérdezett. Ezért bánjunk kedvesen a nyugdíjas szomszédainkkal, ne sajnáljuk tõlük a jó szót – és mindig szánjunk arra idõt, hogy kedvesen elbeszélgessünk velük, s idõnként feltétlenül lepjük meg õket kisebb ajándékokkal, vagy legalább a nehéz szenesvödröt cipeljük fel helyettük az emeletre. Nem fogjuk megbánni! Sok múlhat rajtuk. És lehet, hogy sok beszédnek sok az alja, de ha a mi fazekunk kozmás, akkor bizony pontosan az alját kell figyelnünk mindennek. A modern technika korában azt is megtehetjük, hogy a tapskapcsolókhoz hasonló hangfrekvencia, azaz emberi beszéd hullámhosszán kapcsoló szerkezetet építünk be lakásunkban, és azt összekötjük például egy automatikusan indító magnetofonnal. Egy bõbeszédû társaság így biztos nyomokat hagyhat maga után. A szobalehallgatás és a szobabeépülés elleni védekezés alapvetõen összefügg a konspirált behatolás elleni védekezéssel. A konspirált behatolás nélkül ugyanis nehézkes beépülni egy szobába. Akad persze kivétel, ami már az elhárításban alkalmazott csúcstechnika kérdéskörébe tartozik. Így például kívülrõl, akár több száz méternyi távolságból is lehallgatható a szobában folyó beszélgetés, ha lézersugaras berendezést irányítanak az ablakokra... Nagy távolságból képes hangfelvételt készíteni például a puskamikrofon, ami nem más, mint egy különlegesen irány érzékeny mikrofon. A hírszerzés egyik kedvelt eszköze a golyóstollból kilõhetõ, miniatûr mikrofonnal összekötött rádióadó készülék. Ezek ellen a technikai eszközök ellen már csak szakemberek képesek hathatósan védekezni. A védekezés reálisan ajánlható, egyetlen módszere tehát – sajnos csak az, hogy minél kevesebb információt közöljünk a környezetünkkel. Legalábbis olyan információkról ne beszéljünk, amelyek hátrányosak lehetnek számunkra.

Hogyan lehet azt felfedezni, hogy az elhárítás, hogy valakik – beépültek a szobánkba?

Nos, mindenekelõtt abban a helyiségben keressük a nyomot, ahol a leggyakrabban szoktunk tartózkodni, vendéget fogadni, beszélgetni. Egy pillanatig se higgyük, hogy az elhárítás ne tudná, melyik ez a szoba a lakásunkban. Ha egyszer ránk dolgoztak, akkor ne gondoljuk õket naivnak... Nos, mindenekelõtt alaposan nézzünk körül a helyiségben. Ne keressünk a falon lencserendszereket, ahelyett próbáljuk meg azt a légypiszok nagyságú, vagy még annál is kisebb pöttyöt megtalálni, ahol a kamera száloptikája végzõdhet a falban. Mindenekelõtt próbáljuk meg elképzelni, ha mi akarnánk beépülni kamerával a saját lakásunkba, hová helyeznénk el a száloptika végét, hogy minél több képi információt nyerhessünk? Majdnem bizonyos, hogy az elhárítás szakemberei is oda épültek be... Amennyiben elkezdjük keresgélni a légypiszkot, tudnunk kell, hogy az operatív technikát sohasem hagyja magára az elhárítás, hanem a figyelõ ügyeletes a képmagnójára szakadatlanul rögzíti az eseményeket. Mivel a figyelõnek elemi kötelessége, hogy megóvja a technikai beépülést a leleplezéstõl, számítsunk arra, hogy nem riad vissza az erõszakos betöréstõl, sõt habozás nélkül erõszakot fog alkalmazni ellenünk is. Ezért magunkban ne nagyon kezdjünk az operatív technika után nyomozni, inkább hívjuk oda barátainkat is. Velük persze ne közöljük, hogy mire készülünk, mert lehet, hogy közöttük mûködik a hálózati személy! A kamera elleni védekezés egyik ügyes megoldása, ha a száloptika feltételezett beépítési helyeire erõs fényû lámpákat irányítunk. Ezzel sikerül megvakítanunk a kamerát. Nem árt idõnként gondosan megszemlélni, hogy a lakásunkba ki-be vezetõ drótok és egyéb vezetékek valóban változatlan állapotban vannak-e? Legyünk gyanakvóak, ha bárhol friss festést, vagy tapasztást észlelünk... Szomszédainkhoz nyissunk be, csöngessünk be váratlan idõpontban, és figyelmesen szemléljük meg azokat a falakat, amelyek a saját lakásunkkal közösek. Okvetlenül legyünk éberek. ha az épülettömbben lakásfelújítás folyik, hiszen az elhárítás képes kifestetni egy teljes lépcsõházat is, csak hogy be tudjon épülni egy célszemély lakásába... Amennyiben van olyan ismerõsünk, barátunk, aki rádiózással foglalkozik, kérjük meg, hogy végezzen nálunk rádióhullám-méréseket, a legkülönbözõbb frekvenciákon. Tudnunk kell, hogy a gyengébb minõségû lehallgatókészülékeket nagymértékben zavarják az elektronikus háztartási eszközök, így az elektromos kávédaráló, a motoros hûtõgép – a tévhit szerint a rádió is, ez utóbbi azonban nem így van... A jó minõségû lehallgatókészülékek elektronikus szûrõvel vannak fölszerelve, így leginkább csak a hangfrekvenciás sávokban vesznek, ott viszont kiválóan, hiszen felerõsített jelekkel dolgoznak e tartományban.”

Hogyan védekezzünk a telefonunk lehallgatása ellen?

Hogyan védekezhetünk ellene? Sehogy. A nagyhatalmak figyelik a telefonok forgalmát és rögzítik azokat, legyen szó hagyományos vagy mobil telefonról. A „turkálók” közé az EU is belépett, a terrorizmus elleni harc jegyében rögzítik az elküldött szöveges üzeneteket is. A magáncégek sem tétlenkednek. Az elmúlt évben három 50 millió forint értékû mobiltelefonok lehallgatására alkalmas készüléket vásároltak nem állami megrendelõk. A kérdés tehát nem az , hogy lehallgatják-e a kedves olvasót, hanem hogy végez-e olyan tevékenységet ami miatt a Cég látókörébe kerülhetett, vagy keresztezte-e olyasvalakik útját akiknek van pénze az Ön lehallgatását megfizetni. Elmúlt évi adat szerint egy hónapos mobiltelefon lehallgatás 300 000 forint. Nézzük azonban Losonczy mit ír a telefon lehallgatásról: Nos, ez a védekezés egyre bonyolultabbá és költségesebbé válik korunkban. Egyrészt –azokban az országokban, ahol a postaszolgálat mintegy állami monopóliumként mûködik, a közhiedelemmel ellentétben, nem a poloska a legkényelmesebb lehallgatási módszer... Mert mi is tulajdonképpen a poloska? Nem más, mint egy olyan aprócska lehallgatószerkezet, amelyet csakis úgy lehetséges beépíteni az illetõ lakására, hogy oda behatoljanak, mégpedig konspiráltan, azok, akik a lehallgatókészüléket beépítik majd... Azt, hogy miképpen védekezhetünk a szoba-beépülés, és így a poloskák beépítése ellen, már leírtuk a konspirált behatolás ellen foganatosítandó módszereknél. Kényelemes és célravezetõ módszer, ha a szervek a postán rendszeresítenek egy olyan lehallgatóhelyiséget, ahol a befutó és a kimenõ kábelekre bármikor rákapcsolódhatnak az állambiztonsági szolgálat beszervezett hálózati személyei, vagy más, nem beszervezett együttmûködõk.. Ilyen esetekben a hívó és hívott vonal hibátlanul mûködik, bármilyen lehallgatás is folyik rajta... Azokban az országokban, ahol a posta monopolhelyzetben van, hiba lenne azt állítani, hogy valaki úgy észlelte a lehallgatást, hogy gyanúsan kattogott a készülék. Az adott posta-helyiségekbe természetesen az arra jogosultakon kívül mindenki másnak tilos belépnie... Hogyan lehet az ilyen országokban a postai lehallgatás ellen védekezni? Tiltakozni kell a posta monopóliuma ellen, és parlamenti bizottsági ellenõrzés alá kell helyezni a postaszolgálat mûködését: ha ez kevésnek bizonyul, akkor megfelelõ módon szét kell tagoltatni a hírközlõ és kézbesítõ szerveket, azaz diverzifikálni kell magát a postai szolgáltatást. Természetesen a részegységeket is megfelelõ ellenõrzés alá kell vonni. Emellett természetesen a továbbiakban is hasznos tanácsként adhatjuk, hogy ne fecsegjünk feleslegesen a telefonunkon, ha mégis erre kényszerülnénk, már jó elõre dolgozzunk ki egy közös „virágnyelvet” partnerünkkel. Például: ha valaki találkozni akar velünk, akkor csináljunk két darab térképet (ne többet, mert amit hárman tudnak, az többé nem lehet titok) – és jelöljük meg a találkozási helyünket és idõpontunkat, a kettesben megbeszélt kód alapján: „Szójabab 3-ason kozmál a zaft”. Nos, itt, jelen esetben a „Szójabab 3-as” jelent-se az egyeztetéskor közösen bejelölt „Ugró-bolha” presszót, a „zaft” szó pedig az este 9 órai idõpontot. A „kozmál” kifejezés csak a mondat logikáját hivatott szolgálni. Ha csak két eredeti térkép létezik, akkor senki nem fogja kellõ idõben megfejteni, hogy mit jelentenek az elmondottak. Hacsak, még egyszer nem használjuk ezeket a kifejezéseket. Az pedig nagyon fontos ez esetben, hogy a tervezett találkozónk elõtt már jóval elinduljunk, és konspiratívan, kerülõ utakon közelítsük meg a találkozás színhelyét... És lerázzuk a ránk akaszkodó figyelõket. Ehhez idõ kell. Amennyiben hallhatnánk a minket körülvevõ figyelõk rádiózását, talán meg sem lepne minket, hogy a példánkban említett „Szójabab 3-ason kozmál a zaft” mondatához mennyire hasonlítanak az õ szavaik! A megfigyelõk így fejeznék ki magukat, ha mi a lakásunkból például a postára megyünk: „Kilépett a mindig jóból és belepottyant a bablevesbe...” A „mindigjó” a lakást jelenti, a „bableves” pedig a postát jelöli a figyelõk tolvajnyelvén. Az is hasznos módszer, ha telefon-üzenetrögzítõt használunk. Nem árt késõbb visszahallgatni, amit adott idõpontokban közöltünk a beszélgetõpartnerünkkel, hiszen az adatok fontos idõpontnak bizonyulhatnak számunkra. Elborzadva fogjuk tapasztalni, hogy mennyit és milyen fölöslegesen fecsegtünk! Persze ezekbõl legközelebb méltán okulhatunk. Akárhogy is történik a dolog, jegyezzük fel otthoni dossziénkba – objektíve – a dolgokat. És ne felejtsük el késõbb elemezni. Lehetséges-e védekezni a hálózati személyek mûködése ellen? Az egyes állampolgár ez irányú küzdelme nemigen kecsegtethet nagy sikerrel. Egy szervezet ellen ugyanis csakis egy másik szervezet képes felvenni a harcot, kivéve, amit a filmekben láthatunk: a magányos, ámde szuperzseniális magánnyomozókat. vagy egyéb modern héroszokat. Egyfajta módon azért mégis védekezhetünk ellenük; ne legyünk senkivel túlságosan közlékenyek, és ne fecsegjünk fölöslegesen. Különösen olyan dolgokról ne szóljunk, amelyek személyükre nézve hátránnyal járhatnak, vagy éppenséggel súlyosan kompromittálhatnak minket. Tény, hogy ezt igen nehéz megállni. hiszen az ember társas lény, másként soha nem is válhatott volna homo sapienssé. A valóságban természetesen beszélgethetünk embertársainkkal, még bizalmas dolgainkat is elmondhatjuk nekik, de ismerjük alaposan azt, akinek valamit elmondtunk, tehát ismerõseinket is próbáljuk felmérni, megismerni. Amennyiben munkahelyünkön az állam számára fontos tevékenység folyik, biztosra vehetjük, hogy ott mûködnek hálózati személyek, akik az állambiztonsági szolgálat segítõtársai. A bûnügyi hálózati személyek már jóval szélesebb körben mûködnek. a társadalom kevésbé jelentõs (mármint állambiztonsági szempontból kevésbé fontos) szféráit is átszövik, mindenütt jelen vannak, ahol köztörvényes vétségeket, vagy bûncselekményeket lehet el-követni. Leggyakrabban a prostitúció, az idegenforgalom és a vendéglátás, a szállodaipar területén számíthatunk jelenlétükre. E területek ugyanis a köztörvényes bûnözõi tevékenység melegágyai. Az állambiztonsági hálózati személyeket viszont a leginkább olyan területen mûködteti a Cég, ahol egyenruhában teljesítik szolgálatukat az állampolgárok, ezenkívül a tudományos kutatóintézeteknél, hírközlõ, és mûsorszóró médiáknál, a sajtóban, a katonai avagy a jelentõs népgazdasági, nemzetgazdasági értékeket termelõ üzemeknél, az idegenforgalom és a vendéglátó-ipari területeken, és minden olyan munkahelyen, ahol jelentõs eszmei, vagy anyagi értékeket veszélyeztethet egy esetleges szándékos szabotázs-, terrorakció, vagy károkozás. (A következõ fejezetben Losonczy a személyi szám hatalmáról ír, könyvének megjelenése óta erõsen korlátozták a személyi szám használatát. Ennek ellenére törvényesen-törvénytelenül kérik azt tõlünk, a kopogtató-cédulákról nem is beszélve)

Hogyan védekezzünk az elhárítás egyik legnagyobb horderejû eszköze (fegyvere), a nyilvántartások ellen?

Talán túl egyszerûen és lehangolóan hangzik válaszom: sehogy. Mert igazából nincs mód arra korunkban, hogy hathatósan védekezzünk az adataink nyilvántartása ellen. A nyilvántartások praktikái és ördögien Ügyes fondorlatai ellen nincs, és talán sokáig nem is lesz fegyvere a szuverén állampolgárnak. Túlzás lenne azt állítani, hogy van hatékony védelme bármely országban az állampolgárnak a nyilvántartások ellen. A nyilvántartás szempontjából - a közelmúlt legnagyobb horderejû találmánya a személyi számok bevezetése volt. Nem lehet véletlen, hogy a fejlett polgári demokráciákban nem engedték bevezetni a személyi szám rendszerét. Amíg a személyi számok nem léteztek, a magyar elhárításnak jóval nehezebb dolga volt, ha a célszemélyrõl valamilyen adatot vagy tényt szeretett volna megtudni. Egyrészt a tudakozásra használt szolgálati jegyen számos rovatot kellett kitöltenie, ahhoz, hogy bizonyossággal azonosíthassa a keresett személyt, vagy annak vagyonát, adatait, múltját stb. Nemcsak a belügyi, hanem a polgári élet intézményei is sokféle azonosítási kódot, módszert használtak. Ma viszont – „hála” a nyilvántartások legfõbb kulcsának, a személyi számnak, egyetlen számkód, a személyi szám segítségével meg lehet mondani azonnal, hogy az illetõnek mekkora a bankszámlája, hány darab gépkocsija van, és azoknak mi a rendszáma, hány négyszögöles a telke, hány darab ingatlanja van... Ne soroljuk tovább, egyetlen számkód segítségével bármit meg lehet tudni bárkirõl az országunkban. Azt is mondhatnánk, hogy az illetõ neve lassan teljesen fölösleges. A személyi szám rendszerének segítségével a civil adattárak is tökéletesen ellenõrizhetõvé váltak a belügy számára. Ez persze csak a kisebbik baj lenne, hiszen a Cég tagjai igen szoros ellenõrzés alatt dolgoznak. Ám, ha illetéktelenek hozzájuthatnának adott esetben valakinek, vagy valakiknek a személyi számához, az bizony már beláthatatlan következményekkel járna... Tegyük fel, ha egy képviselõjelölt választást akar nyerni az adott.

(www.arpadvonal.hu)