Ez természetesen nem meglepő, sőt a hagyományaink szempontjából kifejezetten helyes, hiszen hazánk két legjelentősebb vízfelülete a Balaton és az Adriai-tenger, legalábbis amióta Árpád-házi Könyves Kálmánt 1102-ben Tengerfehérvárott Horvátország királyává is koronázták. Kálmán zseniális uralkodóként nem fosztotta meg a horvátokat az önállóságuktól, adófizetésre sem kötelezte őket, viszont örök hűséget kért tőlük a Szent Korona számára. A horvátok pedig ezt megígérték, s tartották is magukat ehhez 900 éven át, így a két ország társországgá, Horvátország pedig a Szent Korona részévé vált. Bár, a szabadkőműves nagyhatalmi diktátorok 1920-ban erőszakkal és mesterségesen leválasztották Magyarországról dél-nyugati szomszédunkat, a horvátok egyetlen pillanatig sem lettek a szerbek szövetségesei, olyannyira nem, hogy már 1928-ban egy szerb képviselő 5 horvát honatyát lelőtt a belgrádi parlamentben. Ezután nevezték át a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot Jugoszláviává, s diktatúrát vezettek be. 1941-ben azonban Horvátország függetlenné vált, egy nappal azelőtt, hogy a magyar csapatok bevonultak Délvidékre, így az esküszegés legendája is köddé válik, hiszen Jugoszlávia de jure megszűnt létezni mire a Bácskát visszacsatolták a honhoz. A horvát-magyar szent szövetség legutoljára 1991-ben vált hétköznapi valósággá, amikor Dél-Baranyában és Kelet-Szlavóniában magyar és horvát zászlók alatt harcoltak a helyi lakosok a szerb agresszorok ellen. Azóta a kommunista Jugoszláviában mesterségesen elfojtott horvát-magyar kapcsolatok újra reneszánszukat élik, s - Ausztria és Szlovénia mellett - Horvátország az a szomszédunk, ahol nem tombol állami szinten és az utcákon is a magyarellenes sovinizmus. Sőt, az utóbbi időben, a közéletben ismét hallani lehet azokat a horvát hangokat, amelyek szerint a Szent Koronára letett horvát hűségeskü örök érvényű, s a keserű szerb tapasztalatok után értelemszerűen a magyarokkal való társulás gondolata a népszerűbb. Nem véletlen, hogy az 1866-ban Zágráb főterén felállított Jellasics-szobor kivont kardjával eredetileg Magyarország felé mutatott, ám – miután a kommunisták eltávolították - 1990-es ismételt felavatásakor már déli (szerb) irányba nézett, s azóta is arra mutat Jellasics bán kardja.

Irigyelhetjük is a horvátokat, hiszen a kilencvenes évek honvédő háborújának köszönhetően egy erős, büszke, jó módú és - ami a legfontosabb – független országgá lettek, a horvát nép pedig rendkívül erős nemzettudattal és derűlátással rendelkezik. Néhány éve, s különösen az elmúlt hónapokban azonban immár szemmel láthatóan megkopott ez a megismert jelenkori Horvátország. Meghaltak, eltűntek – vagy, mint Ante Gotovina tábornok – a hágai börtönben senyvednek azok a politikai vezetők, akik megteremtették az erős és független Horvátországot. Helyettük megjelentek azok a gyáva, megalkuvó politikusok, amelyeknek prototípusai megtöltik a budapesti parlamentet is. A nemzeti függetlenséget kivívó Franjo Tudjman halála után (1999. december 10.) ugyanis a hatalomra jutó balliberális ellenzék rohamléptekkel fogott hozzá Horvátország „demokratizálódásához” és „gazdasági modernizálásához”. Ez természetesen azt jelentette, hogy alávetik az országot a monetáris nemzetközi pénzügyi oligarcháknak, s fokozatosan elveszítik a függetlenségüket, ahogy azt Magyarország esetében is láthattuk; a multicégektől eltekintve az egész magyar népesség rosszabbul járt a nagy euroatlanti integrációval. Ezt éli át most Horvátország is, amióta a szociáldemokrata Ivica Račan által vezetett balliberális oldal átvette az irányítást. Sőt, amit a magyar népnek nem lehet, azt a horvátországi liberálisok megtehették: 2000. november 9-én módosították az alkotmányt, természetesen liberális irányba. Ezt, sőt a szerb megszállókat kiűző, nemzeti hősnek számító Ante Gotovina tábornok nemzetközi dögkeselyűknek (más néven az amerikai és az izraeli hadsereggel mindig elnéző hágai nemzetközi törvényszéknek) való kiadatását is lenyomták már az elmúlt években a horvátok torkán, de most a horvát nemzeti oldal és a fiatalok legnépszerűbb ikonját, Marko Perkovicsot, más néven Thompsont, a rendkívül népszerű horvát nemzeti rockzenekar énekesét kezdték támadni. Liberális, baloldali, valamint zsidó, cigány és szerb szervezetek a szokásos jelzőket, hívószavakat igyekeznek a Thompson együttes nyakába aggatni, úgy mint, fasiszta, náci, usztasa, ultranacionalista, szélsőjobboldali, stb.

A cionisták megadták a jelet: a „horvát Kárpátiát” is fasisztázzák és kirekesztenék

A néhány magyarországi liberális fórumon, illetve cikkben nem teljesen alaptalanul „horvát Kárpátiának” is nevezett zenekar azért némiképpen különbözik a magyar együttestől, s valójában a realitásokhoz közelebb állna, ha a Kárpátiát neveznénk inkább „magyar Thompsonnak”. Bár mindkettő populáris nemzeti, hazafias rockzenét játszik, a Thompson például idén május 30-án Zágráb főterén 60 ezer ember előtt adott koncertet, de már ennél jóval nagyobb közönség előtt is lépett fel. Ez egyelőre nálunk bármelyik nemzeti rockbanda esetében teljességgel elképzelhetetlen, bár a Kárpátia immáron általában több ezres közönség előtt lép fel. Igaz, a 2003-ban alakult Kárpátiával ellentétben a Thompson már 1991 óta létezik, s egyelőre a horvát nemzettudat is erősebb a magyarnál. Tegyük hozzá azonban, hogy Horvátország lakossága még Csonka-Magyarország 10 milliós lélekszámának a felét sem éri el. A két zenekar frontembere – Marko Perkovics-Thompson és Petrás János – hasonló életkorúak, de különböző életpályát futottak be. Marko Perkovics-Thompson bekerült a történelemkönyvekbe is azáltal, hogy 1991-ben fegyveresen védte a hazáját a rátörő szerbekkel szemben, a Thompson nevet pedig arról az amerikai gépfegyverről kapta, amely a délszláv háborúban is használatos volt. Szerepét tekintve azonban a Thompson és a Kárpátia, valamint a többi magyar nemzeti zenekar, mint a Romantikus Erőszak, Hungarica, Magozott Cseresznye, Egészséges Fejbőr, Oi-KOR, Ismerős Arcok, Kormorán, Titkolt Ellenállás, stb. (a sor hála Istennek hosszasan folytatható) ugyanazt képviselik: hazájukban a zene által igyekeznek elősegíteni a nemzeti öntudatra ébredést.

A Thompson abban is különbözik a hazai zenekaroktól, hogy Marko Perkovicsnak saját rádióadója van, Narodni radio (Nemzeti Rádió) néven, amely természetesen gyakran játssza a dalait, s a horvát média jelentős része erős szimpátiával ír Thompsonról, a támadások hatására pedig azonnal összezárva, védelmébe veszi. Abban a pillanatban, ahogy a liberálisok, baloldaliak, zsidó, cigány és szerb szervezetek idén nyáron támadni kezdték Marko Perkovicsot és együttesét, a média nemzeti része azonnal a zenész segítségére sietett. Az egyik leghíresebb és legnagyobb példányszámú horvát zenei hetilap, az Arena e heti számának például teljes címlapját Marko Perkovics foglalja el, a hatalmas betűkkel virító cím pedig a következő: „Thompson, a győztes”. A lap belső oldalán a hatalmas riport „Thompsonnal énekel 120 ezer ember” címmel folytatódik, utalva arra, hogy ennyien voltak Marko Perkovicsék koncertjén, s a most össztűz alá vett énekessel együtt dalolták a liberálisok és idegenszívűek által betiltandó dalokat. Az Arena lap főszerkesztője, Senad Pasics büszkén (egyben tüntetőleg) egy közös képet is betett a saját lapjába, amelyen Marko Perkovics Thompsonnal beszélgetve üldögél egy koncert szünetében a sörsátor alatt. A több oldalas cikkben a szó szoros értelmében a jó búsba küldik el Thompson politikai támadóit. A horvát énekest és zenekarát az uralkodó katolikus egyház is megvédi, ami sajnos nálunk csak ritkán fordul elő. Sőt, Marko Perkovics Thompson még azt is elérte, hogy a katolikus egyház a válásuk után érvénytelenítette a Danijela Martinovics énekesnővel kötött házasságát. Persze, Horvátországban a média többsége nem a nemzetközi pénzügyi oligarchák kezében lévő külföldi vállalatok tulajdonában van, mint nálunk. A katolikus egyházat pedig nem a kommunista diktatúra alatt kiválasztott békepapok irányítják. Ott a média nagy része horvát személyek kezében van, akik számára a hazaszeretet természetes dolog.

Valószínűleg a jelenkori magyar labdarúgás is nagyobb sikereket érne el, ha a mérkőzések előtt az öltőzőben az edző a Kárpátia, a Romantikus Erőszak vagy éppen az Egészséges Fejbőr dalait hallgattatná és énekeltetné a játékosokkal. Ugye, ez ma elképzelhetetlen? Pedig az idei labdarúgó Európa Bajnokságon a horvát csapat szövetségi kapitánya, Slaven Bilics a Thompson dalait játszotta az öltözőben, írták horvát, illetve német lapok. Ezt hallgatták és énekelték a horvát játékosok az Ausztria elleni siker után is. „Győztünk! Énekeljetek!” - idézik Bilicset az újságok.

Nos, talán éppen emiatt lendültek támadásba egy megadott jelre, egyszerre a liberális, baloldali, valamint a zsidó, cigány és szerb szervezetek a labdarúgó Európa Bajnokság idején. Az egyidejű össztűz nyilván nem véletlen, már megszokhattuk, hogy ezek az erők kéz a kézben járnak. Az idei támadás azzal indult, hogy a május 30-ai zágrábi főtéri koncert után Alen Budaj, a „Zsidó Kisebbség Margel Intézete” nevű cionista szervezet igazgatója hétfőn jelentette be, hogy szervezete feljelentést tesz a zágrábi városvezetés, valamint a Thompson művésznéven is ismert Marko Perkovics énekes ellen a „diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet tiltó törvényi rendelkezések többszöri megsértése” miatt. A zsidó Budaj szerint a Zágráb főterén múlt pénteken tartott 60 ezres koncerten néhány fiatal az 1941 és 1945 között létezett Független Horvát Állam (NDH) jelképeit emelte magasba és náci karlendítéssel köszönt, Perkovics pedig elénekelte az usztasa rendszer hivatalos indulójának elejét. A horvátországi liberális sajtó arról számolt be, hogy a koncert előtt fiatalok egy csoportja szerbellenes jelszavakat skandált, illetve dalokkal az usztasa rendszert dicsőítette. Thompsonnak egyébként azt róják fel a zsidók, cigányok, szerbek és idegenszívűek, hogy a még a honvédő háború idején írt első nótájának a címe: Za dom, spremni! Ez pedig megegyezik a fasisztának mondott usztasa mozgalom köszöntésével: Za dom! (a hazáért!) és erre a válasz: Spremni! (készen állunk!). Ez a mondvacsinált hercehurca olvasóinknak is ismerős lehet, hiszen ugyanezzel a nyakatekert érveléssel támadják a libsik, illetve egyes zsidók idehaza az Árpád-házi zászlónkat, vagy éppen a Turult, mondván, hogy azok nyilas jelképek is voltak, blabla, blabla…

Nyilván azon sem lepődnek meg kedves olvasóink, hogy a feljelentő Margel Intézet az itthon is jól ismert nácivadász, cionista Simon Wiesenthal Központ partnerszervezete. S miután ők megadták a jelet, a többiek is bátrabbak lettek. Csatlakozott a feljelentéshez a Zágrábi Antifasiszta Fiatalok nevű szervezet és a horvátországi szerbek szervezete is, no és persze elmaradhatatlanul, a cigányok is „inzultálva” érezték magukat. Ezután természetesen a megfelelési kényszerben szenvedő, gyáva, megalkuvó politikusok is beálltak a sorba. Most augusztusban kívánt a Thompson koncertet adni az Isztriai-félszigeten fekvő Pula városának római kori kolosszeumában, ám a támadások hatására a pulai polgármester, Boris Miletics nem adott engedélyt rá. Persze, a szokásos politikai mellébeszélést választotta, s a nagy (horvát) felháborodás hatására azt nyilatkozta, hogy nincs semmi baja Marko Perkoviccsal és zenekarával, csupán későn adták be az önkormányzathoz az engedélykérésüket. A polgármester azért a gazdái kedvéért hozzátette, hogy „ugyanakkor nem tudja támogatni a Thompson koncertjein gyakran felbukkanó usztasa megnyilvánulásokat”. Tipikus gyáva, láncon tartott politikusi érvelés.

A mostani, Horvátország elleni cionista-liberális támadás egyébként nem egyedi eset. Egyre világosabban látszik, hogy szúrja a térségünk utolsó, még nem leigázott nemzete a nemzetközi pénzügyi oligarchák szemét. Bár, a kilencvenes évek honvédő háborújának, s a liberális fertő későbbi indulásának köszönhetően az usztasa mozgalom horvátok általi megítélése messzemenően jobb, mint nálunk a nyilasoké, a zsidók, a liberálisok és a kommunisták ugyanazt a lemezt tették fel, mint idehaza: ki kell rekeszteni minden hazafit és minden nemzeti érzést, mert aki szereti a hazáját (és nem zsidó), az fasiszta, náci, tehát usztasa vagy hungarista, és az szörnyű, pfuj…

Marko Perkovics Thompsont már az Amerikai Egyesült Államokból és Kanadából is ki akarták tiltatni (ez is ismerős) a zsidó-liberális és szerb körök. Az énekes ugyanis feladatának tekinti, hogy a hazája határain kívül élő boszniai nemzettársait, illetve az amerikai, németországi, ausztriai, kanadai, ausztráliai horvát diaszpórát is elérje, s ott is koncertezzen. Amikor azonban az USA-ba készült, hatalmas hangzavart és tiltakozási kampányt indítottak ellene amerikai zsidó és szerb szervezetek. Többek között a paramilitáns, szélsőséges Zsidó Védelmi Ligából (JDL) alakult Jewish Task Force (JTF) a honlapján és egy New York-i kábeltévén üzent Thompson amerikai látogatása kapcsán. A JTF vezetője, Victor Vancier az amerikai horvátokat „mocskos náci disznóknak, kollaboráns, árulóknak” nevezi, „akiknek a ráktól kellene meghalniuk”, Horvátországot pedig egyenesen náci országként emlegeti, csak úgy, mint annak vezetőit. A videóüzenet végén a zsidó szószóló arra inti a nézőket, hogy a világhálón nézzenek utána „Thompson náci bandájának”, akinek koncertjeit az „úgynevezett horvát katolikus egyház is” támogatja.

Mi is ugyanezt tudjuk javasolni olvasóinknak: aki csak teheti, nézzen és hallgasson meg valamelyik videómegosztó oldalon egy Thompson dalt. Megéri.

(Magyar Jelen 2008. 08. 21. - Toroczkai László)