Néztem, sokat néztem a gipszből szépre formált asszonyalakot, az egyenes tartású fiatal nőt, aki a harminchárom éves Jézusnak a nővére vagy akár a húga lehetett volna, de aki csak ilyen lehet: szép, a szeretet megtestesítőjeként.

Talán nem is áll újra meg újra elém ilyenkor húsvétkor, ha nem emeli úgy fel kedves arcát a szobrász simogató keze; fel a nap színeitől megfestett égbolt felé, ahol csodálatos világokat sejt a kipányvázott elme. Az emberi értelem, amely igazán csak az álmaiban képes kirótt sorsa elé lépni. A gyermek anyját álmodja magához, az anyja lányát vagy fiát, legyen hároméves vagy harminchá-rom…

Mozdul a kéz, és a finom asszonyi ujjak között zizzen a gyolcs, amelybe Jézust takarták. Ez is bizonyság arra, hogy Máriáé a legnagyobb kincs: fiának örökléte. A felismerés ereje lök mellbe: hát nem is tudom, mi lett később ezzel az asszonnyal? A fiatal Máriával.

Ebben a reményteli magasra tekintésében teljesedett ki számomra az anya, aki az élet legkivételesebb pillanatát élhette meg: szeretett gyermeke újraszületésének mérhetetlen döbbenetét. Nagyobb örömet a világra hozásánál, mert méhében hordozott magzatáról még semmit sem tudhatott, ám felnőtt fiát ismerte már, látta és láttatott általa.

Az emberek pedig a maguk módján beszélnek össze-vissza, hogy talán mégsem támadott föl, hanem ellopták a fehér lepelbe burkolt testet… Ám Mária arcán ott a fény, amely csak az anyának lehet sajátja.

A kalmárlelkű elöljárók és az irigy csőcselék akkor sem gondolt a gyermeke életének örvendő és újraszületésében reménykedő anyával. Mert nem számolt az újraszületés lehetőségével. Magának óhajtott megszerezni mindent, másoknak adni nem kívánt semmit. A tanítvány képes volt elárulni tanítóját. Ma ugyanezt teszi.

Ha messzire távozottak után tekint a kicsiny mellékoltár Mária-szobra, megváltozik-e a tekintete? Látja-e vajon e sokat szenvedett síksági táj embereit a déli végeken, akik mentek vagy maradtak, ám mindenképpen egy más, új világ eljövetelére várnak. S készülnek benne egy, az eddigieknél biztatóbb húsvét megünneplésére. Amely az emberségében megtisztuló téveteg halandóval születik újjá.

(Csordás Mihály, Vajdaság Ma)