„Az, hogy emberekkel törődhettem, gyermekeket nevelhettem, öregeket látogathattam, nekem nagy dolog. Mindig kötődtem a faluhoz, szerettem és vágyakoztam a falusi életformára, nem is akartam városi lelkész lenni. A természet közelsége mindig fontos volt” – mondja a tiszteletes úr, miután lexikális tudásával, a falu történelmének adatolt ismereteivel lenyűgöz. Mint kiderül, azt fájlalja leginkább, hogy egyre több ház marad üresen a falvakban, Bögözben is alig maradt tősgyökeres helybéli, a fiatalok nem alapítanak családot, s ha igen, kevés gyermeket vállalnak.

De nem csak visszafelé pillant, igen jól látja az aktuális gondokat is. „Nehéz és kényes sokszor kimondani a valót. Az emberek érzékenyek. Nagy kár, hogy Bögözben úgy jártunk, hogy se pénz, se posztó… És ez rányomja bélyegét mindenre. Egy hidat sem lehet megépíteni, de ott van az 1912-ben épült iskola is, ami majdnem dől össze. Az emeleten nem tudnak tanítani, nem is szabad oda felmenni, nehogy rájuk szakadjon. Az óvodához is hozzákezdtek, az alapnál megrekedtek. Ezek nyomorúságos gondok. És nem kérhetjük számon mindezt a polgármesteren, mert ő is tehetetlen. Szegények küszködnek, kínlódnak. Ezért szabad csak csínján beszélni ezekről, meg kell értenünk őket is” – mondja.

A makettkészítés technikáját nem tanulta, olló és penge segítségével kartondoboz lapjaiból varázsolja azokat. Arányaiban is tökéletes másai az épületeknek. Finom ívelésű vonalakkal az ablakokat, cserepeket is rájuk rajzolja. És mindezt a 90 felé közelítve. Vetési Sándor úgy tartja, ha az ember elhagyja magát, akár fizikai, akár szellemi értelemben, összehuppan. Épp ezért foglalatoskodik mindig valamivel, s amikor csak teheti, olvas vagy megjárja magát. „Fontos, hogy az ember mindig, a gondok-bajok idején is megtalálja a munka örömét” – mondja búcsúszóként.

(Honline)