Mit jelent zsidónak lenni vagy nem lenni?
Erre a kérdésre Izrael Samir, orosz-izraeli író, fordító és újságíró 2005-ben megjelent PaRDeS című munkájában azt válaszolja, hogy „zsidónak lenni vagy nem lenni a szabad akarat műve. Egy francia zsidó lehet egyszerűen francia, az orosz zsidó csupán orosz és a palesztin zsidó palesztin. Senkinek nem kell zsidónak lennie, amire Simone Weilnek, a hitleri idők kis ’kommunista keresztény szentjének’ a nagyszerű ikonja a legszebb bizonyíték. Ő együtt maradt a Reanult munkásaival, segítette a Charles de Gaulle féle ellenállást, nemcsak a nácik legyőzéséről álmodozott, hanem az egész modern paradigmáéról, a félresikerült nevelésével, vallási közönyével és a gyökértelenségével. Zsidó családban született, megtért Krisztushoz, de nem illeszkedett be teljesen az Egyházba, mert úgy érezte, hogy az Egyház nagyon zsidópárti. Szerinte nemcsak a zsidó próféták, hanem a görögök és a gallok, az indiaiak és a kínaiak, a germánok és a szlávok is tudtak Krisztusról, mielőtt még megszületett volna.”
Simoné Weil tehát elutasította a kereszténység zsidó gyökereinek a hangsúlyozását, mondván, hogy az Ószövetség feltétlen elfogadása csupán a kereszténység ’születési hibája’. Az ő felfogásában a gonosz és a jó állt egymással szemben, és a keresztre feszítés szörnyű tette csak olyan helyen eshetett meg, ahol a Gonosz uralkodott a Jó felett. Szent Páltól Avilai Szent Terézig, és Marxtól Trockijig sok zsidó születésű ember szakított a hagyománnyal és csatlakozott azokhoz, akik között élt. Ezek nem kivételek voltak, hanem a többség tette ezt. Abból a hét millió zsidóból, aki Pál apostol idején élt, a VIII. századra márcsak néhány maradt zsidó. A többiek beolvadtak környezetük közösségeibe, keresztények vagy mohamedánok lettek. A XX. századi zsidók és leszármazottjai ugyancsak sikeresen asszimilálódtak. Mások a zsidó közösségen kívül házasodtak, és így szakítottak a zsidó hagyománnyal.
A zsidó közösségen kívül házasodni a határ áthágását jelzi. Golda Meir, Izrael egykori miniszterelnök asszonya mondta, hogy „a vegyes-házasság rosszabb, mint a holokauszt”. De napjainkban is Elliot Abrams, a korábbi amerikai elnök fehér házi tanácsadója, és Deborah Lipstadt, az Emory egyetem tanára is azzal érvelt a nem zsidókkal kötött házasság ellen, hogy megőrizzék a „zsidó faj tisztaságát”. Deborah Lipstadt, aki „Denying the Holocaust” címmel, amely 1994-ben jelent meg New York-ban, fontos munkát írt a holokausztról, és számos előadást is tartott a holokauszt-tagadás tarthatatlanságáról, arra figyelmeztette a zsidó szülőket, hogy mondjanak nemet a nem-zsidókkal kötött vegyes-házasságokra. Úgy vélte: ahogyan védik gyermekeiket a kábítószer fogyasztástól, ugyanúgy kell óvni a vegyes-házasságtól is őket A már említett fehér házi tanácsadó, Elliot Abrams pedig „Hit és félelem: Hogyan tudnak a zsidók megmaradni a keresztény Amerikában” címmel írt könyvet, amelyben a vegyes-házasságot olyan ténynek tekinti, amely az Amerikában élő zsidó megmaradást veszélyezteti.
Az említettek valójában azt a zsidó hagyományt követik, amit Ezsdrás próféta is folytatott, aki minden zsidó papot kiközösített, ha őshonos palesztinnal házasodott. A Talmud pedig a vegyes-házasságot az állatokkal való fajtalankodásnak tekinti „mert – írja Samir – a nem zsidók közelebb állnak az állatokhoz, mint a zsidókhoz”. A zsidó hagyomány szerint egy zsidó családnak gyászszertartást kell bemutatniuk, ha gyermekük egy gojjal, vagyis nem-zsidóval házasodik.
E hagyomány ellenére tanúi lehetünk annak, hogy zsidó származású férfiak és nők igen gyakran kötnek vegyes-házasságot. Ez azt jelzi, hogy készek feladni a zsidó elkülönülést, és csatlakoznak ahhoz a néphez, amelynek a körében élnek. Ez, vagyis a vegyes-házasság, ugyanolyan végérvényes kiút a zárt zsidó közösségekből, mint a megkeresztelkedés. Izrael Samir ezután arra emlékeztet, hogy 1492-t követően az akkori spanyol uralkodók azért tekintették a spanyol zsidók tömeges áttérését őszintétlennek, mert azt követően is csak egymás között házasodtak. Tény az, hogy sok marrano, azaz keresztény hitre áttért zsidó újból zsidó hagyomány keretei között élt, amikor távozott Spanyolországból. A zsidók azért fogadták a marrano-kat vissza, mert tudták, hogy kizárólag egymás között házasodtak, és a keresztény hitre való áttérés csak a kényszerű alkalmazkodás következménye volt. Azok a marrano-k, akik viszont vegyes-házasságot kötöttek az bizonyították, hogy az ő áttérésük őszinte volt.
Christopher Jon Bjerknes, az örmény holokausztról írt fontos munkájában ugyancsak részletesen foglalkozott azzal, hogy miként alakult a Spanyolországból az Ottomán Birodalomba átköltözött szefárd zsidóknak a sorsa. Az ún. „dönmeh”-ben Sabbatei Zvi követői külsőleg fölvették az iszlámot, de mégiscsak a közösségükön belül házasodtak. Ennek a szektának fontos szerepe volt az Ifjú Törökök mozgalmában, és Törökország XIX. század végi és XX. század elejei történelmének az alakításában. Több török történetíró, de más kutatók is kapcsolatba hozzák őket az örmények népirtó kiűzésével, az anatóliai görögök legyilkolásával, valamint Musztafa Kemál Atatürk erőszakosan modernizáló politikájával. Mindez arra mutat rá, hogy nagyon fontos döntés a vegyes-házasság. Egy ilyen lépés erős jellemet és független gondolkodást kíván, mert valódi szakítást jelent. Samir egyenesen azt állítja, hogy a házasság rokon a szentáldozással. A vegyes-házasság pedig mindig lázadás a zsidók ellen, kitörés a szabadságra, és szövetségre lépés az őslakó befogadó néppel.
Samir úgy gondolja, hogy ha ez a folyamat kibontakozhatna, akkor az 100 éven belül felszívná a zsidókat. Ezt a folyamatot azonban az utóbbi évtizedekben nemcsak leállították, de vissza is fordították. A zsidók ma elit csoportot alkotnak, és a vegyes-házasságok gyermekei ezért visszatérnek fokozatosan a zsidó közösségekbe. Egyre többen fedezik fel zsidó őseiket. Erre Samir példákat is hoz fel a 2004-es amerikai választási kampányból. Ekkor az elnökjelöltek valósággal versengtek abban, hogy feltárják zsidó gyökereiket. Wesley Clark tábornok például minszki zsidó rabbi ősöktől származik. Hillary Clinton nagymamájának a férjét hívták Max Rosenbergnek. John Kerry is megemlítette, hogy atyai nagyszülei zsidók voltak, és hogy eredetileg őt is Khon-nak hívták.
A vegyes-házasságból született gyermekek gyakran nem értik szüleiket, a szülők pedig nem magyarázzák el nekik döntésük vallási fontosságát. Ezért aztán ahelyett, hogy büszkék lennének, hogy ezt a fontos lépést a szülők egyike vagy másika megtette, megpróbálják visszafordítani, és visszatérnek abba a kapcsolatrendszerbe, amit Izrael Samir zsidó karámnak nevez. Azt is hozzáteszi, hogy a visszatérési kísérletük azonban kudarcra van ítélve, mert egy ilyen gyermek a zsidótörvény szerint soha sem válhat teljes zsidóvá. Nem házasodhatnak össze egyetlen igazi zsidó családdal sem, azaz egy Cohen-nel. Helyzetük olyan, mint egy mamzeré, azaz egy fattyúé, vagyis „egy szajha” gyermekéé. Támogathatják a zsidókat, meghalhatnak értük, de például már nem lehet őket zsidó temetőbe eltemetni. Izrael Samir azonban ezt pozitív fejleményként értékeli, mert úgy gondolja, hogy nem kívánatos a zsidó közösségbe tartozni, mert az nem jó közösség.
A PaRDeS című könyvét pontosan azért írta, hogy ezt érvekkel alátámasztva bebizonyítsa. A XX. század kezdetén már a vegyes-házasságból született gyermekek többsége beilleszkedett és azonosult annak az országnak a népével, ahol élt. E folyamat ellen azonban erős ellenállás bontakozott ki akkor, amikor a holokauszt megjelent nemcsak mint történelmi tény, de mint ideológiai építmény is. Ennek az eszmerendszernek és spiritualitásnak az a lényege, hogy rákényszerítse a zsidó származásúakra a „nincs menekvés” végzetes érzését, vagyis (idézzük Samirt) „semmit sem számít, hogy te vérségileg színtiszta zsidó vagy, vagy csupán pár csepp zsidó vér van benned, hogy meg vagy-e keresztelve vagy sem, téged mindenképpen megölnek Hitler nácijai, ezért ragaszkodj a zsidókhoz, és támogasd őket”.
A holokauszt eszmerendszere tehát olyan célokat is szolgál, hogy a zsidók megtartsák a hátországot, és leszármazottaikat is a zsidó közösségek számára. Samir szerint a holokauszt ideológusok ily módon Hitlert a szövetségesükké tették, mert hiszen a nácik kegyetlenségei erősítették a zsidó összetartást.
Samir nem tartja véletlennek, hogy Deborah Lipstadt a zsidó fajtisztaság megszállottja lett, és tiltakozik a második világháború eseményeinek a kritikai jellegű történelmi kutatása ellen. Izrael Samir szerint a holokauszt történetnek az a célja, hogy a zsidókat a zsidó közösségek engedelmes szolgáiként megőrizzék. Ehhez azt is hozzáteszi, hogy valószínűleg ez volt annak is az oka, hogy a zsidó bankárok már korán támogatták Hitlert és pártját a hatalomhoz vezető úton.
Samir ezután kitér arra, hogy több, mint 150 ezer zsidó származású ember szolgált Hitler hadseregében, ahogyan azt az amerikai katonai egyetem történelmi professzora, Brian Mark Rigg kutatásai igazolták. Közöttük volt Bernhard Rogge tengernagy, aki személyesen Hitlertől kapta meg a lovagkeresztet, valamint Helmut Wilberg a Luftwaffe tábornok, és Erhard Milch tábornagy.
Hitler a zsidókra vonatkozó felfogását jelentős részben a fiatalon elhunyt bécsi filozófustól, Otto Weiningertől vette át, aki áttért az evangélikus hitre. Weininger számára a zsidóság nem faj volt, sem nép, sem vallás, hanem egy lelki beállítódás. Ezt írta: „a júdaizmussal plátói értelemben, mint egy elvvel foglalkozom. Abszolút zsidó ugyanúgy nem létezik, mint abszolút keresztény. A júdaizmus legyőzéséhez az kell, hogy először a zsidó értse meg magát, és harcoljon saját maga ellen. Ezt minden zsidónak a maga személyében kell megoldania” az által, - teszi hozzá Samir – hogy fölfedezi Isten jelenlétét a világban, azaz Krisztust.
Ezt a magunk részéről azzal egészítjük ki, hogy Jézus Krisztus itt az univerzális Erkölcsöt, a minden ember iránti Jóságot és Szeretet jelenti, szemben csak a kiválasztottak szeretetével, és mindenki másnak a gyűlöletével, ahogyan azt Gilad Atzmon olyan szemléletesen kifejtette korábban már ismertetett tanulmányaiban. Másképp megfogalmazva azt is mondhatnánk, hogy mindaz, ami erősíti az emberiségben azt, ami a legjobb, és magasabb szintre emeli az életet, kiterjesztve az ember transzcendens dimenzióit, összekapcsolva azt a kozmikus világerőkkel, az Örökkévalósággal és a Mindenhatóval, azt úgy is tekinthetjük, mint Jézus tanításainak a követését.
Samir a PaRDeS-ben arról is említést tesz, hogy Dietrich Eckart, bajor költő, akit Hitler atyai barátjának tekintett, és aki fontos szerepet játszott a Thule társaság és a nemzetiszocialisták kapcsolatának a kiépítésében, a zsidóellenes irányt antikapitalista gondolatokkal vegyítette. Úgy gondolta, hogy a zsidó tulajdonságok minden népben és nemzetben megtalálhatóak. Ezeket le kell győzni, de nem lehet őket kiirtani. Úgy gondolta, hogy a zsidó és az árja a kínai yin és yang ellentét-párjának felel meg, és bizonyos mértékű „zsidóságra” (vagyis önzésre) a népeknek szükségük is van, hogy fennmaradjanak. Eckart nagyon tisztelte a Krisztushoz megtérő zsidókat, és Hitler a Mein Kampf második kötetét e Dietrich Eckartnak ajánlotta.
Hitler azonban a gyakorlat embere volt, és a júdaista szemlélet elleni harc helyett inkább annak az utánzását választotta, amikor a magát kiválasztottnak tekintő zsidó nép helyébe a saját népét, a németeket tette meg választott néppé. A nemzetiszocialisták rasszizmusa tehát ebben az értelemben a zsidó rasszizmus negatív lenyomatának fogható fel.
Samir azzal folytatja, hogy a júdaizmus ellenes gondolat benne rejlik a kereszténység és a kommunizmus alapvetésében. A zsidók a júdaizmus-ellenességet rasszizmusnak igyekeznek feltüntetni. A júdaizmus-ellenes gondolat már évszázadok óta létezik. A zsidók ma azonban ragaszkodnak az antiszemita elnevezés használatához, amely eredetileg a XIX. század egy rövidéletű fajelméleti irányzatát jelölte. Az antiszemiták szerint a zsidónak, mint olyannak a lényéből fakadó és nem megváltoztatható tulajdonságai vannak. A zsidóellenes gondolat pedig a művészetben, a teológiában és a társadalomtudományokban volt megtalálható. A zsidóellenes kutatók a júdaista irányultságot elemezték, és harcoltak ellene. A zsidók azonban képtelenek a képzeteikkel szembeni ésszerű és indokolt kifogásokkal szembenézni. Az őket érő negatív hatást azzal magyarázzák, hogy az azért éri őket, hogy kicsodák és nem amiatt, amit tesznek. Vagyis minden őket érő bírálat rasszizmusnak minősíthető.
Samir ezzel kapcsolatban is idézi Otto Weininger egyik megjegyzését: „a jó társadalmi helyzetű árja mindig szükségét érzi, hogy tisztelje a zsidókat. Nem örül, ha egy zsidó leleplezi a zsidókat, noha, aki így tesz, csak annyi köszönetet várhat ezektől, amennyit a túlérzékeny zsidóktól remélhet.” Samir úgy véli, hogy Weininger szavai most is érvényesek. A zsidók felemelkedése után a zsidó-gyökerű emberek feladata lett, hogy véget vessenek a zsidóságnak. Hosszú évek óta folyik egy vita, amelyben az „anticionizmus és antiszemitizmus” váltakozik azzal, hogy „ne keverd össze a cionizmust a júdaizmussal! Hogyan merészeled te antiszemita!”. Mindezt így Michael Neuman fogalmazta meg. Izrael bírálói naponta esküdöznek, hogy ők nem antiszemiták, miközben elutasítjuk a gyakorlatilag nem létező XIX. századi biológiai alapú faji-antiszemitizmust, a XIX. századnak ezt az eltévelyedését.
Teljes egészében elfogadhatjuk Pál apostolnak, Marxnak, Simoné Weilnek a júdaizmus ellenes hagyományait. A cionizmus-ellenesség lehet júdaizmus-ellenes, és lehet nem az. Az Evangélium, vagyis a bibliai Újszövetség, azonban mindenképpen az, csak „Isten jóakaratú, míg a zsidók tökéletesen képesek arra, hogy pusztító és rosszindulatú módon tegyenek a világ ellen, amelyben élünk, a természet és a nem-zsidók ellen.” – vonja el a következtetést Izrael Samir a PaRDeS 8. oldalán.
Mi Samir szerint a júdaista irányzat?
A PaRDeS szóösszetétel a zsidóság lényegének a négy szintjét tartalmazza rövidített formában. A Peshat a pénzzel foglalkozik. A Raz a közgondolkodást tartalmazza. A Derash a politikai hatalom szintjét jelöli. A Sod pedig a teológiai dimenziót. Itt tehát a zsidó identitás és hagyomány megközelítésének négy szintjéről van szó.
A zsidók terveinek szentelt 101 oldal a PaRDeSben ezt a szerkesztést követi, és tele van újszerű tényekkel és összefüggésekkel. A könyv végül kiegészül hat magas erkölcsiségről és szociális érzékenységről tanúskodó tanulmánnyal. Samir többek között arra keresi a választ, hogy mi a rossz a világban? Mi az, amitől még Amerikai is megrendült, és roskadozik a megfizethetetlen adósságok, a megnyerhetetlen háborúk, az energiákat értelmetlenül elfolyató szórakozások, a korrupt kormányzat, a társadalmat bomlasztó adórendszer és az egyre növekvő rendőrállami beavatkozások következtében.
Ma már nemcsak az alternatív, de a főáramlatú társadalomtudományok képviselőinek egy jelentős része is úgy látja, hogy a két felesleges és értelmetlen európai világháborúnak, amely tönkretette a keresztény kultúrát, és sokmillió ember értelmetlen halálát okozta, az előidézői a nemzetközi pénzemberek kartellje, és az egyik néphez sem tartozó fegyvergyárosok voltak, akik származásilag részben egy kabalista zsidó szektához sorolhatók. Samir azonban, mintegy belülről megközelítve állítja, hogy a „zsidók” (értsd a szervezett és a pénzkartell irányítása alatt álló zsidóság) egy olyan világuralomra törő stratégia résztvevői, amely stratégia már közel jutott a sikeres megvalósításhoz.
Samirt természetesen nem szeretik azok, akiket ő Mammonitáknak, azaz az aranyborjút, a pénzt imádók szektájának nevez. Már utaltunk rá, hogy Samir mindössze néhány éve tért át az ortodox keresztény hitre. Írásait az érzékeny megértés, az őszinte jóság és szeretet, a világtörténelem átfogó ismerete, valódi keresztény buzgalom és bámulatos éleslátás jellemzi, de mindez finom iróniával párosul, és azzal a bátorsággal, hogy amit igaznak tart, azt minden kockázat vállalásával kimondja.
Az Izraelben élő Samir elsősorban a közvetlen közelében megtapasztalt igazságtalanságokra figyel. A palesztinai viszonyokat azonban úgy tekinti, mint annak az előzményét, ami majd világméretekben is bekövetkezhet. Úgy látja, hogy Izrael és a most földrajzi és politikai fogalomnak egyaránt számító Palesztina megjelölés az a világmodell, amelyet pénzuralmi világrend hegemóniája alá került amerikaiak meg akarnak valósítani. Ennek a Palesztinának vannak parasztjai, akik családostul szomjan halnak, miközben a hegytetőn villák és úszómedencék találhatók a kiválasztottak, vagyis a választott nép tagjai számára. Izraelnek hadserege rendkívül erős, és számos jogfosztott dolgozója van. Samir úgy gondolja, hogy számításba kell venni, hogy az egész világ Palesztinává alakulhat át, és ezt jelezheti az a körülmény, hogy megkezdődött a harmadik világ elleni világháború előkészítése.
Samir itt arról beszél, hogy mi az, amit „az amerikaiak meg akarnak valósítani”. Amit Izrael akar, azt akarja Amerika. Ez azzal függhet össze, hogy mindkét ország ugyanannak a nemzetek feletti pénzkartellnek a hegemóniája alatt áll. Számos tény utal arra, hogy ez a hegemóniát gyakorló transznacionális pénzkartell már rácsatolta az Egyesült Államok vonatát az izraeli mozdonyra. Ennek a transznacionális pénzkartellnek az Egyesült Államok leggazdagabb és leghatalmasabb érdekcsoportjai a tagjai. Minthogy ebben meghatározó szerepe van a kabalista-számmisztikát a saját ezoterikus vallásuknak tekintő szuper-gazdag zsidó pénzembereknek, ezért ezt a pénzuralmi világelitet zsidónak szokták tekinteni. Ez azonban nagyon pontatlan és megtévesztő kifejezés, mert ebben az esetben a „zsidók” megjelölés nem vonatkozik minden zsidóra, csak egyesekre, akik készek teljesen azonosulni ezzel a világuralomra törő pénzkartellel. A zsidó emberek többsége ettől elhatárolódik, ugyanakkor azok, akik teljesen azonosulnak vele, azok képviselik azt az értékrendet, beállítódást és gondolkodásmódot, amelyet Samir „júdaista szellemnek” nevez.
A júdaista szellem alatt Samir a világforradalomnak a materialista, evilági szellemiségét érti. Samir már a PaRDeS első lapjain élesen megkülönbözteti a zsidókat - a zsidóságtól. Az átlag zsidó emberek pontosan olyanok, mint a más néphez tartozó átlagemberek. Akik készek arra, hogy úgy éljenek, hogy semmiféle különleges kiváltságban ne részesüljenek. Ezek a saját teljesítményükre támaszkodó emberek készek azonosulni a számuknak otthont adó országgal, és ezt az új hazájukat részesítik előnyben azzal, amelyet ők vagy elődjeik évekkel ezelőtt elhagytak, vagy a zsidók esetében Izraellel.
Ha a Biblia ószövetségi részét – Einsteinhez hasonlóan – egy nép mitologikus emlékezetének tekintjük, akkor nem fogható fel egyfajta történelmi forgatókönyvnek és telekkönyvnek, amelyet maga Isten diktált a kozmikus világmindenség „Földhivatalából”. Nyílvánvaló, hogy nem értelmezhetjük szó szerint az Ószövetséget, hiszen akkor az emberiség csak 6000 év óta létezik, és így hat nap alatt jött létre. Ez teljességgel ellent mond kellően alátámasztott tudományos ismereteinknek, és a ma már evidenciának tartott tényeknek. Ezért az Ószövetségre alapozva nem lehet például területi igényekkel fellépni, mert ezt a tiszteletreméltó népi mitológiát nem lehet telekkönyvnek tekintetni. Tiszteljük a hindu mitológiát, a perzsa mitológiát, az egyiptomi mitológiát, a görög, a latin és a kelta mitológiát, a germán mitológiát, sőt más népek mitológiáit is, köztük a magyarokét is.
Ezért tehát az Ószövetség egy nagyon fontos kulturális öröksége az egész emberiségnek, de a benne foglaltakat nem szabad szó szerint érteni, hanem egyfajta, a kulturális hagyománynak megfelelő értelmezés szerint kell olvasni. Ebben a megvilágításban Izraelt nem lehet történelmileg megcáfolhatatlanul a mai zsidók ősi otthonának tekinteni, hanem egy olyan államnak, amely csak 1948-ban jött létre. Izrael azóta fáradozik azon, hogy minél több zsidó költözzön oda, illetve tekintse Izrael ügyét a sajátjának, és ezt azzal igazolja, hogy Isten „Nagy Izraelt” a zsidóknak adta, és csak a zsidóknak. Nos, ha egyszer bizonyítottan nem lehet szó szerint elfogadni az Ószövetség állításait, minthogy azt cáfolják a tudomány tényei (például azt, hogy 6000 éve létezik az emberiség, és hogy hat nap alatt jött létre e körülöttünk lévő világ), hanem mindezt csak szimbolikusan lehet értelmezni, akkor Izraelnek ezek az elvárásai erősen vitathatóak. Valójában erre alapozzák eltérő álláspontjukat az iszlámvallás követői is.
Samir szó szerint ezt írja a zsidók és „A Zsidók” megkülönböztetéséről:
„Egy zsidó ritkán tudja, vagy érti meg, hogy mit akarnak a zsidók saját maguktól és a meghökkent emberiségtől. A megértésnek ez a hiánya okozza sok rendes ember és nő esetében, hogy kifejezzék a támogatásukat (vagy ellenkezésüket) „A Zsidóknak” nevezett népközösséggel. A zsidó születés és neveltetés nem segít ezen, ugyanúgy, ahogy egy elit alakulathoz való tartozás sem segít a Vezérkar terveinek a megértésében.
A célunk, hogy megmagyarázzuk és megértsük (írja a PaRDeSben – D.J.), mit akarnak „A Zsidók”. Ez nagyon nehéz feladat, mert a zsidóknak nincs látható központi parancsnokságuk. Nagyon nehéz megemészteni, hogy a zsidóknak van haditervük, de nincs hadvezérük. A „Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei” azért népszerű, mert bemutat egy ilyen felső (bár rejtett) fővezért. Azonban „a sáskáknak nincs királyuk, mégis hadrendben támadnak” (Bölcsességek könyve, 30:27), és egész országrészeket tudnak tönkretenni, mintha terv szerint tennék.
Lehet, hogy nincs is olyan zsidó (vagy alig van), aki teljesen megérti, hogy a zsidók mit akarnak. Az „A Zsidók” fogalom, ahogy ebben a cikkben használom (írja Samir – D.J.) egy magasabbrendű szellemi személyt jelöl úgy, ahogy a Katolikus Egyház viszonyul az egyes katolikusokhoz, vagy a méhraj az egyes méhekhez. Ekképp nincs szó az egyes zsidók valamilyen személyes bűnrészességéről, hacsak valamilyen személyes tettük vagy mulasztásuk önmagában nem bűn. Ez a gondolatmenet segíthet egy személynek abban, hogy eldöntse, hogy zsidó akar-e lenni vagy sem, ugyanúgy, ahogyan az ember megválasztja, hogy kommunista akar-e lenni vagy kvéker.”
A PaRDeS, amely egy zsidónak a zsidók számára írt könyve azzal a céllal, hogy meggyőzze őket: Hagyjanak fel „a zsidóságukkal”, és a szándékos elkülönülésükkel, és csatlakozzanak újra az emberi nemhez. Samir Simoné Weilhez hasonlóan állítja, hogy az eszme, amely szerint a zsidók még mindig Isten különleges „kiválasztott népe”, hibás felfogás, és különösen káros hatású a zsidók számára, de az egész emberiség számára is. Valójában egy elavult faji-politika továbbéléséről van szó.
Samir többek között ezt írja: „a júdaizmus célja, hogy a zsidó népet helyezze Krisztus helyébe Isten és ember közti közvetítőnek. Egyszerűen a zsidók akarnak Isten lenni. A zsidó holokauszt helyettesíti Krisztus szenvedéseit…”. A XX. század elején Nicolaus Richard Coudenhove-Kalergi, a Pán-Európa mozgalom alapítója úgy gondolta: Eljött az idő, amikor a legyengült fehér korcs faj felett végre erős és egységes tiszta vérű faj uralkodik.
Coudenhove-Kalergi 1926-ban hívta össze az első Pán-Európai Kongresszust Bécsbe. Az osztrák fővárosban megjelenő Szabadkőműves Újság 1923. október 19-i számában ezt írta: „A jövőbeni ember keverék faj lesz. Európa számára egy jövőbeni Eurázsiai-Negroid fajt kívánok, hogy a személyiség sokoldalúsága biztosítva legyen. A vezetőket majd zsidók adják, mert a jóságos gondviselés Európát a zsidókkal, ezzel az új ésszel megáldott nemes fajtával ajándékozta meg.”
Samir az izraeli-palesztin viszonyról
Izrael Samirnak ebben a kérdésben az az álláspontja, hogy a cionistáknak fel kell számolniuk rasszista államukat és a palesztin szomszédjaik iránti gyűlöletüket, és a palesztinok barátaivá válva, meg kell kezdeni a velük való összeolvadást Palesztina népévé. A palesztinoknak természetesen ezt el kell fogadniuk, és jóindulattal kell viszonozniuk. A zsidóknak ki kell egyezniük tehát a palesztinokkal egy egységes állam létrehozására, amelyben mindkét néphez tartozó állampolgárok egyenjogúak. Ennek alapján az „egy személy-egy szavazat” elve érvényesülne, és megszűnne az a propaganda, hogy a zsidók Isten választott népe, és ezért különleges jogaik vannak a „Szentföldre”.
Az Obama elnök által szorgalmazott „két-állam” megoldás Samir szerint szükségszerűen egy apartheid állam irányába fejlődik. Ennek jelképe az izraeliek által Palesztinán keresztül épített fal. Samir, amikor megírta a PaRDeS-t, számításba vette, hogy az amerikai zsidó és keresztény cionisták azt el fogják utasítani. Samir valószínűleg ezért nem utazott az Egyesült Államokba, noha mint tudósító, bejárta az egész világot Angliától Malájföldön át Japánig.
Samir egyetért Paul Eisen-nel, aki a londoni „Deir Yassin Emlékezete” elnevezésű emlékbizottság igazgatója. Ő írta a Culture Wars című folyóirat 2005. júniusi számában megjelent „Speaking the Truth to Jews (Mondjuk meg az igazat a zsidóknak)” című tanulmányt. Paul Eisen ebben tárgyilagosan ismerteti azokat a tényeket, ahogyan Izrael a Szentföld cionista hatalomátvétele óta bánik a palesztinokkal. Eisen rámutat, hogy mindazok, akik megpróbálnak tárgyilagosan foglalkozni a zsidó problematikával, úgy érzik, hogy kódolva kell beszélniük, vagy hallgatniuk kell, ha nem akarják magukra vonni az antiszemitizmus vádját.
Paul Eisen ezeket írja: „A zsidók még sosem voltak ilyen biztonságban, és sosem volt ekkora hatalmuk, mint most, sok zsidó mégis úgy érzi, és úgy cselekszik, mintha csak egy hajszál választaná el Auschwitztól (…) a zsidók mind egyénileg, mind közösségileg arra használják politikai, gazdasági, szociális és erkölcsi hatalmukat, hogy Izraelt és a cionizmust segítsék. Izrael és a cionizmus védelmében a zsidók a világ felett Damoklesz kardjaként használják szenvedéseiket, azzal vádaskodva, hogy visszatérőben van a régi antiszemita gyakorlat. Azt állítják, hogy Izrael és a cionizmus bírálata valójában a zsidók bírálata. Ugyanúgy, ahogyan a múltban, a zsidók voltak a klasszikus antiszemitizmus alanyai, ma a zsidók állama az. Izrael az új modern antiszemitizmus célpontja. Megengedik, hogy Izrael a világ többi államához hasonlóan nincs felmentve a kritika alól, de állítják, hogy Izrael államnak az a joga, hogy zsidó államként létezzen, nem vonható kétségbe. Bírálható az, amit Izrael tesz, de nem lehet kritika tárgya, hogy miként létezik.”
Paul Eisen Izraelnek pontosan azt az igényét bírálja, ahogyan most létezik. Izrael egy vallásilag (fajilag és törzsileg) elkülönülő állam, az apartheid megjelenése, amely kirekeszti és elnyomja a palesztinokat, akiket kitaszít és bezár. Samir egyetért Paul Esien-nel. Ő is tagja a Deir Yassin Emlékezete Bizottság vezetőségének, és ellenzi Izrael múltbeli és jelenlegi gyakorlatát. Őszintén vonzódik új hazájához, a Szentföldhöz, és nagy szeretettel ír a Galilea virágai című könyvében róla. A „The New Bund and Old Tricks” (Az új szövetség és régi trükkök) című írásában Samir így fogalmaz: „Krisztus elfogadása a zsidó kérdés végső megoldása, a zsidó örökség és elkülönülés megszüntetésének módja pedig a vegyes-házasság és az összeolvadás.”
Izrael Samir 2001. április 9-én cikket írt Deir-jasszini mészárlás emlékére. Ebben beszámol arról, hogy 1948. április 9-én éjjel az Ecel és a Lehi zsidó terrorista csoport rátámadt Deir-Jasszin falura, és megölt mindenkit, nemcsak a férfiakat, de a nőket és a gyermekeket is. Samir utal rá, hogy lényegét tekintve minden tömegmészárlás egyforma. Lidicétől Oradourig, és Babij Jártól Deir-Jasszinig.
Samir szerint több mozzanat is különlegessé teszi a palesztin falu esetét. Az egyik az, hogy sok a dokumentum és a szemtanú. Emiatt erről az esetről különböző szervezetek kimerítő elemzéseket írtak. Az is kiemeli a faluban történteket, hogy Jeruzsálem közelében feküdt, amely a Palesztinai Brit Mandátum fővárosa volt. A másik mozzanat az, hogy a Deir-jasszini mészárlásnak tragikus következményei voltak. Hatására tömegével menekültek el az emberek a környékbeli palesztin falvakból, és így a zsidók nyugat felől könnyen megközelíthették Jeruzsálemet. A menekülést Samir bölcs és racionális döntésnek tekinti a civil lakosság részéről, hiszen édesanyjának családja is 1941. június 22-e után elmenekült a lángoló Minszkből. Apja családja viszont ott maradt, és el is pusztult. A harmadik figyelemre méltó körülmény, hogy az Ecel és a Lehi terroristacsoport két parancsnoka Menachem Begin, és Jichak Samir később Izrael miniszterelnöke lett.
Begin, akit a Nobel Békedíjjal is kitüntettek, büszke volt erre a hadműveletre. Jichak Samir ugyancsak büszke volt, hogy ily módon hatékonyan hozzá tudott járulni a nem-zsidók elűzéséhez Izrael földjéről. Israel Samir még egy okot is megjelöl, amiért ez az esemény történelmileg különlegesnek tekinthető. Szerinte ez a világ elé tárta a cionista taktika elemeit. Miután fény derült a gyilkosságokra, az izraeli vezetés az egészet ráfogta az arabokra. Ben Gurion Izrael első miniszterelnöke kijelentette, hogy arab martalóc bandák hajtották végre. Amikor ez megdőlt, akkor a zsidó vezetők bocsánatot kértek Abdallah Emirtől, és Ben Gurion elhatárolta magát és a kormányát a mészárlástól, kijelentve, hogy az beszennyezte minden becsületes zsidó nevét, és hogy a gaztettet szakadár terroristák követték el. Alig három nappal a mészárlás után a terrorista csoportokat beolvasztották a megalakuló izraeli hadseregbe, és a parancsnokok magas beosztásba kerültek. Amnesztiával eltörölték bűneiket. 50 év elteltével a zsidó elit elhatározta, hogy újból revízió alá veszi a Deir-Jasszinban történteket.
A ZOA (Zionist Organization of America, Amerika Cionista Szervezete) kiadta a „Deir-Jasszin: egy hazugság története” című brossurát. A ZOA revizionistái átvették a holokauszt tagadók módszerét: figyelmen kívül hagyták a túlélők, a Vöröskereszt, a brit rendőrség, a zsidó cserkészek és más zsidó megfigyelők beszámolóit, akik ott voltak a mészárlás helyszínén. Nem voltak tekintettek Ben Gurion bocsánatkérésére sem. Israel Samir végül elismerőleg szól a Deir-Jasszin Emlékbizottságról, amely küzd a tények meghamisítása ellen. Könyveket ad ki, találkozókat szervez, és emlékművet akar felállítani a tragédia helyszínén, hogy az ártatlan áldozatoknak legalább ennyi elégtétel jusson.
Tom White a PaRDeSről
Tom White „Egy izraeli választ ad a ’zsidó kérdésre’” című írásában azt írja:
„A nagy mumus, amelyet össze kell törni, – lehet, hogy már össze is tört, vagy már folyamatban van az összetörése – a félelem hideglelése amiatt a lehetőség miatt, hogy az embert (…) antiszemitának nevezik. Ez manapság sokkal súlyosabb társadalmi bűn, mintha keresztényellenesnek nevezné. Az utóbbival sikert is lehet aratni, de az egész biztos nem vált ki sok bírálatot. (…) De ha az embert antiszemitának nevezik, az a megsemmisülés, a férfiatlanítás, annak a bizonyítéka, hogy az ember egy értéktelen törpe, aki kiközösíti magát a civilizált emberek köréből. Legalábbis az eltűnésnek valamilyen fajtája. Az antiszemita kifejezést a mocskolódók szanaszét szórják annak ellenére, hogy valójában semmit sem jelent. (az arabok szemiták, az ég szerelmére!) A biológiai antiszemitizmus, azaz valódi faji előítéleten alapuló tiltakozás a zsidók ellen a valóságban nem létezik, és ezt mindenki tudja. A tiltakozás annak a júdaista irányzatnak szól, amelyről Samir beszél, és amely a békés földi életre fenyegetést jelent.
Minden nem-zsidó, aki felveti ezt a kérdést, számoljon azzal, hogy gyalázni kezdik mégpedig nem a zsidók. Israel Samir Otto Weiningert idézi: ’a szociálisan jó helyzetben lévő árja mindig szükségét érzi, hogy tisztelje a zsidókat. Neki nem tetszik, ha a zsidók, (mint Samir) feltárnak valamit a zsidókkal kapcsolatban, és aki ilyet tesz, az ettől a körtől pontosan annyi köszönetre számíthat, mint a fokozott érzékenységű zsidóktól’. Samir a továbbiakban így folytatja: „A szavai, (mármint Otto Weiningeré) ma még felvilágosítóbbak. A zsidók felemelkedése miatt a zsidó származású embereknek nagy teher megszabadulni zsidóságuktól.”
Samir számára „a zsidóság” a „zsidókat” jelenti, de nem minden zsidót, hanem azokat, akiket a farizeusi, júdaista szellem tart rabságban. Ez magától értetődő volt 2000 évvel ezelőtt Krisztus elítélésekor. Samir számára ez a levitáktól eredeztethető farizeusi szellem a Mammon szelleme, ördögi szellem, amelyről Krisztus azt mondta, hogy az ember szolgálhatja Istent vagy a Mammont, de a kettőt együtt nem.
Tom White idézett írásában kitér arra, hogy Samir és a zsidók, valamint a nem-zsidók hadserege nélkül félni kellene azoknak, akik harcolnak Mammon mindent elborító szelleme ellen. Tom White úgy véli, hogy növekedőben van a világosság, és a mammoniták végülis el fognak bukni. Samir mammonitáknak nevezi azokat, legyenek zsidók vagy nem-zsidók, akik az ún. „júdaista irányzatot” követik.
Tom White most tárgyalt írásában, amelyben a PaRDeS kapcsán fejti ki személyes nézeteit, idéz Samir könyvének abból a fejezetéből is, amely azt a címet viseli, hogy „Zénon nyila/Azaz hogyan vitatkozzunk a zsidókkal”: „Palesztina barátainak semmi baja a zsidó egyénekkel – azok lehetnek jók vagy rosszak, támogatóink vagy ellenségeink. Palesztina barátainak azonban van bajuk a „zsidósággal” – a zsidó közösségek szervezett építményével. Néhány hete a Ha’aretz közölt egy hatalmas, egész oldalas hirdetést, amelyet az ország jeles rabbijai írtak alá - összesen 300-an –, s amely a „Gonosz népség (a palesztinok) elleni bosszúra” szólít fel, erőltetve azt a vallási kötelességet, hogy „soha egyetlen hüvelyk szent földet ne adjanak át nekik”. Ez valójában szent háborúra való felhívás. A háborúra való felhívás pedig rendszerint együtt jár a háborúval.
Tom White azzal fejezi be a Culture Wars, havi folyóirat 2005. márciusi számában megjelent tanulmányát Samir PaRDeS című könyvéről, hogy a zsidó egyéneknek a helyzete sokkal kedvezőbb, mint bármelyik más nemzeti közösségé. „A zsidó egyén kiléphet a viszályból, ha kilép a szervezett ’Zsidóságából’. Senkinek sem kel zsidónak lennie, mert mindenki, aki ’Zsidónak’ mondja magát, rendelkezik egy másik önazonossággal is. Amerikai vagy izraeli vagy francia. Emiatt Palesztina barátainak nem a zsidó származású emberekkel kell szemben állniuk, hanem a ’Zsidósággal’, amely olyan emberekből áll, akik a ’Zsidóságukat’ választják legfontosabb tulajdonságuknak.”
Ebből vonja le Tom White azt a következtetést, hogy „a mostani háborúban a zsidóság a hadviselő fél. Ez a politikai testület döntött úgy, hogy túl sok ellenséggel visel háborút egyszerre. Az egyes zsidó származású emberek lehetnek jók vagy rosszak, de a szervezet ellenséges irántunk. Lehet fölötte győzelmet aratni, de az érvek tömegével kell kilukasztanunk titkos pajzsát, amelyet nagyon sok gyakorlott kéz állított elő.”
E sorok írója utal arra, hogy Douglas Reed a „The Controversy Zion” című munkájában, amely 1956-ban fejezett be New Yorkban, többek között azt is kimutatja, hogy már az ókorban is a levita papok olyan törvényeket, előírásokat kényszerítettek rá az őket követő zsidó közösségekre, amelyek egyértelműen biztosították számukra a spirituális és politikai ellenőrzést e zsidó közösségek felett. Az amerikai Michael Hoffman 2008-ban megjelent „Judasim Discovered” (A felfedezett júdaizmus) című munkájának pedig azt az alcímet adta, hogy „A Study of the Anti-Biblical Religion of Racism, Self-Worship, Superstition and Deceit” (Tanulmány a rasszizmus, az önimádat, a babona és a csalás Biblia-ellenes vallásáról).
Mindkét szerző a szervezett zsidóság kollektív magatartását a leviták által írt törvényekre vezeti vissza, amelyek az írástudók, a farizeusok, a Talmud és a különböző zsidó szekták, valamint a kabbala közvetítésével ma is meghatározzák számos zsidó közösség életét. Egy zsidó férfi vagy nő, mint egyén, kiléphet ebből a szervezett zsidóságból, egyéni zsidóvá válhat, azaz egyénként csatlakozhat azokhoz, akik között él: lehet francia, amerikai, orosz, német vagy magyar, lehet szekuláris izraeli, és nem izraelita izraeli. Akik viszont nem tudnak e levita eredetű hagyománytól elszakadni, azok számára a zsidó-mivoltuk jelenti azt az orientációs keretet, azt a megszentelt értékrendet, amely minden mást megelőzően meghatározza életüket. Ezért „a Zsidóság” nem azonos az egyes zsidó emberekkel. Ez elsősorban egy vallási gyökerű, politikai-hatalmi testület, olyan szervezett közösség, amely hatalmi struktúraként elkülönülő érdekekkel rendelkező közösségfenntartó erő, amelynek saját világstratégiája van.
Az amerikai neo-zsidó paradigma
(A paradigma kifejezés bizonyításra vagy összehasonlításra alkalmazott példát jelent. Itt egy adott időszakban elfogadott általános tételek együttesét, az adott kor egyfajta tudományos világképét értjük alatta.)
Izrael Samir nemcsak képes rá, de vállalja is, hogy olyan kérdésekhez nyúljon, amelyek rendkívül kényesek, különösen egy olyan légkörben, amikor politikailag korrektnek számít bizonyos igaz tények elhallgatása. Így Samir egyértelműen feltárta, hogy az iraki háború nem az ország felszabadításáért, a demokrácia terjesztéséért, a terror visszaszorításáért, a kőolaj feletti ellenőrzés megszerzéséért, vagy Szaddam Husszein nem létező tömegpusztító fegyverei megsemmisítéséért folyt. Nem sikerült bizonyítani Szaddam és az Al Kaida együttműködését sem. Az olajcégek sem jártak jól. Ezért egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Izrael érdekében folyt a háború. Samir azonban ezt is tévesnek tartja, minthogy Izrael államnak nincs szüksége erre a háborúra biztonsága érdekében, és az izraelieknek sincs szükségük jólétük ily módon történő biztosítására.
A zsidók egyenlőként élhetnek Palesztinában vagy másutt, de – folytatja Samir – „ők uralkodni akarnak vizei, földjei és lelkei felett. Ezért készek gyermekeket megölni, lerombolni Gázában a palesztinaiak otthonait, és megölni irakiakat Faluja-ban. Ez a zsidó fensőbbségért folytatott háború, amelyet e koncepció amerikai támogatói indítottak a Szentföld minden lakóját megillető egyenlőség elvének a megszegésével. Samir egy Spanyolországban tartott előadásában, amelyet a „Galilea virágai” című könyvéről tartott, kitért arra is, hogy Spanyolország büszke lehet rasszistaellenes történelmére, noha ezt gyakran eltorzítják a zsidó történelemértelmezésben, és a főáramlatú angolszász közbeszédben.
„Önöket azzal vádolják, hogy 1492-ben elűzték a zsidókat, de a többségük visszajött, és feladta a fensőbbség rasszista hagyományát, és elfogadta, hogy megossza kenyerét és borát a többi spanyollal – minthogy ez az eukarisztia jelentése – és lett Spanyolország tiszteletreméltó polgára. Avilai Szent Teréz és Keresztelő Szent János ragyogó példái dicsőségüknek.”
„Ezzel szemben Cromwell uralma idején Anglia visszafogadta a száműzött zsidókat, de ’a Történelem Mestereitől’ (Masters of Discourse), vagyis a harcias, szervezett forradalmi zsidóktól pénzjutalmat fogadtak el ezért a tettükért. Nem említik, hogy mi közük van az angol közemberek kirekesztéséhez, az ír és skót parasztok legyilkolásához, és az amerikai bennszülöttek kiirtásához gyarmataikon; azonban azok a rendszerek, amelyek ’jók a zsidóknak’, ritkán jók bárki másnak.”
Samir ebben az előadásában tett néhány megjegyzést Amerika és Oroszország jelenlegi helyzetére is. Többek között ezt mondta:
„Hiba azt gondolni, hogy a teológia haszontalan egyházi emberek elfoglaltsága, mivel csak az anyagi természetű vagyon számít. Teológia az a mélyen fekvő alap, amelyen a társadalom építménye nyugszik. Alapok nélkül ez az építmény összeomlik egy erős szél hatására, hogy a földrengést már ne is említsük. Ez volt a Szovjetunió összeomlásának az oka: a kvázi vallásnak számító kommunizmusnak nem volt szilárd teológiai megalapozása, és életképtelennek bizonyult.”
„A neo-zsidó Egyesült Államokban a zsidó paradigma lépett az apostoli kereszténység helyébe a gyengülő középosztály, a túlméretezett biztonsági szervezet, az egyre növekvő társadalmi szakadék és a kiüresedő spiritualitás Új Világrendjével együtt. Nem az első, hogy a zsidó paradigma (mint a hellenisztikus keresztény ellentéte) kerül előtérbe a világon; de az ilyen társadalmak kivétel nélkül összeomlanak, mivel hiányzik a széles társadalmi bázisuk. Támogatói most elhatározták, hogy biztosítják a túlélését azzal, hogy világszintűvé teszik; ez a háborúk és a terjeszkedés oka, minthogy ez a tervük kisebb mértékben nem képes a túlélésre.”
A zsidó gondolkodásmód és lelki beállítódás
Marcus Eli Ravage, aki 1884-ben, Romániában született, és 1900-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol egyetemi oktató lett belőle, megjelentetett egy szarkasztikus írást a Century Magazine-ban, amelynek a címe „A Real Case Against the Jews” (Megalapozott vád a zsidók ellen). Ebben olvasható a következő részlet: „Ki tudja, milyen nagy és dicsőséges sors lenne a tiétek, ha mi magatokra hagynánk benneteket. De mi nem hagyunk titeket magatokra. Mi kézen fogunk benneteket, és lebontjuk azt a szép és nagyvonalú struktúrát, amit felépítettetek, és amely a történelem egész menetét megváltoztatta. Meghódítottunk benneteket, ahogyan azt egyetlen egy birodalmatok sem tette az alávetett Afrikában vagy Ázsiában, és mi mindezt hadseregek és fegyverek, vérontás és felfordulás nélkül tettük, bármiféle erő alkalmazása nélkül. Mindezt szellemünk és eszméink ellenállhatatlan erejével, propagandával értük el.”
Marcus Eli Ravage azért elmegy amellett a történelmi tény mellett, hogy azok a zsidó közösségek, amelyek a történelemben fontos szerepet játszottak, mindig sikeresen bántak a pénzzel. Miután megszerezték a pénz előállításának és kamatra való kikölcsönzésének az előjogait, ez lehetővé tette számukra mások munkájának a kisajátítását és a termelő fizikai vagyon saját tulajdonukként történő felhalmozását. A pénz és a vagyon tette lehetővé, hogy a politikai hatalmi szférában is jelentős befolyásra tegyenek szert, és ily módon nagy érdekérvényesítő erejük legyen. Ez pedig elvezetett ahhoz, hogy be tudták helyettesíteni a szellem, az ész, és az érvek erejét - a pénzre és a felhalmozódott vagyonra támaszkodó hatalom érvévvel. Akinek túl-hatalma van, annak rendszerint igaza is van. Ha elvennénk például a szuper-gazdag befektetőbankároktól a náluk lévő globális pénzmonopóliumot, akkor hatalmuk is fokozatosan elolvadna, és nekik is az erő érve helyett át kellene térni az érvek erejével való, a meggyőzésen és az egyenjogú eszmecserén alapuló akaratérvényesítésre.
Akik azonban megpróbálják mélyebben megérteni a zsidó gondolkodásmódot és lelki beállítódást, azoknak elemezniük kell, milyen hatást tesz ez a zsidó paradigma a zsidó közösségre. Az emberi élet sokdimenziós gazdagsága leszűkül a profit iránti éhségre, a szerzésvágyra és a hatalomvágyra. Ahogyan a júdaista mentalitás és a zsidó lelkület átvette az irányítást, a magasabb szintű lelki struktúrák fokozatosan leépültek, vagy erőszakkal szétzúzták őket. Ahol mindent megelőzően a profit szempont érvényesül, ott a hagyományok elhalnak, az erény és az ájtatatosság helyébe az érzelem nélküli pragmatizmus lép, és az egyes személyek elsősorban már nem erkölcsi lények, hanem konfekció árut fogyasztó szolgahad. Fogyasztásra használt biológiai gépezetet jelentenek globalista uraik számára. A júdaista szellemiség uralomra jutását követően az oktatás lerövidült, a nevelés eljelentéktelenedett, lerövidült, és töredékessé vált. Az oktatást és nevelést elszakították görög-római és keresztény-nyugati gyökereitől. Többé nem törekedtek arra, hogy a felnövő nemzedékbe beleültessék az erényes és jellemes magatartás, a mértékletesség követelményét.
Arisztotelész egyszerre kívánta átadni a felnövekvő nemzedékeknek az ismereteket, és megtanítani őket az erényre, hogy miként kell erényes életet élni. A nagy görög filozófus számára nagyon is fontos volt annak a megválaszolása, hogy miként rendezzük el életünket, és mi az ember, mint erkölcsi lény feladata a világon. E fontos kérdések helyére a zsidó szellemiségből fakadóan a profit motívum lépett. A pragmatizmus így tette fel a kérdést: „Működik ez?” Ehhez csatlakozott később a zsidó kérdésfeltevés: „El lehet ezt adni?” Vagy az a tipikus zsidó kérdés: „És tessék mondani, jó ez nekünk?” Megtapasztalhatjuk, hogy a konzumerizmus, vagyis a fogyasztásra redukált életforma összeolvadt a földhöz ragadt pragmatizmussal és a globálissá vált egydimenziós pénzuralmi világrenddel, ahogyan azt Herbert Marcuse a „One Dimensional Man” (Az egydimenziós ember) c. munkájában kifejtette.
Samuel Roth (1893-1974) 1934-ben megjelent „Jews Must Live” ('A zsidóknak élniük kell', az alcíme pedig ’The Persecution of the World by Israel on all the Frontiers of Civilization’ – A világ üldözése a civilizáció minden frontján Izrael által) című írásában megmagyarázza, hogy a zsidók miért lesznek orvosok vagy jogászok. Nem az embereken való segíteni akarás, vagy a társadalmi igazságosság vezérli őket. Elsősorban azért kedvelik ezeket a foglalkozásokat, mert társadalmi státuszt és jó jövedelmet biztosít. Itt is megjelenik az, hogy a profit számít és nem az emberek. Ez a kulturális átalakulás jelentette az ugródeszkát a globalizmus felé. Ezzel a profit kizárja a nemzeti önvédelmet a gazdaság és a bankipar területén, és felszámolja a protekcionizmust és az azt védelmezni képes szuverén nemzetállamot.
Az ember rendkívül összetett szellemi-lelki struktúrájú lényből egyszerű gazdasági szereplővé válik minden figyelemreméltó egyéb tulajdonság nélkül. E júdaista paradigmának számos módon érezhető az ártalmas hatása. Lecsökkentette azoknak a fontos alapelveknek az értékét, amelyeken a működőképes polgári társadalom nyugodott. E alapelvek helyébe a mindennapi gyakorlat földhözragadt döntései és a gazdasági jellegű választások léptek. A júdaista paradigma támogatja a nem-zsidók körében a radikális individualizmust. Ez katasztrofális hatással volt a fehér családokra. Először morálisan süllyedtek önmaguk szintje alá, ma már az egzisztenciális túlélésért kell megküzdeniük. Az gyengítette le őket, hogy zsidó-módra kell élniük egy eredetileg nem-zsidó társadalomban. A végsőkig vitt redukcionizmus, és az alapvető közösségi normák elértéktelenedése jól tetten érhető abban a türelmetlenségben, ahogyan az alávetett társdalom kénytelen mindent eltűrni, mert szinte mindenki így vagy úgy tart a zsidóktól. A hagyományaikból kiforgatott emberek gyengékké, ijedősökké váltak, elkezdtek mellébeszélni, köntörfalazni. Szinte teljesen megszűnt a védekezés e rendellenes helyzettel szemben.
Azok, akik kísérletet tesznek a korábbi értékrend, az erény és a mértékletesség helyreállítására, vagy a faji, nemzeti önazonosság védelmére, meg lesznek bélyegezve, mint erkölcsi és intellektuális bűnözők. E helyzetet így jellemzi az amerikai Patrick Grimm „The Judaic Mindset and the Jewish Spirit” (A zsidó gondolkodásmód és lelki beállítódás) című esszéjében, amelyet 2008. október 12-én tett közre az Interneten:
„Eladja magát a zsidó szellemiség? A leghatározottabban igen, és a többség megveszi, rászokik és beáll a sorba. Mindnyájunknak a nap minden percében csomagolják és árusítják. Működik a zsidó mentalitás bármely objektív értelemben? A leghatározottabban igen. A zsidó törzsi-összetartozást hirdetők és gyakorlók hasznára, és csakis az ő hasznukra. Eszméiket most már a gyakorlatba ültetik át azok az intézmények, amelyek valamikor az emberek táplálásáért és felemeléséért dolgoztak. Ma viszont elsősorban a zsidó spekulánsok és globalista uraik gazdagodását szolgálják, akiknek a profitja egyedül a mi munkánkból és a mi megrövidítésünkből származik. Nevelési és tömegtájékoztatási intézményeink, valamint kormányzati szerveink ma már csak ezekért a zsidó célokért működnek.”
Az ál-baloldal és az ál-jobboldal hamissága
Visszatérve Izrael Samir már említett beszédére (amit a 'Galilea Virágai' című könyve kapcsán Spanyolországban tartott), ebben tett néhány megjegyzést a Nyugaton ma divatos politikai bűvészkedésre a „baloldaliság” és a „jobboldaliság” mindent összemosó fogalmaival. A következőket mondta:
„A Baloldal és a Jobboldal tragikus és pusztító szembenállása az önök (spanyol) polgárháborújában és a második világháború alatt érte el csúcspontját. Ekkor a két nagy burzsoáellenes mozgalom, ’Hegel baloldali és jobboldali tanítványai’, ontották vérüket a neo-zsidó Egyesült Államok nagyobb dicsőségére, amely a háború végső győztesének bizonyult. (…) Jelenleg van egy ál-baloldal és egy ál-jobboldal, minthogy nincs különbség Thatcher és Blair, Bush és Kerry – mindegyik egyformán támogatja Izraelt a hegemóniára való törekvésében. Spanyolországban és Franciaországban a baloldali és a jobboldali újságok egyaránt elítélték Mel Gibson Passió című filmjét, mert az sérti a zsidókat. A bal és a jobb helyett új kettősség jött létre, egy új megosztottság annak megfelelően, hogy miként viszonyulunk a zsidó szupremációhoz (felsőbbséghez, főhatalomhoz, fölényhez D. J.). Jelenleg az Egyesült Államok harcol Izrael érdekében a mohamedánok ellen, de Samuel Huntington, a háború vezető teoretikusa máris a spanyolajkúak Amerikába történő bevándorlásának a korlátozását szorgalmazza, minthogy nem eléggé készségesek a zsidó ügy iránt.”
Samuel Huntington azonban nincs egyedül, mert Stephen Steinlight, az Amerikai Zsidó Tanács korábbi igazgatója is azzal érvelt az Egyesült Államokba történő bevándorlás lelassítása mellett, hogy időt kell adni a cionista ellenőrzés alatt álló tömegtájékoztatási intézményeknek a már Amerikában élő ’Hispanics’-nek nevezett spanyolajkúak (puertorikoiak, mexikóiak, dél- és közép-amerikaiak) asszimilációjának a befejezésére. Erre megfelelő eszköz az MTV (Music TV), valamint a holokauszt típusú programozás. Így lehet őket fogékonyabbá tenni a zsidó érdekek iránt, és alkalmasabbá tenni a manipulációra. Mindezt a kedves olvasó bővebben is megismerheti az interneten, ha rákattint „Kitsos on the Rising Tide of Color”-ra.
Israel Samir a vele készített beszélgetés végén megrendítő szavakkal kelt az ősi és rendkívül sebezhetővé vált spanyol keresztény hagyományok védelmére:
„Spanyolország fontos szerepet játszik, minthogy ez az ország bensőséges kapcsolatban áll Krisztus és Szent János hazájával, és az önök leginkább tisztelt szentjét pedig Santiago-nak (Szent Jakabnak) hívják. Ezt a palesztinai halászt lefejezték Sharon (korábbi izraeli miniszterelnök – D. J.) elődjének, Herodes Antipas uralkodónak a parancsára, és az ő fejét a tanítványai az önök partjaira vitték, hogy elhantolják Santiago de Compostella-ban, de a szíve az Jeruzsálemben lett eltemetve, és a Szent Jakab katedrálisban látható az ő sírboltja felett, és a palesztin keresztények és mohamedánok egyforma tiszteletben tartják, minthogy a mi földünkön keresztények és mohamedánok békében és harmóniában élnek egymás mellett, osztozva a közösen tisztelt szent helyeken, és – ez nem kevésbé fontos – ugyanazon az ellenségen. Közös ellenségük nem „a Zsidó”, minthogy a zsidók békében tudnak élni mind a spanyolokkal, mind a palesztinokkal, hanem a zsidó felsőbbrendűség szellemisége, amelyet le kell győzni, és amely vereséget fog szenvedni.”
Ezen idézet olvasói közül bizonyára lesznek sokan, akik nem értenek vele egyet. Úgy gondoljuk azonban, hogy Samir valódi humanista, aki nemcsak zsidó sorstársait szereti, de gondolkodásmódját és életvezetését az emberiség egésze iránti szeretet hatja át. Ez sugárzik ki írásaiból. Az Israel Samirhoz, Gilad Atzmonhoz, Henry Makowhoz, Norman Finkelsteinhez, Noam Chomskyhoz és számos más köztiszteletben álló zsidó származású embertársunknak köszönhetjük Izrael állam legjobban megalapozott és érvekkel alátámasztott bírálatát. Az általunk említett személyiségek legképzettebb, legintelligensebb és a történelem formáló erők működését legjobban értő kortársaink.
Fontossága miatt kiemeljük Samir fő mondanivalóját: Nem a szervezett és irányított átlagos zsidó embertársunk okoz problémát, és soha nem is ők voltak a konfliktusok okozói. A problémát az ateista, felsőbbrendűséghez ragaszkodó, szupremácista szervezett cionista zsidóság jelenti, amelynek egy jelentős része elkötelezett híve a keresztény értékrend és kultúrkör, ha kell forradalmi erőszakkal történő, felszámolásának. E forradalmi-anarchista beállítódású személyek legfőbb ideológiai ellenfelüknek a hellenisztikus görögkultúrán és a keresztény értékrenden alapuló szellemiséget tekintik. Az európai kultúrának pedig a görög-római és keresztény hagyományok alkotják az alapját.
Samir bátor és történelmileg pontos értékelést ad arról, hogy mi történik azzal a társadalommal, amely a „zsidó paradigma” feltételei között kénytelen élni. Ezt a létezést gyengülő középosztály, egy mindent maga alágyűrő hatalmas biztonsági apparátus, a társadalmi osztályok közötti növekvő szakadék, valamint a szellemi élet elszegényedése, leépülése jellemzi. Tom White szerint mindez tetten érhető a Samir által neo-zsidónak nevezett Egyesült Államokban. Már mindenütt érezhető a pénzügyi struktúrák túlhatalma által kikényszerített kulturális és politikai változás, amelyet e struktúrák cionista irányítói kényszerítettek rá egy döntően keresztény országra. Ezek a kikényszerített változások élesen szemben állnak azokkal a normákkal és értékekkel, amelyek a nyugati keresztény civilizációt hagyományosan jellemezték. Mindez kétséget ébreszt Izrael Samir prognózisával szemben, amely a júdaista szupremácia szellemének a vereségét jövendöli. Tom White úgy látja, hogy ha Amerika a cionisták teljes ellenőrzése alá kerül, akkor a felbomlás, a hanyatlás nihilizmusával kell számolni, amely versenyre kelhet a Szovjetunióban megismert korrupcióval és társadalmi elfajulással.
(Folytatása következik.)
Drábik János
(Leleplező, Szent Korona Rádió)
Hozzászólások
25 min 12 sec ago
26 min 11 sec ago
32 min 27 sec ago
33 min 17 sec ago
33 min 56 sec ago
42 min 3 sec ago
46 min 59 sec ago
1 óra 1 min ago
1 óra 7 min ago
1 óra 11 min ago