Kopaszy Miklós (Nicolas Chauvin) feltételezett portréjaMeghallgatható a Letöltésekből: Innen

Patrióta? Patriotizmus? A szótő a latin patria, -æ (f). Azt jelenti: haza, szülőföld, anyaország. Valljuk be, van ennek a szónak egyféle belső melegsége. Ízlelgessük: p-a-t-r-i-a ! Érezzük a szóban a benne izzó tüzet, a honfi forró szeretetét a saját maga érzéseivel szemben. A megnyugtató melegséget. Patriotizmus, azaz: azért szeretem, mert ott születtem. Szeretem, mert a Hazám. Szeretem, mert mire ezt kimondom, kimondhatom, már vagyok annyira öreg, érett, hogy rendelkezzek olyan és annyi pozitív emlékkel, tehát szubjektív motívummal, amely egyértelműen elfogulttá tesz.

De van még ilyen szavunk, ilyen kifejezésünk: a nacionalista. A szótő – a megint csak latin – natio, nationis (f) nemzet, nép, faj, fajta, emberek, népesség. Ízlelgessük ezt is: n-a-t-i-o ! Van benne ez a „cé” hang – ez kissé irritáló; nem? Vagy csak beleképzelem? Ez a fogalom már koránt sem olyan egyértelműen pozitív tartalmú. Nem? Van benne valami fájó, valami sértett és bántott egyszerre. Vagy csak képzelődöm?

S még nem beszéltünk egy másik hasonértelmű kifejezésről: a populizmusról. Csak azért keverem ide, mert a populus -i (m) szó, a szótő szintén azt jelenti, hogy: nép, lakosság, köznép. Mégis a populizmus már nem azt jelenti, hogy milyen viszonyban vagyok a populus-szal, hanem van a szónak egy pejoratív, jobban mondva negatív jelentéstartalma. A sok „pé” hang – mintha köpködne. Populista, tehát: egyszerűsít; populista, tehát: valamiféle féligazságot mond; populista, tehát: lehet, hogy nem szándékosan, lehet, hogy nem is akarna, de mégis becsap; populista, tehát: annyira ostobának néz engem, nem nézi ki belőlem azt, megérteném, ha nyíltan, őszintén elmondana nekem valami igazságot. Vagy ha tényleg őszinte lenne, akkor biztosan megbukna, és ezért csúsztat?

Van tehát három kifejezésünk: a patriotizmus, a nacionalizmus, a populizmus – és ekkor nyugodtan félretehetjük a latin szótárt – mert még van a sovinizmus kifejezés is.
Úgy írják-mondják: c h a u v i n i s m e. Mert, hogy a szótő a francia chauve – azaz franciául: kopasz, tar, lekopaszított; vagy mint a kopasznyakú csirke, mert az is chauve. Tehát a sovinizmus a kopaszságot jelentené? De tegyük félre az élcet! Ahogy a chauvisme nem „kopaszság”, ugyanúgy Chauvin úr sem Kopaszy úr, bár kétségtelen, hogy ő a névadó, aki valljuk be, ma nem tartozik a legnépszerűbb személyiségek közé; annak ellenére, hogy a Cogniard testvérek: A háromszínű kokárda (La Cocarde tricolore - 1831) című színműve alakját olyan világsikerre röpítették, hogy családneve fogalommá vált.

Egy legenda szerint Kopaszy úr, Monsieur Nicolas Chauvin és az ő háromszínű kokárdája nem a képzelet szülötte. Hogy egykor valóban élt személyről lehet szó, azt az internet bizonyíthatja; elegendő csak beütni a Chauvin szót, máris láthatjuk, hány ember viseli ma is – ki büszkén, ki még büszkébben – ezt a családnevet; nevesek és névtelenek, híresek és nem híresek, hírhedtek és hétköznapiak.

Ilyenkor, amikor egy jegyzetnek eljutunk erre a pontjára, ekkor kötelezően ajánlott, elvárt „szakmai minimum” egy hitelesnek tekintett személyiség gondolatait közbevetni. Ez majd alátámasztja, bármi bugyutaságot is akarnék mondani – és az olvasó ezután már nem merné az én gondolataimat sem megkérdőjelezni. Í-taniccsák-a-úságiroskolába’.
Lehetőleg olyan illetőt kell idézni, aki már meghalt és ebből adódóan már nem tud visszabeszélni. Vagy magát kijavítani; mondván: dehogy gondoltam én ilyen marhaságot!
Régóta megvan az erre vonatkozó idézetem, de most, hogy ezen gondolkodtam, nekem is rá kellett keresni, mert – ugyebár! – „Klasszikust csak pontosan!” (Na, de hogy ezt ki mondta…? Majd egyszer ezt is megkeresem…) Hisz’ mi történik, ha nem pontosan idézem? Maximum egy új szólás. Még az is lehet, hogy egy új „bölcsesség” keletkezik. De most nem gusztustalanodok, mint alsó-tagozatos a menzai sárgaborsó főzelékkel.

Így szól a mai napra rendelt aforizma:

– ezt mondta Illyés Gyula, a Törzsökös Magyarok Budapesti Asztaltársaságának tagja. Azt persze nem mondta senki, hogy Illyésnek igaza is lenne, viszont senki nem merte soha megkérdőjelezni Gyuszi bácsi bölcsességét. Hisz ő volt az egyetlen az elmúlt hatvanvalahány évben, akinek jogában állt szájára venni ezt a fertőző szót: n e m z e t; s így ő lehetett a nacionalizmus hazai, főfoglalkozású pápája, prófétája, pártfőtitkára.

No, megint ez szegény Chauvin úr! Mit véthetett, hogy ennyire utálta ez az Illyés?

Chauvinről azt mondták, azt híresztelték, hogy vakon imádta Napóleont, és minden fenntartás nélkül Franciaországot, a saját hazáját. Az ő családnevével illették később, a restauráció időszakában I. Napóleon „túlzottan” hazafias katonáit. (Bár hogy őszinte legyek: fogalmam sincs, milyen is lehet a „túlzott” hazaszeretet – hiszen a Hazát vagy szeretjük, vagy nem szeretjük. S ahogy középfoka sincs ennek az érzelemnek, ugyanúgy nem lehet túlzó foka sem.). Így ragadhatott a chauivinste-ákra a „csahosok”, a hazaszeretetet „csak ugatók” pejoratív értelmezése. Ezért lett nevük a nemzeti kizárólagosságot hirdetők alapállásának kifejezése: a sovinizmus.

Van, aki azt mondja, Nicolas Chauvin történelmi alak volt. Állítólag 1780-ban született és 18 éves korában már beállt az első köztársaság hadseregébe, hogy majd így kerüljön Napóleon Nagy Hadseregébe, a Grand Armée-be. De neve miért lett a túlzott nemzeti szenvedély névadója?

Szerintem is „túlzottan” szenvedélyes lehetett, hiszen a legenda szerint tizenhétszer sebesült meg, ám mindvégig hűségesen és lelkesen szolgálta császárát – egészen Waterlooig, ahol – állítólag – még megrokkanva, megcsúfítva is Napóleon közvetlen környezetét védte.

Hűségéért és áldozatáért a császár személyesen részesítette 200 frank nyugdíjban és még a Becsület Szablyája (L'épée de l'honneur) kitüntetést is megkapta tőle.

Chauvin császára iránti rajongása 1815 után is fennmaradt. Ezzel vált neve fogalommá, hisz egy bukott uralkodóért rajongani ma is maga a helyzetkomikum forrása. Gondoljunk csak bele: mi lenne a véleményünk arról az emberről, aki ma Kádárért, Rákosiért vagy Che Guevaráért rajongana?
Chauvin úr így lett a francia restauráció időszakában a bonapartizmus-ellenes gúny és csúfolódás céltáblája, hivatkozási pontja, kabaré, vicclap és Ludas Matyi témája. De mindezek ellenére Chauvin úr továbbra is hőn szerette egykori császárát, amely érzelmének naponta hangot is adott kocsmákban, utcákon, tereken, féket nem téve soha a nyelvére, még akkor is, mikor ez már nem volt kötelező, divatos vagy „trendi”, sőt, egyenesen ön- és közveszélyes volt.

Lehet, hogy egy szó sem igaz az egész történetből – bár én ezt kétlem – van, aki egy az ókortól napjainkig fel-felbukkanó vándormotívum francia megfelelőjeként látja, láttatja az anekdotát. Mindenesetre, én igenis el tudom képzelni azt az életképet, amikor Waterloonál ott áll a jó Chauvin úr, és veteránként, invalidusként azt kiáltja még a legvégén is: „A Császári Gárda meghalhat, de nem adja meg magát!” Ez a szellem nem lenne meglepő a La Garde Impériale-től.

A Chauvinisme tehát nem más, mint lelkesült, buzgó, félelem nélküli rajongás; az, amikor az így gondolkodót már egyáltalán nem érdekli, ki mit szól a véleményéhez. Mondom – mert igaznak hiszem. A chauviniste így gondolkodik, mert csak így tud.

Így, ha visszatérünk Illyés Gyulához, a meghatározása talán így is hangozhatna:

Hm! Így hogy hangzik?
Mert ne felejtsük el – mint azt egyes műveknél, könyveknél is láthatjuk – amely írás ma „korszerűtlen”, „divatja múlt”, „avítt”, „gyűlölködő”, ha az idő és a kedvező szerencse úgy hozza, újra nem csak elfogadott, de kötelezően ajánlottá is lehet. Mint a címeres, szentkoronás magyar zászló, a „Magyar Hiszekegy”, vagy az Árpád-sáv. De, hogy messzebb ne menjünk – vagy mint maga a királyság!

Erre is van egy idézetem: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges.” Hm! Csak nem Deák is chauiviniste volt?