Fontos feladatnak éreztem, hogy a gimnáziumban, melybe járok, az 1920. június 4-én történt dolgokról megemlékezést szervezzek.

Mikor beléptem az igazgatói irodába, lélegzetem is elállt, mert az öltönyös úriember nagy szemekkel nézett rám, hogy én mit keresek az ő területén, vajon mi célból érkeztem hozzá, tudván, hogy nézetünk eléggé ellentétes, mivel ő a „másik oldalon áll”.

Bátorságomat összeszedtem, határozottan eléálltam, és elkezdtem feltérképezni neki az elképzelésemet és egyben a kérésemet is. Tudtam, hogy mivel ő maga az én matematika tanárom, így most rossz pontot szereztem nála, de kötelességemnek érezem, hogy engedélyt kérjek tőle, hogy június 4-én egy Trianoni megemlékezést tarthassak az iskolarádióban. Győzködtem, indokoltam, bele-bele mentem a történelembe. Mindent megtettem, amit lehetett, amit csak tudtam. Éreztem, hogy szemeivel szinte ölni tudna. Nagy meglepetésemre engedélyt adott, hogy megtarthassam eme megemlékezést, persze kikötötte, hogy melyik tanárnak mutassam majd be a szöveget, illetve a zenei választékomat, mondván, hogy azért nem mindegy, hogy mit adok le és kissé félénken célzott rá, hogy azért lázadást ne szítsak. Ezzel tisztában is voltam.

Gondosan elkészítettem a munkámat. Büszkén álltam oda a kijelölt tanár elé, s mélyen szemébe néztem és a dokumentumot átnyújtottam neki. Egy hét múlván válaszát meg is kaptam, melyben úgy fogalmazott, hogy egy nagyon csodálatos, megható megemlékezésnek nézhetünk elébe, azaz tőle is megkaptam az engedélyt. Elégedetten néztem magam elé. Igen, megtettem, amit megkövetelt a haza! Egész nap fel-alá járkáltam, és simítottam az ügyet. A rádiós helyiségbe benéztem, megnéztem, hogy minden készen áll-e, jól működik-e. Mellém helyeztek egy felsőbb éves fiatalembert, mondván, hogy majd a szerkezeteket ő kezelni. Semmi kifogásom nem volt ellene, hisz elkél a segítség. Mindent gondosan előkészítettem. Az utolsó simítások következtek. Lefixáltam mindent. Hevesen dobogott a szívem. Felemelő érzés kerített hatalmába, mivelhogy erre még nem volt példa, hogy ily eseményre megemlékezünk.

Egyszer csak komor tekintettel közeleg felém a rádiós felügyelő. Hozzám lép, sóhajt egyet, s szomorú tekintetét rám szegezi. Valami baj lehet, éreztem, de próbáltam optimista lenni, hisz minden engedélyem megvolt. A férfi közölte velem, hogy egy másik történelem tanár, aki mellesleg engem tanít és elméletileg „velünk van”, lefújatta a megemlékezést, és üzent értem, hogy keressem fel őt. Nem kellett kétszer elmondani. Tűvé tettem érte az iskolát. A dohányzóban találtam meg, hol máshol lehetett volna?! Kétségbeesett vagy talán riadt tekintettel néztem rá, s szinte kérdőre vontam az intézkedését. Remegő hangom kértem, hogy magyarázatot adjon nekem, cselekedete végett. Az indoka a következő volt: „Nem szerepel a megemlékezés az idei tantervben”. Könnybe lábadt szemmel, s némán álltam ott, érthetetlenül pislogtam. Mintha egy halálos ítéletet mondtak volna ki felettem. Ezután visszatértem a jelenbe, s szinte a dühtől vöröslő arccal mondtam a tanárnak, hogy nekem ehhez az igazgató úr külön jogot adott! Mégis mit képzel, hogy csak úgy keresztbe tesz nekem?! Ekkor megjegyezte, hogy mivel ő történelem tanár, az ő szava többet ér, mint az enyém, de legyen elég nekem az, hogy történelemből, majd kárpótol úgymond, mivel egy ötös érdemjeggyel jutalmaz majd. Na ekkor végleg betelt a pohár. Közelebb léptem hozzá, és mondtam: „Nekem nincs szükségem az ötösre, nem tartok igényt az Ön ötösére, tartsa meg, nehogy emiatt fogyjon ki a tinta tollából!”. Majd hátat fordítottam neki, és elballagtam.

Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy a cél előtt ilyet képes tenni egy történelem tanár, aki váltig állítja, hogy „velünk van”.

K.P.N.N.