Tél van, a sötétség időszaka, jelenleg csak a végtelen sötétséget észleljük.

Tél van nemcsak kint, hanem bennem is. Hideg, fagyos, gyilkos idő. Világosban még álmodtam és azt hittem, hogy mindig a fény fog uralkodni, aztán a sötétbe lépve a rémálom lett gyilkos valósággá.

Aztán itt maradt, odakint hiába kelt fel a gyenge Nap, bennem maradt az öngyilkos álom, a végtelen ború, a magányosság szelleme.

A fény elhagyott, nem világít belém, nincs velem. Megriasztotta a bennem élő mélységes ború, és elmenekült. Az öngyilkos álom vált igazzá, nem a fényesség ígérete.

De hogyan lehetséges, hogy a rémálom lesz uralkodóvá, és a fény veszít? Talán túl sokat és egyfolytában harcoltam a sötétség ellen, míg végül észrevétlenül belém lopózott. Először túl sok eredményt és hitet adott, majd lassan, észrevétlenül elvette a hajtóerőt, megfosztott a reménytől és a hittől, és akkor észrevettem milyen gyenge is vagyok, megadtam magam és utat engedtem neki. Fokozatosan olyan lettem, mint az, és hagytak sorban el, mindenki, kivéve Ő, az én pici fényem kitartott még mellettem.

De hiába ragyogott be, hiába jött újra és újra, nem vettem észre, nem kellett nekem és itt hagyott. Most hogy nem jön és nincs velem, érzem csak maró hiányát, és tudom, hogy elbuktam, elvesztem és vesztettem. Hiába vágyok a fényre, hiába vágyok a szeretetére, maradtam egyedül, maradt az öngyilkos álom...végem.

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.