A Turul szárnyai alatt...A trianoni békediktátumra emlékeztünk szülővárosomban, Tiszakécskén is. Az aláírás időpontjának 88. évfordulóján gyűltünk össze. Köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy létrejöhessen a rendezvény, akár egy verssel, akár egy énekkel, akár azzal, hogy eljött!

Nem felejtünk...Kb. 30-an voltunk, ez kevesebb mint tavaly, és önmagában is kevés. De nem adjuk fel! Vetni kell, s majd eljő’ az aratás ideje is.

A remény lángja...Este kimentem újra az emlékműhöz, hogy meggyújtsam az elaludt gyertyákat, mécseseket. Odajött hozzám egy 40 körüli nő és egy idős bácsi, hogy milyen ünnep van, hogy égnek a gyertyák. Elmondtam nekik, hogy milyen évforduló van ma. Megértették, örömmel vették, hogy a fiatalság emlékezik, emlékeztet. A végén már a megemlékezés szót használták. „Szép dolog, hogy megemlékeznek”. Mondta a nő a bácsinak. Talán ezért kellett kimennem este, hogy velük találkozzak. Apró lépések, apró maghintések, de egyszer győzni, aratni fogunk!

Alább pedig életem első beszédét olvashatjátok, amelyet ma mondtam el, Trianon gyászos 88. évfordulóján.

Tisztelt emlékezők!

Beszélek...Megtiszteltetés számomra, hogy én is szólhatok néhány szót Önökhöz nemzetünk eme fájdalmas napján.

Jómagam csak egy 18 éves – állítólag – felnőtt magyar ember vagyok. Engedjék meg, hogy elmeséljem Önöknek első „élményeimet” Trianonnal kapcsolatban:

10 éves lehettem, amikor az édesanyám vett nekem – és három testvéremnek – egy-egy térképet. Számomra teljesen ismeretlen országot ábrázolt ez a bizonyos térkép. Édesanyám felállította az ajándékot a radiátorra, majd odaálltunk elé, és együtt néztük. Szülőanyám elmesélte, hogy ez az ország, amelyet látok: Magyarország. Néztem gyermek fejjel azt a hatalmas birodalmat ábrázoló térképet, de nem láttam rajta hazámat, Magyarországot. Talán végig futott a fejemben, hogy nekem mindig azt mondták, hogy kis országunk van, és eszembe is juthatott, Csonka-Magyarország térképe, és nem tudtam összeegyeztetni ezt a két képet.

Édesanyám elmesélte, hogy egy vesztes háború eredményeként, ezt a gyönyörű országot, valahol messze, idegen emberek szétdarabolták, de amit látok, higgyem el, hogy Magyarország. Tisztán emlékszem, ahogy ott álltam értetlenül a térkép előtt, - mintha egy kincses térképet néznék – és alig 10 éves létemre, mit sem tudva a világról, könnyek szöktek a szemembe, majd szó szerint zokogni kezdtem.

Nyerges Attila, az Ismerős Arcok névre keresztelt zenekar énekese szinte idevágóan tolmácsolja egyik számukban: „azt a térképet, Legnagyobb értéked, hej, Azt ne hagyd el!”.

75 éves néni: őszinte emlékező...Valahol itt, e térkép körül vette el édesanyám szívemben a hazaszeretet magját, amely néhány évben belül csírázni kezdett… Ilyen csírázó hazaszeretettel fogadtam az örömhírt édesapámtól, hogy a hétvégén Erdélybe utazunk, mert egy megbeszélésre kell mennie Szamosújvárra.

Eljött a hétvége, és mi útra keltünk. Átléptük a gúnyhatárt, és én az ablakra tapadtam. Első élményem Kolozsvárról van, ahogy átmentünk a városon, de megpillanthattam Mátyás királyunk szobrát.

Ahogy emelkedni kezdtek körénk a hegyek, én – mint alföldi gyermek – csak ámuldoztam, hogy mennyire szépek, és a szívem összeszorult, ha arra gondoltam, hogy ez néhány évtizede még a miénk volt.

Egyházi előljárók imádságaAzóta tudom, hogy Erdély – és természetesen a többi elszakított terület, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Őrvidék is – tulajdonképpen most is a miénk, legalábbis az én szívemben mindenképpen. De érdemes megszívlelni Deák Ferenc gondolatatit: "Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges."

Hiszem, hogy mi, akik ma itt összegyűltünk ezen a gyászos napon, nem mondtunk le az ősi honról. Hiszen hogyan is mondhatnánk le akármelyik részéről is? Hogyan emészthetné meg egy magyar szíve, hogy például Kárpátalja az ukránoké? Az a Kárpátalja, amely őrzi a Vereckei-hágót, azt a helyet, ahol őseink, ezt a csodálatos országot birtokukba vették.

Az emlékezés fényei...De egyenlőre sajnos ott tartunk, – ismét Deák Ferencre kell hogy utaljak – sok polgártársunk fél a szenvedéstől és lemond az ősi jussunkról. Így volt ez 2004. december. 5-én is, amikor megtagadtuk az elszakított magyar testvéreinket. Most már igazán „bozgor” (hazátlan) egy székely ember Erdélyben. Hiszen Románia nem az ő hazája, viszont Magyarország se kíván tudomást venni róla. Voltak, akik azzal riogattak, hogy majd rengeteg pénzbe fognak kerülni testvéreink – ami persze hazugság volt – de még ha így is lett volna, én – ha tehettem volna – akkor is hozzájárultam volna a kettős-állampolgárság megadásához. Hiszem, hogy a kettős-állampolgárság megadása az első lépés a Trianon trauma megoldásának.

De legalább olyan fontos lenne, hogy az iskolában sokkal mélyebben tanítsák meg a diákoknak a Trianoni katasztrófát és annak következményeit. Néhány órán kerül csak szóba, pedig a mai napig velünk él a Trianoni döntés, a mai napig érzékelteti hatását. Lehetnek schengeni határok, utazhatunk személyigazolvánnyal, de a trianoni gúnyhatárok ezzel nem dőlnek le! Ne áltassuk ezzel magunkat!

Valódi segítségnyújtásra van szükségük az elszakított magyarjainknak. Területi és kulturális autonómiára és egy olyan Anyaországra, amely nem eltaszítja, hanem átöleli őket.

Egy akarattal...A mai napon emlékeznünk kell arra mi történt, de már túl sokat meredtünk a múltba, túl sokszor szorult ökölbe a kezünk a Trianoni döntés miatt. Most már arra van szükségünk, hogy a kezeink ne ökölbe szoruljanak, hanem testvéri ölelésre nyíljanak, most már nem elég azt kiáltanunk, hogy Igazságot Magyarországnak, hanem el kell mondanunk a szomszédainknak, a barátainknak vagy akár a rokonainknak hogy mit kell tennünk azért, hogy valóban igazság születhessen.

3 generáció...: Nagymama, lánya, unokája...Tisztelt egybegyűltek! Lehet a magam 18 évével naiv vagyok, de ne gondolják, hogy Önök kicsik és kevesek ahhoz, hogy tegyenek valamit egy szebb magyar jövőért! Rengeteg lehetőség állt és áll is előttünk. Vegyük például Szerbia esetét! A szemünk láttára hullik darabokra. Két év alatt két új ország jött létre a korábbi Szerbiából. 2006-ban Montenegró önállósult, 2008-ban pedig Koszovó. A magyar külügy mindkét esetben hallgatott, fel sem merült bennünk a lehetőség, hogy itt lenne az idő, hogy a jelenlegi déli határainkat az ősi határhoz közelebb toljuk, pedig jogos követelés lett volna, hiszen többségben élnek még ott a délvidéki magyarok. A kérdés, hogy meddig, hiszen nincs autonómia, nincs rendes érdekképviseletük… magyarverések vannak és az asszimiláció.

És ezért mondom, hogy ha a hatalom nem tesz a magyarjainkért, akkor itt az idő, hogy mi tegyünk! Építsünk, alkossunk! Ide pedig egy Kölcsey Ferenctől származó idézet kívánkozik… „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!"

Szebb magyar jövendőt kívánok mindannyiunknak, de ne feledjék, ezért nekünk is tennünk kell!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(HeMK - képek Tekes Péter: realisgimi.hu)