Vízbe fulladt őzbakÁrvíz, belvíz, jégeső, megdöbbentő erejű szélvihar. Az idei tavaszt, nyárelőt megdöbbentő mértékben sújtották természeti katasztrófák. A legtöbb megyében óriási károk keletkeztek a mezőgazdaságban. Van, akinek a termése 100 % vitte el a zord időjárás, de van olyan is, aki nem tudta elvetni a kukoricát, napraforgót. Talán ők jártak jobban, hisz ebben az évben túl nagy költségek sem fogják a vállukat nyomni. Akik azonban jó pénzért vetőmagot vásároltak, és gázolajat nem sajnálva elvettétek azt, annak komoly mínuszai keletkeznek. A meglévő, nagyjából épen maradt területeken a sár, és belvíz miatt sok esetben nem lehet elvégezni a kötelező munkálatokat. Növényvédelem nélkül a gazosodás, gombásodás hatalmas károkat képes okozni.

Van azonban olyan, akinek nem csak földjét mosta el a víz, de házát, otthonát is. Emberek százai váltak földönfutóvá, szinte mindenük odalett. Az egész életük, sokaknak a jövőjük is. Az egyik nap még úgy feküdnek le, hogy saját ágyukban pihennek, a másikban pedig már egy iskola tornatermében készülnek az éjszakára. Aki nem élt vagy él át ilyen helyzetet, annak úgy hiszem, mindez elképzelhetetlen.

A szűk mederbe szorított folyó a gátakat átszakítva életek ezreit tette tönkre. Nem csak emberekét azonban, hiszen az állatoknak sem volt esélyük. Lakitelek és Tiszaalpár környékén például három helyen adta meg magát a töltés és vadak tucatjai váltak az ár áldozatává.

Vadmentő dombok sehol, a menekülés szinte esélytelen. A területen az őzszaporulat 90-95 %-a tűnt el, a törzsállományban mintegy 50%-os a kár. A vaddisznónál is leginkább a malacoknak okozott gondot a sok víz – nekik azonban hatalmasat. Az apróvadról pedig nem is beszélve…

Ahogy a motorcsónak halad a vízen, már messziről megérezni a dögszagot, közelebb érve pedig feltűnnek a puffadt, rohadó tetemek. Először egy hatos őzbak. Ígéretes, szeme azonban fátyolos, testét csiborok táncolják körül, mintha a végső tisztességben részesítenék a szerencsétlenül járt vadat.

Arrébb egy suta, mellette gidája. Fején már ott másznak a kukacok, a víz és a meleg együttesen gyorsan elvégzi feladatát, két-három nap múlva már semmi nem marad az áldozatokból. Abból a csíkos malacból sem, ami 10 méterre lebeg a víz színén.

Elérve a töltésig, az épségben lévő szakaszon kilépünk a csónakból. A bokrok megremegnek, jobbra egy őz szalad, balra néhány vadmalac. Lépni azonban nem sokat lehet, a töltés is víz alá kerül lassan. Egy-egy részen már át is bukik rajta a folyó, és még várható 20 centi. Éppen elég, hogy a kis disznókat elvigye az ár. Talán már a holnap reggeli napfelkeltét sem látják.

Menteni kellene, de az is esélytelen. A vadat csak a vízben úszva tudják elfogni a vadászok, a tájidegen, invazív gyalogakác viszont szinte mindent elborít. A vadak állnak, és várnak a még szárazon maradt magaslatokon, miközben lassan emelkedik a víz. Finoman, alig észrevehetően. De emelkedik! Először csak a patákig ér a Tisza, aztán térdig, mellkasig, és végül nincs más lehetőség – útra kell kelni, hátha találnak egy magasabb területet. De 10 kilométeres körzetben csak a gyalogakác teteje látszik ki a vízből. A vadak minden energiájukat felhasználva úsznak, majd meghajtják fejüket a kiáradt folyó erejének, és elmerülnek a mélybe. Az utódok hamarabb, a felnőtt egyedek később.

Mindezt pedig az ember okozta. Mert úgy gondolta, kordában tarthatja a természetet, meg tudja fékezni azt. Úgy gondolta, szűk medrében összeszorítva távol tudja magától tartani a folyót, a patakot. De tudjuk, hogy „azért a víz az úr”. Míg töltések nélkül lassan, nagy területen elterülve önt ki a víz, addig a gát átszakításával egy szempillantás alatt maga alá temet mindent. Az évente ár alá kerülő területek élővilága alkalmazkodik, a régi öregek pedig tudták, hova lehet és hova nem lehet építkezni. Engedtessék meg, hogy jobban sajnáljam az ember játékának kiszolgáltatott vadat, mint az ártér mellé építkező vállalkozót, próbálkozót.

A motorcsónak újabb dögök mellett halad el. Négy malac, egy suta. A hullám ütemesen lebegteti az elhullott állatokat, melyek szemgödréből a szemrehányó üresség néz vissza az emberre. „Ti tettétek!” – sugallják legyek döngése közben.

Persze átmeneti megoldást is lehetne találni. Lakiteleken is terveznek ilyet. A gemencihez hasonló vadmentő dombokat kellene telepíteni, melyek elég magasak és szélesek ahhoz, hogy az állatok átvészeljék az áradást. Ezeken a dombokon aztán lehet etetni is, és a vad kihúzza az ár levonulásáig.

Hajlamosak vagyunk mindig csak a magunk bajával foglalkozni. A valóban tragikus helyzetben levő családokkal, akiknek házuk omlott össze. De csak egyszer gondoljunk bele, mit érez az őzbak egy négyzetméternyi száraz területen, melyet egyre magasabban nyaldos a víz. A kétségbeesés, a lassú szenvedés. Ez várt vadakra az elöntött területeken. És megint csak azt vesszük észre: orvosolni is alig próbáljuk a magunk okozta problémákat.

Nem kérdés, hogy az egész árvízvédelmi rendszer átgondolásra szorul, amelybe minden érintettet be kellene vonni. A vadat mentő vadászt, az ültetvényét sirató erdészt, a kócsagtojásokat keltető természetvédőt, a települések elöljáróit, és mindenkit, aki érintett lehet az ügyben. Fenntartható, hosszú távú megoldás szükséges a jövőben! Mert sem a múltat nem adhatjuk vissza a családoknak, sem az életet az állatoknak…

----------------------

A Duna TV Gazdakör című műsorának riportja a lakiteleki helyzetről IDE kattintva érhető el! (Kb. 9. perctől)