A tavon tőkés récék úsztak a hűvös, finom vízen – párban. A gácsérok tündöklő zöld fejjel, barna beggyel, másutt hol sötétebb, hol világosabb tollazattal. Sárga csőrük szinte aranyként virított. A tojók most is barnák, egyszerűek voltak, mégis oly eleganciával szelték a vizet választottjuk mellett, mintha a legszebb báli ruhájukat vették volna fel, s minden szem csak őket csodálná.

A szél néha felerősödött, néha csitult, de folyamatosan egyre hűvösebb levegőt hozott, s a távolban felhőket. A tó felszínén a fodrok táncbemutatót tartottak. Változatos előadásukat a partról egy fiú csodálta. A nád védelmébe vette őt, így nem fázott, s még a nap is melegen sütött. A felhők még távol voltak, s csak megfontoltan közeledtek. Jó ideig eltart még, mire szürkeségbe borítják a kora tavaszi tájat.

Csaba ismerte a kis horgásztavat, bejárta már nemegyszer. Tudta, hol költenek a vízityúkok, a szárcsák, hol építi nádszálakra szőtt fészkét a karicsoló nádirigó, s hogy hol van a jégmadár költőürege. Ezt most is látta. Az egyik meredek partfalban egy sötét foltot. Más nemigen fedezte volna fel a sötét folt fészek mivoltát, de Csaba már évek óta ismerte. Sokszor látta amint a drágakőhöz hasonlító apró madár halivadékkal, vízi rovarokkal a szájában tűnik el a fekete üregben. Mindig szerette volna látni, amint a fiókák kirepülnek de még soha nem volt szerencséje. Most azonban még kietlen az üreg, igaz remélhetőleg nem sokáig, s idén is rengeteg időt tölthet el hason fekve a bejárat közelében újabb és újabb élményekkel gazdagodva.

Most csak a vízfelszín halovány hullámzását nézte, s a nád suttogását hallgatta. A tojó réce felkiáltott, megzavarva ezzel a sistergést, de csakhamar újra a gyékény és társa vette át a hangok birodalmának uralkodói címét.

A túlpart előtt néhány szárcsa mozgott, hol lebukva a víz alá, hol pedig a nap sugaraiban fürödve. Mindössze néhány hete jöttek vissza a tóra, ugyanúgy, mint a récék. A fagy elől menekültek át a Dunára még december végén, s csak a jégolvadás után tértek meg. Mióta Csaba járja a tavat és környékét, azóta itt költenek. Az évek alatt teljesen a szívéhez nőttek ezek a fehér homlokpajzsos, fekete madarak. Egyszer fel is nevelt egyet közülük.

Szokásos tavaszi körsétáját végezte a víz mellett, s a parton látta meg a kis fiókát. Mozogni alig tudott, a lába eltört. A fiú elképzelni sem tudta, mi történhetett a madárral, hogy így a parton fekszik, de rögtön tudta, mit kell tennie. Megfogta a remegő kis állatot, s elindult hazafelé. Út közben érezte a fióka szívének sebes dobogását, mely még inkább sietésre ösztönözte. Otthon aztán sínbe tette az apró úszókaréjos lábat, s berakta egy üres kalitkába, némi víz és élelem társaságában, majd magára hagyta, hogy kipihenhesse magát.

A szárcsafióka szépen nőtt Csaba nem létező szárnya alatt, s csakhamar a sín is lekerült róla. Aztán eljött a nap, mikor a kis madarat a szabadság várta, s a halastó csillogó víztükre. Gyönyörű, kora nyári reggel volt. A Nap alacsonyan járt, de sugarai már teljes erővel próbálták felmelegíteni az éjszaka lehűlt levegőt, földet, vizet. A nádirigó magasan trónolva karicsolt.

A fiú két kezében tartva a szárcsát, a part széléhez lépett, lehajolt.
- Vigyázz magadra! – mondta neki csendesen, kicsit szomorúan, majd elengedte.
A madár megérezve a szabadság ízét, egy pillanat alatt eltávolodott a parttól, de Csabától nem ment túl messzire. Arra úszott, amerre a fiú sétált, s követte őt néhány lépés távolságra. Érezte a szabadságot, de még félt tőle. Még idegen volt minden. A nádas, a hatalmas víz, a többi madár. Ez mind idegen volt számára.

Csaba végül nehéz szívvel lehajolt egy földön heverő fadarabért, s a szárcsa felé dobta. Az megijedt a felé tartó bottól, s néhány szárnycsapással odébb lendült, de hamarosan újra ott haladt a fiútól néhány lépésnyire. Következőre egy nagyobb rönköt repített a szárcsa irányába, mellyel csak annyit ért el, hogy kicsit messzebbről követte őt fölneveltje. Csaba tudta, hogy nem szerencsés, ha a madár nem fél az emberektől, nem tartja a kellő távolságot, így még egyszer megismételte az előbbi eseménysort, s még vagy három termetesebb kővel is célba vette a most szabadult állatot. Ez már kellőképpen megrémítette a szárcsát, s inkább a túlpartra evezett. A fiú fájó szívvel vett búcsút gyámoltjától, s haza indult.

Csaba emlékezését egy gyöngytyúk zavarta meg, amint egy közeli kertben éktelen rikácsolásba kezdett. Hangja elnyomta a nád susogását, mely andalítóan hatott, s némiképp hidegzuhanyként érte a szárcsán töprengő fiút. Odanézett, ahol a szárnyas hangoskodott, s egy héját pillantott meg alacsonyan a kertek felett. A baromfi valószínűleg a nem kívánatos vendéget akarta bejelenteni a környék madarainak, s látszólag sikerült is figyelmeztetnie mindenkit. A verebek már a csupasz bokrok belsejéből lesték izgatottan a ragadozót. Az csak szállt egykedvűen, mintha nem is lenne éhes. Kicsit arrébb vetési varjak sétálgattak. Ők is felpillantottak a héjára, s szemmel tartották, nehogy váratlan támadás érje őket.

Nem volt ilyen szemfüles azonban az egyik kertben magasló diófán ülő gerle, mely épp csak az utolsó pillanatban vette észre a rá leselkedő veszélyt. A ragadozó az ágak sűrűjében kívánta elejteni szürke zsákmányát, de az egy szerencsés manőver segítségével elkerülte a végzetes karmokat.

A héja most nem próbálkozott újból - talán valóban nem volt annyira éhes -, s eltűnt néhány fenyőfa mögött. Csaba utána nézett, s ekkor vette észre az ott álló két örökzöld furcsa kinézetét. A jobboldali törzse a felső negyedéig volt csupasz, ág nélküli, a másik pedig éppen onnantól magasodott csupaszul. A fiú mosolyogva képzelte el, ahogy összeilleszti a két csonka fenyőt, s egy tökéletes, formás fát kap.

A szél eközben egyre erősebben fújt, s Csaba jobbnak látta haza indulni. A felhők még messze voltak, de egyre nagyobbnak, egyre fenyegetőbbnek tűntek. A fák kopasz ágait egymásnak csapta a süvítő levegő. A nád, a gyékény szolgaian meghajlott a nagykövet előtt. A szárcsák, récék védett helyre húzódtak, s csak néhány zöldike, tengelic vagy veréb próbált harcba szállni a széllel. Csaba most fázni kezdett. Eddig nem érezte a hűvös levegőt, mert a nád védelmezte, s csak az utóbbi néhány percben erősödött meg ennyire a vihar hírnöke. Most azonban fázott, s szaporábban szedte a lábát. Az úton néhány kutya megugatta, de jóval kevesebb, mint máskor. A házőrzők sem szeretik az effajta hideg szelet, s ha nem muszáj inkább nem hagyják ott csendes, meleg házukat. S most nincs is komoly helyzet, hisz Csabát ismerték mind, csak a rend kedvéért szoktak csaholni felé.

A fiú a vihart már otthonról szemlélte, ami valamivel hamarabb jött, mint gondolta, s besötétítette a kora tavaszi délutánt.