Párt lett a soviniszták bandája

„Kifelé a magyarokkal az országból!”, „Hargita és Kovászna megye román föld!”, „A román nyelv az egyedüli úr!” Sokaknak ismerősek ezek a rigmusok, akik hallottak már a román soviniszta, magyargyűlölő szedett-vedett egyesületről az Új Jobboldalról. Számos  magyarok elleni tüntetéseiktől híresek, hiszen az előző években Erdély számos nagyvárosában felvonultak és a fenti kijelentésekkel tiltakoztak az őslakos magyarság jelenléte ellen.

Óránként kéthektárnyi erdő tűnik el Erdélyben

Ha így folytatódik, akkor az ősi fenyvesekből, erdőkből nem marad semmi Erdélyben. Legálisan is sokat vágnak ki, de illegálisan még többet, és persze senki nem tesz semmit.

Őrtüzek gyúltak Székelyföldért

Székelyföld peremtelepülésein több száz helyszínen gyújtottak őrtüzet szombat este a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tiltakozó akciója keretében a régió önkormányzási jogát követelve.

Románul próbáltak intézkedni a székely vármegyésekkel szemben

Román rendőrök állították meg igazoltatás céljából a székely vármegyéseket. Sajnos rosszul jártak, mivel nem tudtak magyarul és a törvény által biztosított fordító pedig nem jelent meg.

 

 

 

 

 

Ismét kitiltották Zagyva György Gyulát Romániából

“Nemzetbiztonsági kockázatot” jelent a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) társelnöke Románia részére, ezért Érmihályfalvánál megtagadták neki a gúnyhatár átlépését, majd határozatlan időre kitiltották az országból. Zagyva György Gyulával nem először történik hasonló, korábban egy székelyföldi rendezvényen történtek miatt tiltották ki, annak ellenére, hogy nemcsak a rendezvényen, de az országban sem tartózkodott akkor.

Már várták.

Megbírságolták a székely vármegyést, mert nem beszélt románul

A román csendőrség ötszáz lejes (35 ezer forint) bírságot rótt ki a kézdivásárhelyi trianoni megemlékezés egyik szervezőjére, mert nem volt hajlandó románul beszélni a csendőrökkel – írta a Szék-helyek.ro portál.

Egy székely leány Budapesten (videó)

“Marosvásárhelyen volt egy székely leány, Emese, aki saját fülével akarta hallani, hogy mit tudnak a Budapestiek a trianoni tragédiáról.”

 

 

Egy székely legény Budapesten (videó)

A messzi Székelyföld vadregényes tájáról érkezett Bálint Budapestre. A székely legény azért indult útnak, mert érdekelte, hogy mit tud a nagyvárosi ember a trianoni tragédiáról, és az elszakított területeken élő magyarság helyzetéről.

 

Magyarként élni Erdélyben

Az erdélyi magyar életvitel kapcsán több vélemény is megfogalmazódik. Vannak olyanok, akik egyáltalán nem fogadják el a történelem által ránk erőszakolt helyzetet és kizárólag egy magyar Erdély képét fogadják el. Akik valamilyen szinten beletörődnek a jelenlegi helyzetbe, azok bizonyos szintű békés egymás mellett élést javasolnak, mert hiszen „most mit lehet tenni ez ellen? Romániában élünk, román állampolgárok vagyunk és ebbe bele kell törődni”.

Valamint – a teljesség igénye nélkül – a harmadik és talán legnagyobb tábort felőlelő viszonyulás az asszimiláció útján jár, akár a nemtörődömség következményeként is. Napjainkban a nemzeti öntudat már nem divat, világpolgárok lettünk és ez így sok embernek megfelel. Élik a mindennapokat, dolgoznak, szórakoznak, talán családot is alapítanak és ez így bőven kitölti földi életüket. Aki nemzeti érzelmű fiatal, azt már nyugodtan lehet kezelni szélsőségesként vagy jobb esetben a „nagymagyar” bélyeget szerzi meg. Ez mindazok ellenére, hogy apáink, nagyapáink idejében az egészséges nacionalizmus minden ember szívében helyet kapott. Sajnos ez mára elveszett. Szomorú a vegyes házasságok gyakorisága, valamint a népességfogyás és a kivándorlás nagy mértéke, mely nemzetünket veszélyezteti. Egy felmérés szerint az erdélyi magyarok nagyon borúlátóak és nem tartják lehetségesnek a közeljövőben a romániai helyzet javulását. Egy korábbi felmérés szerint pedig az erdélyi magyarságnak több mint a fele nem szülőföldjén képzeli el utódainak a boldogulását.

Napjainkban számos olyan eset történik, ami miatt igenis ki kell lépnünk az asszimiláció csapdájából. Nem kell minden román nemzetiségű embert gyűlölni és megvetni, csak mert román. De a túlságos barátkozás azért átlép bizonyos határt. Hadd ne tekintsük őket testvéreinknek. Nem is olyan régen történt, hogy az újonnan megválasztott államfő, Klaus Johannis Berlinben kijelentette: „A romániai magyar kisebbség politikai képviselettel rendelkezik, ez a képviselet a tárgyalópartnerünk. Gyakran találkozunk vele, számos témáról tárgyalunk, és biztosíthatom, hogy Romániában nincs magyar probléma”. Igaz lenne ez? Meddig tűrjük, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk saját hazánkban? A magyarsággal szembeni megkülönböztető, megalázó vagy éppen gúnyos tettekről meddig fogunk hallgatni?

Február végén fogadta el a Képviselőház a törvénytervezetet, miszerint Avram Iancu nemzeti hős és mártír. Marosvásárhelyen a Kossuth Lajos utca nevét már régen módosították, mivel ő háborús bűnösnek minősül. Kettős mérce? Igen. Nagyvárad főterét újítani fogják uniós pénzből, de a Szent László szobor visszaállítása nem szerepel terveik között. Sepsiszentgyörgyön a SIC óriáspannót festékesüveggel dobták meg. Kolozsvár, Erdély fővárosának helységnévtáblájára továbbra sem kerül ki a magyar felirat. Aradon február 14-re virradóra a Szabadság szobor talapzatán lévő 13 vértanú tábornok képét román nemzeti színekre festették le. Az ismeretlen elkövetők gondolom ezúttal is ismeretlenek maradnak és senki nem lesz megbüntetve.

Mindenki maga dönti el, hogy milyen utat jár élete során, de úgy hiszem egy pontban egyet kellene értsünk: magyarnak neveltek szüleink, és gyermekeink is megérdemlik, hogy átélhessék ezt a büszke, gyönyörű érzést. Legyünk igaz magyarok Erdélyben! Ne hagyjuk, hogy az asszimilálás hatással legyen ránk, és hadd ne ölelgessük azon nép szülötteit, akik történelmünk során számtalanszor – és még most is – saját földünkről akarnak kiutasítani.

(Székely Leány – SZKR)

Elegem van Romániából, Erdélyemet akarom!

„Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays.”

 

Már-már megszokhattuk, hogy Sabin Gherman időnként ki-kifakad Romániára, és transzilvanista köntösbe bújva követeli az ország föderalizálását. Azonban sokan nem tudják, hol is kezdődött a történet, az ő története.

Sabin Gherman újságíró, publiciszta a Maros megyei Mezőzáhban született, és 1998. szeptember 6-án egy jó időre beégett a neve mind a román, mind az erdélyi magyar közéletbe – előbbi hazaárulót, utóbbi partnert látott benne az erdély autonómiáért vívott harcban.

Smaranda Enache mellett Sabin Gherman volt az utóbbi néhány évtizedben – mert ez a Osztrák-Magyar monarchiabeli erdélyi románság körében ez természetes volt – az egyik olyan „nagyobb” román közéleti személyiség, aki transzilvanista identitását olyannyira előtérbe helyezte, hogy Erdély függetlenségét nemcsak – csendben – óhajtotta, hanem az érte vívott harcot nyíltan fel is vállalta.

Sabin Gherman leszűrte az elmúlt hetven év tanulságát: Románia elnyelte Erdélyt, pedig a néhány évtizedes múltú, „cseperedő” Romániának Erdély óriási lehetőség volt arra, hogy ellessen, netán átvegyen valamit annak több száz éves szervezettségéből és értékrendszeréből. Sabin Gherman, a kolozsvári televízió akkori munkatársa az említett napon – kicsit sem meglepő módon –  nemcsak gondolatait, hanem önmagát is kiírta jóidőre a román közéletből. Íme, a szöveg magyar fordítása:

Elegem van Romániából, Erdélyemet akarom!

Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: „Már nincs semmi esélyünk”. Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésből Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hősködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a câmpulungi Neacsu levelét mutogatják.  Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, „a néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat, és az erdőkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemről döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepűek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy győztes böffentés.

Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha ők nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót.  A román nép “egysége”, “felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.

Néhány ember megvalósította a ‘918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belőle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzői, elárasztotta a „miticaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlő az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyű módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. „Húst osztanak”, „tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy „sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektől. Túl hamar tértek át a furculitionról a „Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb „védelmezői” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestből jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élők, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.

Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

(Kolozsvar.ro)