A kápolna és a keresztPilisszántó hazánk egyik legújabb zarándokhelye. Valóban zarándokhellyé vált az utóbbi években, hisz Árva Vince atya, és a korábbi polgármester, Szőnyi József sok mindent véghez vitt itt, mely mára egyre inkább beérni látszik. A sok munka, ötlet, kitartás meghozta a gyümölcsét.

Furcsa dolog ez az újévi fogadalom. Eddig komolyan nem foglalkoztam vele, csak néha mondtam magamban valamit, hogy ez így lesz, úgy lesz, aztán el is felejtettem, mert nem voltak túl komoly dolgok. Valahogy nem kellett, nem volt rá szükségem. Nem volt olyan, amire azt mondtam volna, „na, ezt innentől máshogyan”.

.Valahol már hull a hó, valahol már fehér a Karácsony. Már ami a havazást illeti, hisz ha a tisztaságra gondolunk, a lélekbeli fehérségre, akkor más a helyzet. Sok helyen, ahol most havazik, ebben az értelemben nincs, másutt, ahol talán még felhők sem úsznak az égen, éppenséggel van fehér Karácsony. Lélekben fehér, tiszta Karácsony.

Manapság nagyon sok, különböző témájú könyvvel találkozhatunk, szerencsére a nemzeti oldalon is egyre több a megjelent művek száma. Igaz, ezek többsége szakkönyv, történelmi, politikai témájú kiadvány. Ritkán találkozom napjainkban megírt, nemzeti témájú regényekkel. Pedig a történetek adottak. Ha csak az elmúlt két évet nézzük, akkor sem szenvedünk hiányt érdekes történetekből, melyeket szépen megfogalmazva rendkívül érdekes, hasznos irodalmi művet kapnánk.

A most következő történet szóról szóra igaz, valós, megtörtént esemény, de természetesen nevek, pontos helyszínek nélkül írom meg. A tanulság azonban így is levonható. Akinek felmenői, rokonai ismertek, komoly pozícióban vannak, annak mindent lehet, még az sem számít, hány ember élete fejeződhet be egy ilyen ember miatt.

Történt egyszer egy kollégiumban, hogy év elején beköltözött egy igen különc srác. A rossz nyelvek szerint először mindössze egy kongát hozott magával, ruhát, egyéb felszerelést nem. Ezzel még nem is lett volna semmi baj.

Az előadás végeAz idei december 5-e, az úgynevezett Árulás Napja, a sokak által második Trianonnak nevezett évforduló péntekre esett. Mit is jelent ez? Nem mást, minthogy a szokott alkalmaknál is többen buliztak, szórakoztak esztelenül ezen a gyászos napon, nem úgy, mint egy megszokott hétköznapon. Bizonyára a szórakozóhelyek ugyanúgy tele voltak mulatozókkal, mint minden hétvégén.

Mikor az ember reggel kinyitja szemét, és kikel az ágyból, valahogy már érzi a rá lesben álló nap milyenségét. Ez aztán vagy bejön néhány óra múlva, vagy nem. Velem épp az utóbbi esett meg a tegnapi aránylag izgalmas, semmiképp sem általános napon.

Hétkor keltem ki kollégiumi ágyamból Gödöllőn, hisz egy 2006-os hős tárgyalásának végére be akartam érni Pestre, a Markó utcába. Gondoltam, ha fél tíz, tíz körül beérek a bíróságra, a fél kilenckor megkezdődött tárgyalás esetleges ítélethirdetésén már ott lehetek.

"Kincsek"Mi, a nemzeti oldal ifjai és idősebbjei gyűjtők vagyunk. Mert mit is csinál egy gyűjtő? Keresi a ritkaságokat, a kis számban fellelhető értékeket, ezek közül is főleg azokat, amik a múltból maradtak meg a mai kor számára. Ezeket összegyűjti, vizsgálgatja, ápolja, és minden esetben vigyáz az összegyűjtött „kincsekre”.

Mintha nem is én lennék. Ülök a héven, és nincs menekvés. Mély fájdalommal a lelkemben, mint kinek már semmi nem számít, fejem az ablaküvegnek hajtva tekintek ki a sötétségbe. Amíg ellátni, még fehér minden a hótól. De messzebbre nézve egyre inkább veszik el az üdítő színű takaró, s nem látni mást, csak a sötétséget. Korom fekete minden, még árnyak sem sejlenek.

A tavon tőkés récék úsztak a hűvös, finom vízen – párban. A gácsérok tündöklő zöld fejjel, barna beggyel, másutt hol sötétebb, hol világosabb tollazattal. Sárga csőrük szinte aranyként virított. A tojók most is barnák, egyszerűek voltak, mégis oly eleganciával szelték a vizet választottjuk mellett, mintha a legszebb báli ruhájukat vették volna fel, s minden szem csak őket csodálná.