Az úr 1345. esztendejében a Kárpátokon túl Moldovában csörögtek a magyar fegyverek. A kaszás pestis formájában tarolt a tatár hordák között. Itt volt az alkalom, hogy megelőző, és végső csapást mérjenek rájuk Lajos király csapatai a székelyekkel az élükön, akiket az ispánjuk Laczkfi András vezetett. Háromnapi öldöklés után már minden elveszetnek tűnt, amikor egy csodálatos jelenés tűnt fel az égen, és a lovagkirály visszatért, hogy megsegítse bajba jutott nemzetét…
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
“Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.”
(Arany János: Szent László)
Az 1345-ös Moldovai ütközet
Magyarország trónján immáron három éve Károly Róbert fia Lajos ült. Az 1345-ös esztendőben Lajos maga vezetett sereget a lázadó dalmát, és horvát urak ellen. A puszta megjelenése elég volt, hogy jobb belátásra, és hűségre térítse a szakadárokat. Ezzel egy időben Szécsi Miklós hada sikerrel segítette Lajos király nagybátyját Kázmért, a lengyel királyt északon, mivel a csehek ostrom alá vonták a fővárost Krakkót, így igen csak elkelt a magyar segítség. Februárban pedig Laczkfi (a nevét több forrás többféle képpen írja, így én a leggyakoribbat használom – Ny.Gy.) hirdetett felkelést a székelyek között, egy nagy tatárok elleni támadáshoz.
A XIV. század közepére az Európában marad tatár hordák ereje megcsappant, bár még így is komoly veszélyt jelentettek betöréseikkel a Magyar Királyságra, amiket főleg az erdélyi székelyeknek kellett elszenvedniük. Ennek okán döntött Lajos egy nagy, a tatárok ellen indítandó támadásról, amelynek az volt a célja, hogy végképp megtörje a támadó és rabló kedvüket. A velünk határos területet, amit a tatárok birtokoltak akkoriban, még Cumániának (Kunországnak) hívták. Az ispán átlépte a Kárpátok vonalát, és még a Dnyeszter innenső oldalán megütközött a többszörös túlerőben lévő hordával, amit a kán sógora és kedvelt vitéze Athlamost vezetett, és háromnapi kemény küzdelem után le is győzte azt. A „kutyafejű” vezér maga is fogságba került, de mivel megtagadta a rabságot, és hogy az életét váltságdíjért megválthassa, ott helyben a fejét vették. Ezután a had sok fogollyal, arannyal, ezüsttel, rengeteg zászlóval visszatért Visegrádra, ahol a későbbi erdélyi vajda ezzel a győzelmével nagy örömöt okozott Lajos királynak.
Eddig a tényszerű krónikás elbeszélés a tatárok elleni hadjáratról, és a győzelemről. De a történetnek van egy sokkal izgalmasabb és érdekesebb része: a legenda. Egy kicsit arra kérem most a kedves olvasót, hogy rugaszkodjon el a tények, számok, és történések rideg valóságától, és adja át magát a csodának, aminek az egyik részét az ellenség is megerősítette!
Tehát onnan folytatjuk, hogy a székelyek Laczkfi vezetésével és néhány Erdélyben lakó magyarral, számos haddal megindult a tatárok ellen, hogy a saját földjükön győzzék le őket. Háromnapi kemény küzdelem után a tatár még mindig özönlött, és már elveszettnek látszott a csata és a hadsereg is. A székely csak hullott a túlerő alatt, az ég elsötétült, az ellen pedig vicsorogva tört előre, és a halál járt a nyomában.
A sebesültek az égre kiáltottak: László király segíts meg minket! És a csoda megtörtént! Szent László király visszatért, hogy megsegítse bajba jutott nemzetét. Újra ő állt a sereg élére, és roppant csatabárdjával pusztította az ellenséget, miközben a feje felett Szűz Mária csodálatos alakja lebegett. A győzelmet végül megszereztük, és akik ezt a legendát alátámasztják azok maguk az elfogott tatárok.
“A csuda megtörténtéről a foglyok is tanuságot vallottak. Egy vén tatár mondá, hogy nem a székelyek, meg a magyarok, hanem ama László, kit mindig segítségül szólítanak, verte meg őket. – Más foglyok pedig ezt beszélték: „Mikor a székelyek ellenük jövének, élükön szálas vitéz nagy lovon ülve, fején arany koronával, kezében szekercés lándzsával (dolabrum), borzasztó suhintásokkal és csapásokkal rontott meg bennünket. E vitéz feje fölött pedig egy gyönyörűséges úri asszony, szintén koronás fővel, ékes és fényes ruhában lebegett.”
Világos, magyarázza a krónikás, hogy a Krisztus hitéért harcoló székelyeket maga a Szent Szűz és Szent László segítette a saját erejökben és sokaságukban elbizakodott tatárok ellen.” ( Budai krónika)
A másik immár kersztény forrás pedig így beszél a történetről: „A három napra, – így szól a legenda, – míg e harc tartott, Szent László feje a váradi templomból, ahol őrizték, eltűnt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok negyednapon a maga helyén ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza. Ezt nemcsak a többi káptalanbeliekkel, hanem sok szerzetes pappal közölte a kustor” (Pór János minorita krónikatöredéke 162.)
A nogáji kánságot ezekben az időkben kezdték visszaszorítani a Dnyeszter túlsó oldalára az ún. Fekete Kunországba. A csatához kapcsolódó legenda pedig a magyar történelem, és a magyar lélek egyik gyönyörű fejezete. Minden megtalálható benne, ami egy lovagi költeményhez kell. A nemes cél, hazánk védelme, az ellenség túlereje, a kitartás, az elveszettnek hitt ütközet és élet, végül a csodálatos diadal. A magyar történelmi eseményekhez nem csak számok, és helyszínek kapcsolódnak. Néha van benne valami több, ami szinte megfogalmazhatatlan. Arany János fantasztikusan leírta a történetet a Szent László c. költeményében. Ifjú olvasóink figyelmét pedig felkeltheti egy szintén kiváló, 1984-ben készült magyar animációs film: a Daliás Idők. Ezt a Toldi trilógia alapján készítették az alkotók. Lajos király a koronázása után azonnal Szent László király nagyváradi sírjához sietett, hogy kegyeletét lerója előtte. Jelképes cselekedet volt ez egy olyan uralkodótól, aki újra felemelte és naggyá tette az országát.
Szent László király, a vitéz lovagság példaképe!
Könyörögj érettünk!
Forrás:
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme.
Kiss-Béry Miklós: Magyar királyok és uralkodók. 10.rész Károly Róbert és Nagy Lajos.
(Nyitray György – Szent Korona Rádió – Puskaporos Szaru)