2024-ben is aktuális gondolatok a Kitörésről, az úgynevezett Becsület Napjáról. Kiváló publicisztika, ami felmutatja a helyes történelemszemléletet.
Otto Wöhler tábornok rádiótávirata:
Évről évre előkerülnek az olyan, történeti–politikai–erkölcsi függetlenség és hitelesség szerepében tetszelgő írások a liberális hírportálokon és nyomtatott sajtóban, melyek megkísérlik a XX. századi magyar történelem egyik legdicsőbb eseményének deheroizációját. Teszik ezt minden esetben egy meglehetősen korlátolt nézőpontból, ahogy a legújabb ilyen „gyöngyszem” címe mondja: alulnézetből. Ez az alulnézet voltaképpen lefedi azt a mentalitást, melyet Hamvas Béla A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéjében nagyon találóan spájz-szemléletnek nevezett (a jelzett műből többször is idézni fogunk zseniális lényeglátása miatt, amiért jó szívvel ajánljuk mindenkinek). Jelen írásunkban bemutatjuk a spájz-szemlélet legjellemzőbb érveit, majd rávilágítunk ezek tarthatatlanságára.
Első pontként általában hozzávetőlegesen 20 000 magyar katona értelmetlen lemészárlását szokás felhozni. A tolerancia bajnokait nem érdekli a szintén nagyjából 20 000 fős német kötelékben harcoló különböző nemzetiségű bajtárs halála, hiszen ők ugyebár “náczik”, tehát rosszak, ráadásul ők azok, akik a magyarokat maguk előtt hajtva menekültek, és csak a saját bőrüket mentették. A spájz-szemléletű emberek a szégyenben vagy becstelenül leélt életet is többre értékelik a hősies halálnál, így erről a síkról velük nem is lehet vitatkozni a hadművelet értelmét illetően. Mi más elvek mentén éljük életünket, magyar katonai hagyományainkhoz ragaszkodva Zrínyi Miklós példáját tekintjük irányadónak, ezért számunkra a megadás lett volna elfogadhatatlan. Azonban a második állítást, miszerint a németek fedezékként használtak volna minket (ezt épp a szovjetek tették fegyvertelen civilek mögé bújva az ostrom során) elvethetjük. A fegyveres erők kitörése valójában három hullámban zajlott, és a magyarok csak a másodikban indultak! Az első hullámot döntően a 8. SS lovashadosztály katonái nyitották meg, velük csak kevés számú magyar ment, akik helyismeretüknél fogva tudták az utat a városból kifelé. Ez sem azért történt, mert a németek gyorsan el akartak szaladni – hiszen gondolhatjuk, hogy nekik jutott a legerősebb tűz – hanem, mert ők voltak a leginkább harcképesek.
A kitörés ellenzői értelmetlennek titulálják továbbá Budapest Erőddé nyilvánítását és 52 napos teljes bekerítésben végigharcolt védelmét is a város épületállományának megkárosítására hivatkozva. A háború sajnos ilyen, veszteségekkel jár. A műszaki alakulatok dolga minden hadszíntéren, minden időben az, hogy rombolják azon létesítményeket, amelyek az ellenség előrehaladását segítik, így a hidakat is. Nem barbárság miatt robbantották fel a hidakat, hanem azért, hogy a vörösök előrenyomulását hátráltassák. Inkább az építményeket áldozták fel, minthogy további magyar területek kerüljenek az ellenség kezébe, hiszen tudjuk, milyen borzalmakat kellett elszenvednie a meghódított területek lakosságának. Valóban feladhatták volna a várost, kitörhettek volna korábban is, kevesebb veszteséget elszenvedve, de ne feledjük, hogy az éppen ekkor zajló ardenneki offenzíva, valamint a január 12-én a lengyelországi fronton a Vörös Hadsereg által indított támadó hadművelet ezt nem engedte. Budapestet mindenképp tartani kellett, hogy ezzel a lehető legnagyobb erőket lekötve tehermentesítsék az említett két frontot. Ez diktálta a kötelesség. A védőknek elsősorban a Budapesttől nyugatra élők lehetnek hálásak, hiszen ha a szovjetek menetből elfoglalják Budapestet nem állnak meg Berlinnél, hanem tovább mennek. Mondhatnák erre, hogy de hát ezekhez nekünk semmi közünk, nekünk egyedül Magyarországot kötelességünk megvédenünk. Ilyet csak igazán önző ember mondhat, aki nem képes felfogni mit jelent a szövetség, a hűség és az önfeláldozás. Hamvas a következőket írja róluk: „A pánik pszichológiai titka: elzárkózni. Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van. A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása.” Ezeken túlmenően Budapest kitartása magyar érdekeket is szolgált, hiszen Nyugat-Magyarország védelmére így időt nyertünk, továbbá sokan távozhattak nyugat felé, hogy a néhány fokkal emberségesebb amerikaiaknak adják meg magukat, illetve az amerikai-angol megszállás alatt érje őket a háború vége.
Elterjedt nézet az is, hogy a védőket valójában nem akarták felmenteni, az ilyen irányú kísérletek célja csak az volt, hogy még több embert juttassanak be, és küldjenek halálba. Cáfolatként a Szellemhajó hadműveletet hozzuk fel. A német különleges egységek azt a parancsot kapták, hogy uszályokon hadianyagot juttassanak be, majd ezek kirakodása után távozzanak, jussanak ki a gyűrűből. Kijutni aztán nem tudtak, rajtuk kívülálló okokból, de a védők kérése és nyilvánvaló érdeke is az volt, hogy maradjanak és tartsanak velük. Mindenesetre a parancs és a szándék egyértelmű. Megemlíthetjük még azokat az önkéntes pilótákat, akik vitorlázó repülőgépeket kormányozva juttattak be ellátmányt, annak biztos tudatában, hogy vissza már nem térhetnek, hiszen a felszálláshoz repülőtérre lett volna szükségük. Ez a bajtársakért való hősies önfeláldozás csak még magasabbra emeli a védők “példamutató vitézségét”.
Azt is mondják, hogy a tengelyhatalmak nem az európai értékrendet képviselték, így nem is védhették, tehát Magyarország sem lehetett Európa védőbástyája. Erre csak annyit válaszolunk, hogy a 200 000 áldozatot követelő drezdai terrorbombázást (aminek célja valóban csak a város elpusztítása volt) végrehajtó brit-amerikai szövetség és a saját katonáit is géppuskával hajtó, rabló, fosztogató, erőszaktevő szovjet horda még kevésbé. Az USA nem Európa, ezért értelemszerűen nem képviselheti az európai értékrendet, a kommunista szovjetek pedig ugyancsak elvágták magukat európai gyökereiktől a proletárforradalmukkal. Nem véletlen, hogy a tengelyhatalmak által elfoglalt szovjet területek lakossága sok helyütt a szovjet rabiga alóli felszabadulásként élte meg többek között a mi magyarjaink bejövetelét is. Ezzel arra az unalomig ismételt defetista kérdésre is választ kaphatunk, miszerint „mit kerestünk mi a Donnál?” Európa valódi értékeit védtük, szemben a bolsevizmussal, amely éhséget, terrort, vallásellenességet hozott, ebből kifolyólag nem egyszer jeltelen tömegsírokba hányta saját halottjait is. Azt pedig ne mondja senki, hogy 1942-ben már tudni lehetett, hogy a Szovjetunió nyeri meg a háborút.
Semmilyen biztosíték nem volt rá, hogy kapituláció esetén a szovjetek megkegyelmeznek a védőknek, arról nem is beszélve, hogy a szibériai munkatáborok katonához méltatlan, megalázó kegyetlenségére valószínűleg senki sem vágyott közülük. Azt mondják, hogy maximum a sebesülteknek kellett volna tartani a kivégzéstől, a többieket pedig „csak” fogságba ejtik, ahogy a kitörésben részt nem vevő csapattöredékekkel is többé-kevésbé így tettek, ezzel szemben csúsztatás harc nélküli lemészárlás veszélyéről beszélni. Csak szemléltetésképpen a Sztálingrádban magát megadó 90 000 német katonából összesen 4 000 térhetett valaha is haza Németországba. Úgy tűnik épp a megadás melletti érvelés jelent csúsztatást. „A spájz-szemlélet visszavonulással kezdi, s így nem tehet mást, mint folyton visszavonul és egyre többet ad fel még abból az Én-jéből is, amit megtartani remélt és igyekezett. Végül nem marad más, csak a spájz” – írja Hamvas.
A kitörés értelmetlenségét utolsó pontként azzal indokolják, hogy a németeknek semmilyen előnyt, a szovjeteknek pedig semmilyen hátrányt nem jelentett. Viszont a várba szorult védőknek ez jelentette az utolsó lehetőséget az életre, vagy a méltóságteljes halálra. Egy szovjet főhadnagy szemléletesen ír erről visszaemlékezéseiben: “A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. (…) Csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami (…) azt jelenti, hogy állva haltak meg. (…) A Wehrmacht tisztjei és még a magyarok is…akárhonnan nézzük is, igen szépen haltak meg. Már aki tud ilyen szépen meghalni, az nem lehet valami szemét ember.” Ha önfeláldozó példájuk az akkori ellenség tagjaiból is ilyen tiszteletet váltott ki, akkor hogyan lehet azt mondani ma egy kényelmes, fűtött szobából, döntéskényszertől és életveszélytől nem terhelten, hogy mindez értelmetlen volt, és csak egy felfújt, neonáci érdekeket kiszolgáló mítoszteremtő törekvés tekinti hősies cselekedetnek?
Ez nyilvánvalóan nem így van. Abba nem megyünk bele, hogy neonácik/újhungaristák/fasiszták stb. vagyunk-e, mert bármit válaszolunk erre a kérdésre, úgysem értenék. Mi azt az embertípust képviseljük, akik a heroikus életpéldából erőt merítenek és igyekeznek azt adaptálni még ebben a hősiesség számára csekély megnyilvánulási lehetőséget kínáló (vagy más rátekintésből éppenséggel temérdek alkalmat nyújtó) XXI. században is. Készüljünk hát fel rá, hogy a Mindenható bármikor magához szólíthat minket, törekedjünk életünket úgy élni, hogy ezt a hívást higgadt hősies kiállással fogadhassuk!
Végezetül ismét álljanak itt Hamvas Béla gondolatai: „A rettegő anyaországbeli a háborúban rémdrámát lát; a frontkatona a háború nagyságában felismeri a világ nagyságának és realitásának kétségtelen jeleit. Az anyaországbeli rettegésében mindig absztrakt marad, mert azt hiszi, hogy a világot elvek, tények, rendeletek, eszmék és matematikailag meghatározható külsőségek kormányozzák. Ezért van az, hogy az anyaországbeli azt hiszi: az összes kérdéseket szép nyugodtan a zöld asztalnál is el lehet intézni. A katona tudja, hogy bizonyos vonalon túl az elintézés nem elvi szónoklatokon, hanem az egymás ellen bevetett személyes exisztenciák súlyán múlik. A háborút pedig nem anyagi és ténybeli kérdések döntik el, hanem a bevetett Én-ek súlya, az elhatározások intenzitása és elementáris ereje. A háború nem absztrakt probléma, hanem konkrét életfeladat; szavakkal nem döntheti el, csak a feladat konkrét megoldásával.”
Dicsőség a hősöknek!
(A publicisztika 2016-os, ezzel a kommentárral nyitottuk akkor meg: “Az idei kitörés-megemlékezésekkel kapcsolatos történések rengeteg puskaport emésztettek fel az elmúlt napokban, de most, a mindezt lezáró kitörés túra végeztével és a vihar elcsendesültével még egyszer újra kell töltenünk szaruinkat, mert nem hagyhatjuk szó nélkül a kitörők dicsősége ellen irányuló támadásokat.”)
(Konungen – SZKR – Puskaporos Szaru)