Utópisztikus rémálom az Ericssontól

Médiavadász

Chipbeültetés, virtuális orgiák, okos ház és mesterséges intelligencia. Tanulmány a beadagolt jövőről és annak veszélyeiről.

2015 végén az Ericsson tanulmányt tett közzé, ami okostelefon-használók jövőbeli igényeit méri fel. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a néhány évtizeden belül megvalósítandó technikai fejlesztések milyen fogadtatást váltanának ki a fogyasztókban. Jelen írásban ebből szemezgetünk, rávilágítva a körmönfont érvelés ellentmondásaira és a megváltás ígéretével beharangozott „fejlesztések” emberre hatványozottan káros hatásaira.

Rögtön az elején szemet szúr valami a tanulmányban. Az állítólag tíz nagyváros 46 millió lakosának elvárásait tükröző statisztikát úgy tálalják, mintha azok a felhasználók önálló és kiemelt fontosságú követelései lennének. Már a demagóg „Voice of the consumer” („A fogyasztók hangja”) alcím is arra utal, mintha a kedves, drága Ericsson vezetők pusztán kiszolgálói és szócsövei lennének a nagybetűs jövőt türelmetlenül váró fogyasztóknak. Valójában itt teljesen másról van szó. A közérdeklődést meghatározott érdekekkel rendelkező egyének és csoportok irányítják különböző manipulációs technikákkal. Ilyen az is, amikor ravaszul összeállított felmérésekre hivatkozva hintik el az olvasóban, merre kell tartania a jövőnek, és hogy milyen viszonyt kell kialakítania ezzel kapcsolatban. Lássuk most részletesen, milyen beteges jövőt álmodna nekünk az Ericsson!

„VÉGET ÉR A KÉPERNYŐ KORSZAK”

Még csak néhány éve tart az okostelefon-mánia, de már azok elavultságát és hátrányait latolgatja az egyik elemzés. Olyan zseniális érvek szólnak a „továbblépés” mellett, mint a hamar lemerülő akkumulátorok problémája, a kijelzők méreteivel kapcsolatos változó igények és a körülményes használat, értve ezalatt például azt – és ez nem vicc –, hogy zsebbe kell nyúlni érte. Ezért különböző ötletekkel állnak elő már egy ideje, amikkel ezek a csip-csup nehézségek kiküszöbölhetők. Ilyen az okosszemüveg és a virtuális sisak, melyek kétségtelenül megoldják az úgynevezett „képernyő problémát”, hiszen teljesen belátható virtuális teret biztosítanak, kiküszöbölve a látótérből minden zavaró tényezőt. De általában nem vetődik fel, hogy az ilyen eszközök szörnyű veszélyeket rejtenek, mert elsorvasztják az ember érzékszerveit, memóriáját és azt a képességét, ami a különböző minőségek felismeréséért felelős. Az okosszemüveg például képes lesz arra, hogy arcfelismerő program, illetve például a Facebookkal való internetes összeköttetése révén nálunk hamarabb ismerjen fel egy barátunkat az utcán, illetve – egyebek mellett – GPS révén navigálni is tud majd minket. Ha ezek a gépek helyettünk ismernek meg embereket, helyettünk elevenítik fel a barátokkal kapcsolatos emlékeket és ha helyettünk tájékozódnak a városban, akkor ezek a ma még többé-kevésbé egészségesen birtokolt képességek teljesen el fognak tűnni. Így ezek az eszközök bizonyos idő elteltével brutális függést fognak kialakítanak az emberekben, akik nélkülük – néhány évtized múlva – talán már saját szobájuk ajtaját sem fogják megtalálni, és saját anyjukat sem fogják felismerni. Ráadásul általuk az élmények elszürkülnek, mert az életszituációk teljesen nélkülözni fogják a spontán jelleget. Minden előre kiszámítottá, „előemésztetté” válik majd. Nem lesznek meglepetések, újdonságok, a helyek, emberek – élettelen formában – már ismertek lesznek előzetesen.

Persze ilyen visszásságokra nem mutatnak rá ezek a tanulmányok. A kényelemszeretet és az az elhintett illúzió, hogy a gépek révén minden kívánságunk egyetlen csettintésünkre teljesülhet, nem is sejtett áldozattal jár. Arról nem is beszélve, hogy a megkérdezetteknek nincs igazi választási lehetőségük. Nincs például olyan opció a kérdőívekben és tesztekben, amely az okostelefonok értelmes könyvekre való felcserélésének ötletét veti fel, elutasítva bármiféle agyament továbbfejlesztést. A „fejlődés” igenlése megkérdőjelezhetetlen dogmája ezeknek a kutatásoknak, emiatt a megfelelő körültekintésen alapuló, érdemi megoldások lehetősége fel sem merül.

buddha001 (4)Az önnön tudatát maximálisan uraló ember szimbolikus ábrázolása és egy szerencsétlen idióta

MESTERSÉGES INTELLIGENCIA

Az egyik felmérés azt állítja, hogy az emberek szerint jó dolog lenne a mesterséges intelligencia (MI) használata. Kiemelten baljós kezdeményezés az MI-vel való tanulás lehetősége, ami teljesen ki akarja küszöbölni a személyes viszonyt tanár és diák között. Mivel egy gép több információt képes eltárolni, mint átlagosan az emberek, úgy vélik, ez elég indok arra, hogy a tanítókat a jövőben parkoló pályára tegyék. Egy tanár egyébként is sok diákkal foglalkozik egyszerre, míg az „okos” számítógépek révén mindenki egyedi oktatásban részesülhetne. Prímán hangzik a dolog, csakhogy éppen azt küszöbölik ki ezzel, ami a tanulás legfontosabb eleme lenne, nevezetesen a lelki komponenst, a szerető közeget, az élő kapcsolatokat. Ez tehát egy kísérlet arra, hogy végleg elpusztítsák azt, ami a modern iskolákban visszfényszerűen még mindig jelen van. Semmilyen robot nem képes helyettesíteni az emberi kapcsolatok kifinomultságát, még kevésbé az igazi szellemi közösségek által megszentelt atmoszférát. A robot robotot szül, az ember pedig embert – épp olyan törvényszerű ez, mint az a tény, hogy különböző módon meghajlított tükrök másképp festik le azt, aki beléjük néz. Ha az MI fogja pátyolgatni a nebulókat, abból kockafejű, kocka lelkű lények fognak születni.

Mindezek mellett az MI-vel akarják felváltani a személyi asszisztenst, az idegenvezetőt, a pénzügyi, egészségügyi és egyéb tanácsadókat, és ami a legjobb, a beszélgető partnert. Ezt leginkább a „megbízhatóságra” hivatkozva harangozzák be. Elnézve bizonyos emberek egyszerű feladatok elvégzésére való képtelenségét, értelmes kommunikációra való alkalmatlanságát, illetve haszonleső, korrupt életvitelét, az MI ötlete akár kecsegtető is lehet. De ezzel csak menekülnénk bizonyos problémák vagy szituációk elől, amik az élethez és jellemünk formálásához elengedhetetlenül hozzátartoznak. A konfliktusokban való helytállás, a megbízható és megfelelő tudású személyek, tekintélyek felkeresése és a barátok megtalálása nem spórolható meg azzal, hogy veszünk egy gépet, ami előre betáplált információkat böfög vissza nekünk, hamis figyelmességet színlelve. Ha az emberek alkalmatlanok valamire, akkor alkalmassá kell őket tenni, nem pedig egy kiméra létrehozásán munkálkodni, ami beláthatatlan szakadékot húz ember és ember közé.

A megbízhatóság érve egyébként is sántít. Mindannyian átélhettük már azt a helyzetet, hogy az adott szerkezet mindenféle előjel nélkül éppen akkor mondta fel a szolgálatot, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Általános panasz továbbá, hogy a mai készülékek – részben a tervezett elavulás miatt – sokkal kevesebb ideig bírják, mint a régiek. A hibákkal teli szoftverek, a folyamatos vírusveszély, az internet és telefonszolgáltatás szeszélyessége, a nem egyszer silány alapanyagokból készült készülékek, a javíthatatlanság problémája és az a tény, hogy legtöbbünk számára teljesen ismeretlen és átláthatatlan az eszközök működési mechanizmusa, arra utal, hogy nagy felelőtlenség lenne a bizalmunkat az MI-be helyezni.

Médiavadász (2)Hagyományos tanítás és modern betanítás

„A VIRTUÁLIS VALÓSSÁ VÁLIK”

Az alcím egyértelmű manipuláció, arról nem is beszélve, hogy hazugság. Ugyanis a tapasztalat szerint nem a virtuális válik valósággá, hanem a valóság válik egyre virtuálisabbá, egyre életidegenebbé és megfoghatatlanabbá. Nem lehet igazán valósnak nevezni azt – legyen az bármennyire összetett és bonyolult –, ami megszűnik létezni pusztán az által, hogy „kihúzzuk a dugót”. A virtualitás nem valóság, hanem a valóság megrontója. Egy kísértetvilágot emel be az általános élettérbe, eltérítve a figyelmet a konkrét dolgoktól, ily módon az igazságtól. Kísértetvilágról beszélhetünk, hiszen a virtuális valóság emberi lenyomatokból és maradványokból, valamint a természeti jelenségek visszhangjaiból áll össze, vagyis olyan dolgokból, amik önnön forrásukat elveszítve bolyonganak a kibertérben, akár a különös történetek emberi testüket elveszítő lidércei. Felvett hangokból, felvett képekből, vagyis az élő hang és az élő kép másolataiból épül fel ez az utánzatvilág, aminek pilléreit az ember és a természet sápadt emlékei alkotják. A virtualitás élethűségre törekszik, de legyen bármennyire is valóságosnak ható, nem marad más, mint az igazság szánalmas paródiája és majmolása. (Figyelemreméltó tény, hogy ezt a folyamatot René Guénon már évtizedekkel a számítógépes korszak előtt megjósolta, felhívva a fokozott figyelmet veszélyeire és kialakulásának okaira.)

A virtuális világba a következő olcsó ötletekkel próbálják beédesgetni a már így is éppen elégé megnyomorított modern fogyasztót: online vásárolt termékek valós méretben való megtekintése; 3D-s térképek; 3D-s szelfikészítés; a néző körül játszódó filmek és játékok; olyan sportközvetítés, amelyben bármelyik játékos szemszögéből figyelhetők az események; virtuális otthoni munkahely; video hívások, mintha valóban jelen lenne a másik személy; sportolás virtuális környezetben; virtuális randiszolgáltatás (a 3D-s pornó nincs jelen a statisztikában, de mérget vehetünk rá, hogy ez lesz az egyik legnagyobb fegyverük a védtelen fogyasztókkal szemben). Mindezt olyan szöveggel, hogy „nyolcból tíz ember gondolja azt, hogy a felvetett szolgáltatások közül legalább egy nagyon jó ötlet”. Azon túlmenően, hogy a kérdések eleve szájbarágósak lehettek – akár a jelenlegi magyar kormány „nemzeti konzultáció” keretében kiküldött, kérdőívnek látszó gyújtósai – mióta számít, hogy mit gondol pár technokrata suhanc vagy haladásmániás karrierista a jövőről? Azt hiszik talán, hogy helytelen és lényegtelen dolgok hirtelen helyessé és lényegessé válnak, csak mert elég sokan akarják?

virtuális valóság

ÉRZÉKELŐ OTTHONOK

„Intelligens” házak irányítanák a hő- és levegőszabályozást, ők végeznék el a takarítást, rendelnék az élelmiszert, értesítenének a napi hírekről és a – ki tudja, miért – elmaradhatatlan időjárás jelentésről. Hát nem csodálatos? Nem éppen. Ezek az épületek ugyanis elsősorban nagyméretű megfigyelő berendezésekként funkcionálnának, melyek a lakóról minden információt továbbítanának a központba. Legfőképpen azokat, amik a kontrollt gyakorlók szemében nem tetszést keltenek. Ez odáig is fajulhat, hogy a ház otthonunkba zár minket, és a hatóságot is értesíti, ha például szűk környezetünkben felszólalunk az adott ház létrejöttéért is felelős korrupt rendszer ellen.

Egy másik tételes sugalmazás azt állítja, hogy az emberek fele szeretne a háztartási gépeivel beszélgetni. A gondolatot – egy rácsodálkozó vágy formájában – a sci-fi filmek révén már évtizedekkel ezelőtt elültették a fejekben. Ez nem véletlen és nem választás kérdése: a csapból is ez folyt és folyik most is. Mesterséges hozzászoktatásról van szó, ami elfogadóvá teszi a nézőt a jövőbeli, ál-paradicsomot ígérő trendeket illetően. A legtöbb technológiai újítással az a helyzet, hogy nem csak úgy feltalálják azokat, hanem egy hosszabb-rövidebb előkészítési fázisban csepegtetik a gondolatát a „felhasználóknak”, és csak azt követően dobják a terméket piacra, amikor már kellően megbarátkozott vele az alany. Még ha fel is tesszük, hogy volt ilyen felmérés, szerencsétlen programozott jóember nem gondolhatja komolyan, hogy ő a hűtőszekrényével akarna beszélgetni. Ezt „gondoltatják” vele, mert végtére is miért ne, olyan jópofának tűnt a mozivásznon, és amúgy is „nagy hasznát venné”.

Persze a filmekben a veszélyekre is felhívják olykor a figyelmet, hogy mi történhet akkor, ha a gép a saját szája íze szerint kezd működni. De a veszélyekről ezekben a filmekben csak úgy mellékesen, álcából esik szó, a lényeg mindig az „új világrend” beteges képének propagálása, melyben – ne legyenek illúzióink – a többszörösen átvert és bármikor feláldozható ember a kísérleti egér szerepét játssza.

szent-kontra-profanA szentség háza, mely Istennel teremt egységet és az átkozottak háza, mely az internettel…

INTERNET, A MODERN EMBER „MEGVÁLTÓJA”

Szánalmas az a társadalom, melynek legnagyobb gondja, hogy minden tömegközlekedési eszközre, és úgy egyáltalán bármire internetet szereljen, azzal az állítólagos céllal, hogy a nyomorult utazó ne unatkozzon. Ismerkedni, könyvet olvasni vagy a tájat szemlélni már nem divatos, a képernyőbe révedni annál inkább. A fejlesztők állítása szerint az internet mindenhová való bevezetése a már hivatkozott „kényelem” és „megbízhatóság” mellett a „biztonság” miatt szükséges. Internetes alkalmazással értesítenénk a rendőröket és más szerveket, így abban a tudatban élhetnénk, hogy vigyázóinkkal folyamatos kapcsolatban vagyunk. Az igazság ezúttal is összetettebb. Az internettel való összeköttetés miatt az ember elveszíti önmagával szembeni felelősségének érzetét, mindent áthárítva egy tudattalan hatalomra. Az internet által sugallt biztonság ára saját életünkkel kapcsolatos felelősségünk elveszítése. Egy hazug biztonságérzet miatt az ember érzéketlenné fog válni az őt körülvevő problémákra, de ha észre is veszi azokat, a megoldást a mindenhatónak feltüntetett kollektív tudattalantól fogja várni. Az internet egy csapda, ami az egységélmény, a mindent tudás és a mindenhatóság illúzióját adja az embernek. Látszólag összekapcsolja őket, de kizárólag mechanikusan. Látszólag minden tudást birtokol, de ez holt információk tárolása csupán. Látszólag mindenre képesek lehetünk általa, de csak saját eltorzult világán belül. Az internet hazugság. Az isteni kvalitások megszerzésének ígéretével becsalogatja áldozatait, hogy a valóságnak csupán apró, jelentéktelen szeletét kitevő mesterséges világ rabszolgáivá tegye őket (vö. a Facebookkal és az Apple-lel kapcsolatos cikkünkkel).

Az utóbbi időben egyre többet hangoztatott online-offline ellentétpár is ezt a szuggesztiót erősíti. Az „on” és „off” szavak azt a benyomást keltik, mintha az internetre fellépő többlettel rendelkezne. Azt érzékeltetik, mintha az internetben és az internet által zajlana az élet (on), míg azok, akik nem csatlakoznak hozzá, lemaradnak valami lényegesről, és mindaddig, amíg nem lépnek „fel”, olyanokként kell rájuk tekinteni, mint egy kikapcsolt vagy idejétmúlt gépre vagy egy halott lényre (off). Offline beszélgetésnek nevezik például az élő szóban való beszélgetést, azaz az internethez való viszonyuk alapján definiálják a természetes cselekedeteket. Erről sürgősen le kellene szokni. Mi javasoljuk a sokkal találóbb onlife-offlife ellentétpárt, mely pontosan az ellenkezője a fentinek. Onlife „állapotban” van (vagyis az életben él) az, aki közvetlenül, tudatosan, gépekre hagyatkozás nélkül, természetesen éli az életét, és offlife „állapotban” van (vagyis elhagyja, alulmúlja az életet) az, aki közvetetten, tudattalanul, gépekre utaltan, mesterséges módon vegetál. Ezzel normalizálhatná magában az ember az internettel és az élettel kapcsolatos viszonyát.

agymosottak (2)

BEÜLTETÉSEK

„A fogyasztók szeretnének edzeni és közben mérni a teljesítményüket (vérnyomás, pulzus, kalóriafogyasztás stb.) okostelefonukkal. Ezen eszközök viselése viszont sokszor nem esztétikus (!) és akadályozhatják is a mindennapi feladatok ellátását (!). Szerintük a jövő mérőeszközei már testen belül lesznek.” – állítja ismételten manipulatív módon az Ericsson. Az embereknek már jó ideje nincs istentudata. Tudatos lelki élete is egyre kevésbé. Mi maradt még hátra? Meg kellene fosztani őket testtudatuktól is, az utolsó vékonyka száltól, ami még halványan ember voltukra emlékezteti őket! A teljesítménymérés és a különböző testi elváltozások (pl. betegség) mérése következtében az ember elveszíti közvetlen viszonyát a testével. Nem azt fogja figyelni, hogy a változások milyen érzelmeket, hangulatokat, gondolatokat váltanak ki benne, hanem hogy milyen számadatot dob ki a képernyő, azaz teljesen rábízza magát egy külső, tőle teljesen független eszközre. Ezzel maradék autonómiáját és tudatosságát is elveszíti azzal kapcsolatban, ami felett korábban még rendelkezni tudott valamennyire. Például a beépített mérőkapszulák akár orvosságot is fecskendezhetnek a szervezetbe, amennyiben valamilyen vírust észlelnek, így az embernek arra sem lesz lehetősége, hogy maga döntsön a gyógyszer bevételéről, gyógyulásának módjáról, továbbá nem szembesülhet problémáival, amire káros életvitelének megváltoztatásával válaszolna.

Egyes elképzelések szerint, a nem is olyan távoli jövőben – némelyek 15–20 évet rebesgetnek – beültethető microchipek alapján lesznek beazonosíthatóak egy ország lakói. A test meghatározott részeibe, egy egyszerű implantáció során bejutatott szerkezet fogja tartalmazni az egyén összes személyi adatát, a születési időpontjától kezdve egészen a munkájáért kapott bér összegéig. Amennyiben az a személy, aki nem rendelkezik ezzel, illetve nem hajlandó magát alávetni ennek az eljárásnak, az megfosztatik minden állampolgári jogától, de még a létfenntartáshoz szükséges élelmiszervásárlás lehetőségétől is eltiltják. („És megadatott neki, hogy mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon bélyeggel jelöltessen meg, és hogy senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma.” Jelenések könyve 13:16-17) Természetesen már javában folyik ennek a sötét jövőképnek az elfogadtatása, gondoljunk csak a pár évvel ezelőtt bevezetett, kötelező jellegű chip beültetésre a házi kedvencek esetében. Szokás mondani, hogy ha ennek csak a fele is igaz, már akkor fél lábbal a pokolban vagyunk.

Állítólag „tízből nyolc fogyasztó szeretné implantátumokkal javítani az észlelési és kognitív képességeit a technológia segítségével. A legnépszerűbbek a látás, a memória és a hallás”. Nehéz elképzelni, mit is értenek ez alatt pontosan, de az eddigiek alapján semmi jót nem jelenthet. A természetes érzékelő képességek elsorvasztásának problémájáról már szó esett, memóriafejlesztő gyakorlatok pedig ősidők óta ismeretesek, ezért a beültetések feleslegesek, ugyanakkor növelik a műszerekhez való ragaszkodást. Ily módon a lekövetés, sőt az élet kioltásának opciója (például méreg befecskendezése formájában) csak egyik oldala a chipek veszélyének. Fontosabb momentum talán, hogy bevezetésük az embert emberré tevő képességek megfosztására irányulnak. Önreflexió hiányát okozzák, vagyis olyan lehetőségeket vesznek el, amik alapján az ember komoly belátásra juthatna létével kapcsolatban.

Médiavadász (1)

Mindez összefüggésben áll az úgynevezett „transzhumanista” utópiával, mely gép és ember harmonikus szimbiózisát ígéri, ami – képviselői szerint – az „emberi fejlődés” új lépcsőfokát jelenti. E mozgalomra sokkal inkább illene a „szubhumanista” vagy „infrahumanista” jelző, mivel itt szó sincs az emberi állapot meghaladásáról és az azon való túllépésről. A gépekkel való összenövés az emberi állapot alulmúlását jelenti. Egy olyan helyzet bekövetkeztét, ahol az ember már nem képes saját vitális ereje által létezni, így teste és elméje fenntartásához egyre több támasztékhoz kell nyúlnia. A szubhumanizmus emberalatti lények, emberre hasonlító kiborgok világát kívánja létrehozni, amely szellemileg semmivel sem több és jobb az ezeket nélkülöző világoknál. Épp ellenkezőleg. A kiborgok utolsó állomásai az emberi alászállás évszázadok óta tartó folyamatának.

A beszoktatás módszeréről is szót kell ejtenünk. Nagyon úgy fest, hogy a tetoválás-divat egész világra való kiterjesztése volt egyik előszobája a chipmániának. Egy egészséges, jóérzésű ember idegenkedik attól, hogy a testébe valamit beültessenek, de attól is, hogy szűzies, makulátlan bőrét egy életre összerondítsák teljesen haszontalan módon. Ehhez arra volt szükségük, hogy az irracionális rajongást, a külső egyediséget és a valahová tartozni akarást célzó vágyat felébresszék. Sikerrel jártak, e divat ma tarol. Ha ezt még megfejeljük azzal, hogy csupa „hasznos” képesség, információ és lehetőség kerül az implantátumok használójának „birtokába”, indul is bégető bárányunk örömmel a vágóhídra. Nem is hasznos, mert eltereli a lényegről a figyelmet és a megszerezhető többletnek sem lesz igazi birtokosa, mivel e képességek nem a sajátjai, és a „tudása” is többszörösen közvetett. A valódi tudás átalakítja a megismerőt. Ez a sok információ először csak irritálja, aztán a tudati nívó hanyatlásával gyógyíthatatlanul megrontja. Nem ismer meg, csupán ismerkedik, mert a világot vele ismertetik.

chipbeültetés (1)Némelyek szerint éppen abba a pontba kellene beültetni a chipeket, amely a hagyományos kínai orvoslás szerint az életerő forrása

ÖSSZEGZÉS

Ennyi információ talán elég is a nem túl távoli jövő kénköves pokláról. Az előttünk álló kor „netpolgárainak” „csodás” élete maga lesz a világ legnagyobb átverése, amibe a legtöbben önként és dalolva fognak jelentkezni. Az Ericsson pedig egy zseniális tanulmánnyal járult hozzá az eljövendő démonvilág képének évtizedek óta tartó népszerűsítéséhez.

Komáromy Imre fordítása és a szerkesztőségi beszélgetések alapján írta Réb István

2671 Total Views 5 Views Today