Kemény Henrik, Kossuth - díjas, a népművészet mestere a mai napig rendszeresen – hetven éve – életre kelti a több mint száz éve született Vitéz Lászlót. Azonban ne feledjük más bábos szerepeit sem: pl. Hakapeszi Maki és Furfangos Frigyes mester a néhai Zsebtévéből.

– Vitéz László figuráját még az édesapja faragta?

– Igen, amivel most lépek fel, azt a hetvenes években készítettük, de megvan az első darabom is. Apám, idősebb Kemény Henrik minden bábot maga faragott és festett, édesanyám pedig ruhákat varrt rájuk.

– Gyakorlatilag a mutatványos- bódéban nőtt fel…

– Még karon ülő voltam, amikor anyukám kivitt a hűvösvölgyi Nagy-rétre. Ott volt az első bódénk azt követően, hogy apám hazajött az Egyesült Államokból. Kint a Metro-Goldwyn-Mayernél dolgozott, szövegeket írt és grafikákat készített. A nagyszüleim hívták vissza, hogy folytassa a családi hagyományt, az utazó bábszínházat. A háború alatt azonban be kellett vonulnia, fogságba esett, s mire visszajött, tönkrementünk.

Kétségbeejtő, hogy hányszor kellett újrakezdenünk… A Nagy-réten vasárnaponként volt előadás, szabad nézőtér előtt játszottunk, a kerítésen kívülről is lehetett figyelni a darabot. Örökké apám körül forogtam, figyeltem, hogyan faragja a bábokat. Kilencéves voltam, amikor az első saját Vitéz Lászlómat elkészítettem tűzifából. Nagyon sok báb született ebből a figurából, később az előadással jártam a világot, sokat otthagytam emlékbe. Amikor kezdett kialakulni a népligeti mutatványostér, édesapám lebontotta a hűvösvölgyi bódét, és átköltöztette a családi színházat.

– Mikor kapta az első szerepét?

– Hatévesen játszottam először, az iskolában pótvizsgázó Vitéz Lászlót alakítottam. Alig értem még fel a paravánt, a papa kis sámlikat helyezett ki nekem, ő pedig közöttük járkált. Ebben a darabban már az akkor négy és fél éves testvérem, Mátyás is szerepet kapott. A Vitéz Lászlót a népligeti étteremben mutattuk be, óriási élmény volt számomra a súgó nélküli, másfél órás előadásban részt venni. A földrajzot meg a történelmet nem tanultam meg úgy, mint az előadás szövegét.

– Volt idő, amikor tiltották ezt az előadást…

– Egy időben csak a Paprika Jancsit játszottuk helyette. Vitéz László az a magyar népi bábhős, aki elverte a bírót, a rendőrt, esetenként kupán vágta a nagyságos urat is. A közönség azért szerette, mert azonosulni tudott vele, de a szókimondó stílus szemet szúrt a hatalomnak.

– A ligetben egész nap játszottak?

– Hétköznap délután három órától voltak előadások, mert apám még délelőtt állásban volt a filmirodánál. Amikor azonban elkezdte építeni a mobil marionettszínpadot, akkor otthagyta az állását. Emlékszem, anyám mennyit rimánkodott, hogy a fix állását ne hagyja ott, de ő minden krajcárját a bábozásba ölte. Négyhidas színpadot készített, háromméteres zsinórokkal lehetett mozgatni a bábokat.

– Meddig tudtak itt fellépni?

– Édesapámat a második világháború idején a származása miatt munkaszolgálatra vitték, onnan sosem került elő. Öcsémet az oroszok elfogták, először a ceglédi fogolytáborba vitték. Én akkor leveleket írtam a minisztériumba, úgyhogy még idejében – azt kell mondjam, az utolsó pillanatban – felmentették. Az újság akkoriban azt írta, hogy a ceglédi fogolytáborban „a menekülő fasiszták töltik méltó büntetésüket”. Apámnak lehetett valami előérzete, mert édesanyám nevére íratta a ligeti színházat, amelynek vezetését negyvenöt után gyakorlatilag én vettem át. Ezután a testvéremmel felváltva játszottuk azt, amit a papától tanultunk. Amikor Rákosi hatalomra került – ette volna meg a manó őt –, államosították az angolparkot, utána pedig a mutatványosteret, majd összevonták őket.

A park akkori igazgatója azt állította, hogy azért esett vissza a látogatottságuk, mert a „népligeti kapitalista kizsákmányolók elvonják a közönséget”. Az ötvenes évek elején felszámolták a vurstlit, tönkretették a mi színházunkat is. Rákosi annak idején azt mondta, hogy a kétkezi munkával szerzett vagyonhoz nem fognak hozzányúlni. Hát a papa meg a mama a saját kezével szögelte össze a bódénkat, amit le akartak rombolni! Jakovics Józsi szobrász barátommal éjszaka kilopkodtuk onnan a bábok nagy részét, hogy másnapra, amikor megérkeznek, hogy leltárba vegyék őket, csak néhány kopott darab maradjon. Később fölszólítottak, hogy bontsuk le a bódét, de arra hivatkoztam, hogy majd ha kiutalnak nekünk lakást, akkor lebontom. Addig húztam az időt, hogy tíz év alatt elévült az ügy, így sikerült átmenteni az építményt. A rendszerváltás után alapítványi támogatással felújítottuk. Akkor volt az utolsó előadásunk ott, sajnos azonban többször betörtek, megrongálták. Aggódom a jövőjéért. Máig ott van az a vándorszínpad, amelyet az apám készített: négy hídja van, és teljesen körbe lehet járni. Ezt szeretem a legjobban.

– Hol vannak a bábok?

– Az ország tizenkét városában vándorkiállításon voltak, most raktárban vannak, de tavasszal újra ki lesznek állítva.

– Terveznek állandó kiállítóhelyet nekik?

– Szó volt róla, hogy a debreceni vidámpark dombján, fákkal körülvett helyen kellene felépíteni egy bábmúzeumot. Az ötletet a polgármester is örömmel fogadta, de közbejött ez a nyomorult gazdasági krach, úgyhogy borult a terv. Jó lenne, ha még megérhetném a tárlat létrejöttét.

– Az Állami Bábszínházba még a népligeti időszakban hívták meg?

– Amikor Bod László volt a színház igazgatója, azzal a feltétellel vállaltam a munkát, eleinte a bábkészítést, hogy délután kettőtől a Népligetben dolgozhatok. Nem is nézték jó szemmel a kollégák, hogy akkor hagyom abba a munkát, amikor akarom.

– Ön alapította az első vidéki bábszínházat…

– Igen, a Kisfaludy Színház égisze alatt Győrben, Jakovics Józsival. Ötvenévesen otthagytam a színházat, hogy nagyapám nyomdokaiba lépve szabadúszó bábszínész lehessek. Volt egy Trabantom, bőröndlakó bábokkal egymagam jártam az országot. Azokban a kis falvakban, ahol nem volt művelődési ház, az istállóban, szalmakupacokon ülve élvezték a darabot. Egyes helyeken nem volt villany, ott a háború után talált tábori aggregátoromat indítottam be, autólámpát szereltem a paravánra, azzal világítottam.

– Miért utasította vissza először a Kossuth-díjat?

– Nem akartam egy szintre kerülni az akkori igazgatóval, akit azon a címen tüntettek ki, hogy ő csinált a bábszínházból országos színházat. Pedig Győrből az államihoz visszajövet Jakoviccsal mi kezdtünk vidéki előadásokra járni, és ezért a vezető kapott elismerést. Később, a nyolcvanadik születésnapomon már elfogadtam, és megalapítottam belőle a Korngut–Kemény Henrik Alapítványt, Láposi Terka vezetésével. Így tudtuk megszervezni az országjáró kiállításunkat is.

– Van még valami, amit meg szeretne valósítani?

– Igen. Mégpedig egy olyan élő bábmúzeumot hoznék létre, amelynek üvegteteje van, hogy napfényben lehessen látni a figurákat. Valamennyi báb külön vitrinben lenne, és a közönség választhatna, hogy melyik jelenetet akarja látni. Én pedig előadnám, amit kérnek. Mert mindig is igyekszem bevonni a gyerekeket a darabokba, és ameddig a karom bírja, játszani fogok.

(Magyar Hírlap)